Kácsor Zsolt: Az író és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.25. 19:41

Fotó: Shutterstock
Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez majdnem olyan izgalmasnak tűnt, mint írónak lenni inkognitóban.
Egyszer véletlenül éppen a halála előtt látogattam meg egy írót. Azért írtam, hogy véletlenül, mert a látogatásomban nem volt időzítési szándék, ez az író nem volt beteg, nem haldoklott sem privát, sem irodalmilag, egyszerűen csak öreg volt, és nem sokkal azután, hogy beszélgettem vele, meg is halt. Amikor nála jártam, ez nem látszott rajta. A szeme viszonylag élénk volt, a tekintete udvariasan érdeklődő, a szobája pedig zsúfolt. Könyvek, könyvek, könyvek. Egy fénykép egy fiatal párról. Aztán megint könyvek, könyvek, könyvek, könyvek. Könyvek mindenütt. Megint egy fekete-fehér fotó ugyanarról a fiatal párról. S a polcokon, a szekrény tetején, az íróasztalon, a fotelekben, a sezlonyon (kedvenc francia-magyar szavam, végre leírhattam megint), a padlón, az ablakban, mindenütt könyvek, könyvek, könyvek, könyvek és porszag. Gondolom, a porakták szaga. Odakünn heves nyár volt, de odabenn az író szürke kardigánt viselt. Alighanem a szívében is szürke kardigánt hordott akkor már, mert élénknek tűnő szeme dacára nagyon szomorú volt. Olyan szomorú volt ez az író, mint egy megvert kutya.
A kezembe adott egy régi újságot, mutatta benne egy korai tárcanovelláját, néztem a második világháborús dátumot, s megállapítottam, hogy nahát, nekem ez már történelmi kor. Szomorúan bólogatott, és dünnyögött valamit, de nem értettem. Nem így képzeltem egy írót. Úgy nézett ki, mint egy aktakukac hivatalnok.
Hátradőlt a sezlonyon (aha, megint leírtam!), és egyszerre azt kérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam neki, hogy író. Erre a fejét rázta. Rossz ötlet, dörmögte. Azt hittem akkor, hogy viccel, kicsit nevetgéltem is. De most már, oly sok év elteltével, belátom, vagy legalábbis kezdem azt hinni, hogy az író nem viccelt. Tudtam róla, hogy pár évig úgymond szilenciumot kapott, és ez roppant imponált. Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez akkortájt igen izgalmasnak tűnt. Majdnem olyan izgalmasnak, mint írónak lenni inkognitóban. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Ez az író is regényeket írt a szürke kardigánjában. Kettőt olvastam, de nem tetszettek, amit nem mertem megmondani neki, igaz, nem is kérdezte. Ha kérdezte volna, talán megmondom. A tárcái, a cikkei és az elbeszélései jók voltak, a regényei szerintem nem. De legjobban a fényképeit szerettem, mármint azokat, amiket róla készítettek. Férfias, szép öregember, ezüst hajjal, félhomályban. Ez volt ő. Pontosabban egyáltalán nem ez volt ő. Mondom, a valóságban úgy nézett ki, mint egy aktakukac, akit megvertek. Nem mertem megkérdezni, hogy mitől olyan szomorú, nem akartam vájkálni. Gondoltam, az öregség bántja.
Miután tisztáztuk, hogy író akarok lenni, és ez szerinte rossz ötlet, az író saját magáról kezdett beszélni. És nem hagyta abba. Ez meglepett. Azóta megismertem sok más írót, és sajnos be kell valljam, hogy vannak közöttük, akik szintén csak saját magukról szeretnek beszélni, és ők sem hagyják abba. Lehetséges, hogy ez valamiféle írói szükséglet. Hiszen amikor dolgoznak, akkor hallgatniuk kell. Elvégre írás közben senki sem beszél. És amikor nem írnak, akkor kibeszélik magukból saját magukat.
Az öreg író arról beszélt, hogy fiatalkorában sokszor kiment az erdőbe, lefeküdt egy fa alá, és nagyokat hallgatott. Azt mondta, ezeket a pillanatokat szerette az életében a legjobban, hiszen egyedül lehetett a fákkal. Elmagyarázta, hogy a fáktól sokat tanult, és többször azt képzelte, hogy az erdő csöndjében a fák beszélnek hozzá. Aha, gondoltam, akkor ez a szilencium éveiben lehetett. Az író egyszerre volt szilenciumban és az erdőben. Ez is megtetszett. Remeteírónak lenni az erdőben. Elábrándoztunk ezen mind a ketten, vagy legalábbis mind a ketten hallgattunk, a szobában is csönd lett, mint a szilenciumban, amikor egyszerre csak kaparászás hallatszott az ajtó felől. Majd valaki lenyomta a kilincset. Jaj, nyögte az író, és riadtan nézett az ajtó felé, amely ekkor kinyílt, és megjelent az ajtónyílásban egy asszony. Szép öregasszony, ezüst hajjal, félhomályban, járókerettel. Nem szólt semmit, csak nézett rám méltatlankodó tekintettel.
Jaj, nyögte az író, mit akarsz már megint?
Erre összerezzentem, mert ez a rideg hang nem illett bele abba a fekete-fehér képbe, amit arról a szép, fiatal párról láttam a könyvek között.
A szép öregasszony hidegen végigmért minket, nem válaszolt, betette az ajtót, eltipegett. Bámultam az ajtót, aztán visszanéztem az íróra, és láttam, hogy az arca kivörösödött. Nem nézett a szemembe, maga elé meredt, majd összeráncolta a homlokát, s azt kérdezte, hogy hol is tartottunk? Már éppen kiböktem volna, hogy az erdőben, mire azt mondta, hogy ja, persze, igen, ott tartottunk, hogy mi is akar lenni, fiatalember, igen, mintha mondta volna már, de elfelejtettem. Szóval mik a tervei, fiatalember? S nézett rám érdeklődve.
Nem fontos, mondtam neki. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Nem, nem fontos, tényleg nem.
Szerző

