Előfizetés

Merre forog?

 Néhány napja a horvát televízió híradója egy zágrábi hagyományőrző felvonulásról tudósított. XIX. századi jelmezbe bújt katonák masíroztak fel s alá egy hatalmas téren, miközben a turisták lelkesen tapsoltak. Nálunk rendre megvívnak a lovagok Visegrádon, Tatán szintén középkori háborúsdival szórakoztatják a népet. Nem is számít igazi magyar falunak, amelynek határában a helyi hagyományőrzők nem játsszák el, eleik miként kergették el a törököt vagy a labancot. És a turista ott is önfeledten éljenez.
Innen nézve nem is volna ezzel semmi bajom, ha az ilyen események nem arról szólnának, mennyivel vagyunk mi különb nép mindenki másnál. Meg az sem nagyon tetszik, hogy az ilyen rendezvények egyre népszerűbbek lesznek Közép-Kelet-Európa kisebb-nagyobb országaiban, táplálva a honfiú szívek büszkeségét, meg persze a nacionalizmust, a sovinizmust, és gondoljon ide mindenki olyan „izmust”, aminek nem örülne, ha újra felütné a fejét.
Ezt a folyamatot azok táplálják, mondhatnám, szítják, akiknek a mai egységesülő európaisághoz nem fűlik a foguk. Akik a történelmi sérelmeket nem felejteni, hanem a sebeket feltépni szeretnék. Vájkálni a múlt igazságtalanságaiban, amiket persze mindenki szeretne jóvátenni, de nem a múlt "kard ki kard" módszerével. Mindjárt elérkezünk a trianoni béke megkötésének századik évfordulójához, és már előre sejtem, milyen hangvételű megemlékezésre készülnek az elégedetlenek. 
Pedig egyfajta jóvátétel már megtörtént. Európa népei feloldották az igazságtalan határokat. Mit számít, hol van a háza az elszakított Felvidéken, Bácskában, Erdélyben élő magyarnak, ha akkor költözik a Tisza partjára, a Mecsekbe, vagy éppen Nógrádba, amikor kedve tartja? Szinte könnyebben megkaphatják a határon túli magyarok az állampolgárságot, mint a Jászságban Józsi bácsi az új személyijét, ha elhagyta valahol.
De ezen is túlteheti magát az ember, hiszen forog az idő kereke, és előbb vagy utóbb mindenre kiforrja a megoldást. Akkor persze, ha nem fajulnak el annyira a dolgok, hogy ne volna már visszaút. Ezért rándul össze a gyomrom minden alkalommal, amikor kiszalad politikusaink száján valami olyan pökhendi megjegyzés, amivel a szomszéd népek vagy az európai vezetők önérzetét sértik. Amikor azt látom, hogy aprólékos munkával a széthúzás aknáit ássák el azon az úton, amelyen Európa elindult az egységesülés irányába. Lehet okolni Gulyás miniszter szerint Verhofstadtot, Sargentinit vagy Schulzot, mert szerinte nem mi, hanem ők azok, akik képtelenek a sajátjuktól eltérő vélemények eltűrésére, és ezzel szétverik az európai együttműködést.
És felsejlik a rémkép: a széteső Unió romjain a szlovákok, a szerbek, a horvátok, a magyarok újra előveszik a cinkelt történelmi kártyát, és elkezdik egymáson visszakövetelni régi városaikat, falvaikat, amit ha a másik megtagad, megfújják a harci kürtöket. Talán még valahonnan a véres kardot is előkerítik, hogy legyen mit körbehordozni.
Forog az idő kereke, de nincs olyan kerék, amit ne lehetne akár visszafelé forgatni.
Egyfajta jóvátétel már megtörtént. Európa népei feloldották az igazságtalan határokat

