Néhány napja a horvát televízió híradója egy zágrábi hagyományőrző felvonulásról tudósított. XIX. századi jelmezbe bújt katonák masíroztak fel s alá egy hatalmas téren, miközben a turisták lelkesen tapsoltak. Nálunk rendre megvívnak a lovagok Visegrádon, Tatán szintén középkori háborúsdival szórakoztatják a népet. Nem is számít igazi magyar falunak, amelynek határában a helyi hagyományőrzők nem játsszák el, eleik miként kergették el a törököt vagy a labancot. És a turista ott is önfeledten éljenez.
Innen nézve nem is volna ezzel semmi bajom, ha az ilyen események nem arról szólnának, mennyivel vagyunk mi különb nép mindenki másnál. Meg az sem nagyon tetszik, hogy az ilyen rendezvények egyre népszerűbbek lesznek Közép-Kelet-Európa kisebb-nagyobb országaiban, táplálva a honfiú szívek büszkeségét, meg persze a nacionalizmust, a sovinizmust, és gondoljon ide mindenki olyan „izmust”, aminek nem örülne, ha újra felütné a fejét.
Ezt a folyamatot azok táplálják, mondhatnám, szítják, akiknek a mai egységesülő európaisághoz nem fűlik a foguk. Akik a történelmi sérelmeket nem felejteni, hanem a sebeket feltépni szeretnék. Vájkálni a múlt igazságtalanságaiban, amiket persze mindenki szeretne jóvátenni, de nem a múlt "kard ki kard" módszerével. Mindjárt elérkezünk a trianoni béke megkötésének századik évfordulójához, és már előre sejtem, milyen hangvételű megemlékezésre készülnek az elégedetlenek.
Pedig egyfajta jóvátétel már megtörtént. Európa népei feloldották az igazságtalan határokat. Mit számít, hol van a háza az elszakított Felvidéken, Bácskában, Erdélyben élő magyarnak, ha akkor költözik a Tisza partjára, a Mecsekbe, vagy éppen Nógrádba, amikor kedve tartja? Szinte könnyebben megkaphatják a határon túli magyarok az állampolgárságot, mint a Jászságban Józsi bácsi az új személyijét, ha elhagyta valahol.
De ezen is túlteheti magát az ember, hiszen forog az idő kereke, és előbb vagy utóbb mindenre kiforrja a megoldást. Akkor persze, ha nem fajulnak el annyira a dolgok, hogy ne volna már visszaút. Ezért rándul össze a gyomrom minden alkalommal, amikor kiszalad politikusaink száján valami olyan pökhendi megjegyzés, amivel a szomszéd népek vagy az európai vezetők önérzetét sértik. Amikor azt látom, hogy aprólékos munkával a széthúzás aknáit ássák el azon az úton, amelyen Európa elindult az egységesülés irányába. Lehet okolni Gulyás miniszter szerint Verhofstadtot, Sargentinit vagy Schulzot, mert szerinte nem mi, hanem ők azok, akik képtelenek a sajátjuktól eltérő vélemények eltűrésére, és ezzel szétverik az európai együttműködést.
És felsejlik a rémkép: a széteső Unió romjain a szlovákok, a szerbek, a horvátok, a magyarok újra előveszik a cinkelt történelmi kártyát, és elkezdik egymáson visszakövetelni régi városaikat, falvaikat, amit ha a másik megtagad, megfújják a harci kürtöket. Talán még valahonnan a véres kardot is előkerítik, hogy legyen mit körbehordozni.
Forog az idő kereke, de nincs olyan kerék, amit ne lehetne akár visszafelé forgatni.