Horváth Gábor: Listák és derekak

Publikálás dátuma
2018.08.25. 14:00
MARABU RAJZA
Most, hogy az idehaza hatalmon lévők újfent ellenségeik listázására vetemedtek, ideje keserűen felnevetni: tényleg nincs új a Nap alatt! A hatalommal való visszaélés alighanem pont egyidős a hatalommal magával. 
A jelenség a történelem előtti sötétségből jön, de mi magyarok akár csak az utóbbi százhetven esztendőben is jól megtanulhattuk a leckét: a kormányzás édes, mint a méz és addiktív, mint a heroin, aki egyszer belekóstolt, nem nagyon akar megválni tőle. Hihetnénk, hogy minket már megint a balsors ver, de nem. Ami nálunk történik, az egyrészt a hatalom logikájából fakad, másrészt máshol is benne van a pakliban.

Állami kicseszőgép

Pontosan 47 éve, 1971 augusztusában a Fehér Ház jogi főtanácsadója, John Dean feljegyzést készített Richard Nixon elnöknek: "Jelen memorandum azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan maximalizálhatjuk hivatalban létünk tényét azokkal a személyekkel való bánásmódunkban, akik köztudottan aktívan szembehelyezkednek kormányzatunkkal; egy kicsit nyersebben fogalmazva - hogyan használhatjuk a rendelkezésünkre álló szövetségi államgépezetet a politikai ellenfeleinkkel való kicseszésre." Angol eredetiben: "to screw our political enemies". Dean feljegyzése szerint az állami kicseszőgép működése három fázisból állt volna: a stáb összeszedi a neveket, a projekt koordinátora dönt, majd kapcsolatba lép az illetékes szervek és intézmények vezetőivel, mert csak rajtuk keresztül lehet lépni. Az első kettő nem okozott gondot, a harmadikba azonban beletört Nixonék bicskája.
A listára több részletben összesen 823-an kerültek fel. A legelső, húszas csoport élén Arnold Picker filmes mogult, a floridai Golden Beach polgármesterét találjuk. Az újságírók, jogászok, szakszervezeti vezetők, tudósok, egyetemi tanárok és liberális politikusok közül nekünk talán egyetlen név lehet ismerős, a színész Paul Newmané. Érdemes megemlíteni még Daniel Schorrt, az amerikai újságírás egyik óriását, akinek a CBS televízió esti híradójában történetesen az a feladat jutott, hogy fel kellett olvasnia a listát - és neki is csak itt, az élő adásban derült ki, hogy saját maga is rajta van. Jóval később Newman és Schorr is élete legnagyobb sikerének nevezte, hogy bekerült az előkelő társaságba, ami nem kis szó, tekintve, hogy előbbi Oscar-díjas és kiváló autóversenyző volt, míg utóbbi a 70-as években sorozatban három Emmy-díjat kapott a legjobb hírműsorért, és 94 éves korában bekövetkezett haláláig a közrádió, az NPR tekintélyes, közszeretetnek örvendő kommentátora maradt. (Kis hungaricum: a listára a New York Jets híresen szabadszájú irányítója, a magyar származású Joe Namath is felkerült.)
Dean javaslata szerint a kiszemelteket adóhivatali ellenőrzésekkel, az ösztöndíjak és kutatási támogatások megvonásával, a közbeszerzésekből való kizárással, perekkel és vádemelésekkel kellett volna sújtani. Nixon, aki titokban minden fehér házi beszélgetést magnóra vett, nem teljesen szalonképes formában ki is mondta, hogy olyan adóhivatali igazgatót akar, aki utánamegy az ellenségeinek, ellenben békén hagyja a barátait. Az IRS élére kinevezett Donald Alexandert azonban nem ilyen fából faragták. Az elnök kívánságainak teljesítése helyett feloszlatta az ellenségek üldözésére létrehozott ellenőri csoportot. Nixon megpróbálta kirúgni, de a Kongresszus ezt már nem engedte.