Kamatjátszma

Több mint két esztendeje történt, 2016 májusát írtuk, amikor a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szokásos havi gyorsjelentésében arról adott hírt, hogy az élet az azt megelőző egy esztendőben mindössze 0,2 százalékkal drágult. A Monetáris Tanács jegybankárai úgy is mint az inflációs folyamatok figyelemmel kísérésének felkent - egytől egyig a Fidesz által delegált - papjai és papnői, élükön Matolcsy György elnökkel a szokásos kamatdöntő ülésükön úgy határoztak, hogy a forint alapkamata legyen 0,9 százalékos. 
Most 2018 augusztusának utolsó harmadát mutatják a naptárak, és a mi párt- és kormányhű jegybankárainknak már rendelkezésükre állnak a júliusi adatok, amelyekben a KSH arról adott számot, hogy a fogyasztói árindex 2017 hetedik hónapja óta 3,4 százalékkal lett magasabb. Ezt látva a Monetáris Tanács helyben hagyta a túlkorosság minden jegyét magánviselő alapkamatot, amely - nem fogják kitalálni! - ezúttal is 0,9 százalék lett. Aligha szükséges számológépes segítségért folyamodni: 2016 késő tavaszán a pénzromlás ütemének - legyünk nagyvonalúak - ötszöröse volt ugyanaz az irányadó ráta, ami 2018 késő nyarán - kis rátartással - csupán az egynegyede. 
A 0,9 százalékhoz való makacs ragaszkodást magyarázni lehet ugyan, de józan ésszel megérteni már aligha. A kulcs nem is lehet más, mint a 3,4 százalékos inflációról jegybanki észjárással bebizonyítani, hogy hónapról hónapra rendületlenül növekszik ugyan, de egyszer majd csak abbahagyja, és aki nem akar a tények csapdájába kerülni, így idő előtt hozzáfogna a szégyenletesen alacsony kamat felemeléséhez, az bizony könnyen pórul járhat. 
Félreértés ne essék, nem a jegybanki elnökre, alelnökeire, vagy az államtitkári fizetést húzó, havonta kétszer ülésező külső tagokra gondolunk, amikor az esetleges felelősségre vonást emlegetjük: egy magát függetlennek tartó nemzeti banknál ez érthető okokból elképzelhetetlen. Hanem a gazdaság szereplőire, a kereskedelmi bankokra és azok minden rendű és rangú ügyfeleire, akik aligha azért fohászkodnak, hogy "jaj, csak nehogy már kamatot emeljenek Matolcsyék". Ők azok, akik megadóan kénytelenek tudomásul venni, hogy ilyen nevetségesen alacsony kamatok mellett - a tranzakciós illetéket, a bankadót és a számlavezetési díjat is figyelembe véve - nem érdemes megtakarítani. De mégis megteszik, mert az otthon tartott pénz veszélyeire már kisiskolás korukban megtanították őket. 
Így alakult ki az a paradox helyzetet, hogy az állampapírokban landoló megtakarítások nagyságrendje soha nem ismert - bár lankadó - magasságokat ért el, és ezzel egyidejűleg a "párnacihában melengetett" pénzek nagyságrendje is csúcsokat dönt. De ezeknek tekintélyes részét valójában féltve őrzött dobozkákban tartják, és a beltartalmuk nem más, mint a külföldön dolgozó magyarok által hazautalt, átváltásra váró deviza.
A jegybankárok előszeretettel nyugtatgatják magukat azzal, hogy azért sem fog a forint értéke az általuk jósoltnál nagyobb mértékben romlani, mert a lakosság körében nincs inflációs várakozás. Ezúton tudatom: van!

Igazi ellenzék

Ha létezik az autokráciának valamiféle hüvelykujjszabálya, akkor az ez: mindig az elnyomó állampárt mutatja meg, hogy ki a valódi ellenzéki. Azt ugyanis minden lehetséges módon támadja a rezsim. 
Anno a Fidesz fő célpontja az Orbánt élő vitában leiskolázó Gyurcsány lett, az utóbbi években pedig – például - Juhász Péterrel, Márki-Zay Péterrel, Botka Lászlóval, Vona Gáborral, Hadházy Ákossal szemben indultak egészen alantas kampányok. És így járt a most az LMP vezetéséből sikeresen kiutált Szél Bernadett is, akinek a távozásával a párt  megszabadult egy kemény ellenzékiként felépített arcától. Furcsa luxus egy ellenzéki párttól, annyi szent. 
Természetesen lehet Szélt vezetőként kritizálni, ám tény: őt a Fidesz minimum kényelmetlennek dekódolta, nem véletlenül harsogták hónapokon át, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Az utódesélyes Keresztes László Lórántnak ellenben nem emlékszünk egyetlen markáns akciójára sem, és eddig a kormánypárt sem erőltette meg magát, hogy felé lőjön. Annál is inkább, mert a valamikori ökopárt a Jobbik mellé való besorolással olyan túlélőpályára áll, ami jó darabig nem zavarja majd a Fidesz köreit, az ellenzéki összefogás további elutasítása pedig úgy kell nekik, mint egy falat kenyér. 
Az LMP és a Jobbik vezetőségének taktikai elgondolása nagyjából az lehet, hogy meg kell szépen várni, hogy a sokféle ideológiai áramlatból összetákolt és közpénzből összefércelt populista Fidesz-gömböc kipukkadjon, és akkor egy életképes jobboldali középpártot lehet majd gründolni. Mármint hosszú-hosszú évek múlva. Addig viszont felesleges piszkálni a pofonládát. 
Nos, egy ilyen túlélőpolitikához tényleg felesleges, sőt zavaró lett volna egy Hadházy Ákos vagy Szél Bernadett. Az ideológiai hajtűkanyarokhoz szocializált magyar pártéletben a taktika egyébként működhet is. Ámbátor kétesélyes: majdan könnyen kollaborálásnak tűnhet ez a Fidesz melletti, parlamenti ellenzékieskedés. És akkor előfordulhat, hogy egy szép napon a NER-rel együtt elhajtják a fenébe a mai, taktikusan illedelmes ellenzék zömét is.
Mindig az elnyomó állampárt mutatja meg, hogy ki a valódi ellenzéki. Azt ugyanis minden lehetséges módon támadja a rezsim