Visszaélni a hatalommal

A közhangulat változására jellemző, hogy a Watergate botrány kirobbanását követő szenátusi meghallgatásán 1973-ban maga Dean hozta szóba a titkos listát, és ártatlan arccal megkérdezte a honatyáktól, nem akarják-e megismerni annak tartalmát, mert kész átadni a dokumentumot. Gerald Ford akkori alelnök a jegyzék létéről értesülve találóan odavetette, hogy "akinek listára van szüksége ellenségei észben tartásához, annak túl sok az ellensége".
Amerikában mindez most azért került megint elő, mert Donald Trumpnak is van egy listája. A rajta lévőket azzal zsarolja, hogy megvonja tőlük a titkos iratokba való betekintés jogát. Az elnök haragja már le is sújtott John Brannon korábbi CIA-igazgatóra, aki mögött ott sorakozik még kilenc további CIA és FBI-vezető - az ő neveiket majd csak akkor akarják nyilvánosságra hozni, amikor el kell terelni a figyelmet valamely, az elnök számára kínos hírről. Most például a Fehér Házban szerzett élményeiről zaftos könyvben beszámoló korábbi valóságshow sztár, Omarosa Manigault Newman keltette botrányról. Trump egy Twitter-üzenetben PATKÁNY-nak nevezte a most nyolcvan éves John Deant, amiért annak idején kiadta Nixont.
Julian Zelizer, a Princeton Egyetem professzora és a modern elnöki történelem szakértője, az Atlantic magazin számára írt cikkében felhívja rá a figyelmet, hogy a 70-es években a Republikánus Párt még felháborodott Nixon viselt dolgain, Trump azonban nyugodtan számíthat a konzervatív oldal és főleg saját hívei feltétel nélküli támogatására. A mai politikai légkörben már nem meghökkentő, hogy az elnök a félelem légkörének megteremtése érdekében kész visszaélni a hatalmával. Márpedig, ha sikerül neki elhallgattatni és a közvélemény szemében diszkreditálni ellenfeleit, akkor még ennél is sokkal rosszabb dolgok következhetnek.

Snassz lemaradni

Mindezt csupán azért érdemes felidézni, hogy tudjuk, milyen kottából játszik Orbán. Nem kell visszamenni az ellenségeiről szintén listákat készítő, azután a kivégzettek vagyonát és nőrokonait a saját hívei között szétosztó Augustus, majd Tiberius császárig. Itt van nekünk Nixon és persze Trump, akik modern demokráciában vetnek be állami eszközöket a magánháborúikban. A magyar helyzet voltaképpen az augustus-tiberiusi és a nixon-trumpi korszak keveréke. Az ókori Rómában az irigyek némi hízelgéssel ki tudták járni a császárnál, hogy haragosaik, vetélytársaik felkerüljenek a listára. Ehhez olykor az is elég volt, ha az illetőt gazdagnak vélték, netán megkívánták a feleségét - vagy az állását.
Az ilyesmire hajazó motívumokat a mai magyarországi listázóknál sem nehéz felfedezni. Ami pedig az amerikai modellt illeti, a magyar miniszterelnök is egyre kevésbé viseli a kritikát, és már régóta azonosítja magát az országgal: aki őt próbálja fékezni, az az egész nemzetnek árt, tehát állami eszközökkel kell fellépni ellene. A lista: politika. Augustus és Tiberius idején mindenki a fejével játszott. Élet-halál kérdése volt, ki tudta akár vagyona, felesége, állása feláldozásával levetetni magát a folyton változó listáról. Ez ma már (bár az is lehet, hogy csak egyelőre) nem így van. Római értelemben véve szerény kockázatvállalással is lehet, sőt, tisztességtelen hatalomgyakorlás láttán erkölcsi kötelesség ellentmondani, bírálni, tiltakozni. Ezzel tartozunk magunknak és a következő nemzedékeknek is, hiszen vita nélkül nem jut előbbre a társadalom, a politikában, a gazdaságban és a kultúrában is szükség van versenyre, különben jön a dicstelen pangás.
Vannak listák, amelyekről snassz lemaradni. Paul Newmannek és Daniel Schorrnak például nem kellett magyarázkodnia, amikor az unokák arról kérdezték őket, hogyan viselkedtek a 70-es évek morális válsága idején. Hosszú távon, legalábbis, amíg konkrétan nem a kobakunkról van szó, mégiscsak az egyenes derék a nyerő.

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20. 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?