Kácsor Zsolt: Az író és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.25 19:41

Fotó: Shutterstock
Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez majdnem olyan izgalmasnak tűnt, mint írónak lenni inkognitóban.
Egyszer véletlenül éppen a halála előtt látogattam meg egy írót. Azért írtam, hogy véletlenül, mert a látogatásomban nem volt időzítési szándék, ez az író nem volt beteg, nem haldoklott sem privát, sem irodalmilag, egyszerűen csak öreg volt, és nem sokkal azután, hogy beszélgettem vele, meg is halt. Amikor nála jártam, ez nem látszott rajta. A szeme viszonylag élénk volt, a tekintete udvariasan érdeklődő, a szobája pedig zsúfolt. Könyvek, könyvek, könyvek. Egy fénykép egy fiatal párról. Aztán megint könyvek, könyvek, könyvek, könyvek. Könyvek mindenütt. Megint egy fekete-fehér fotó ugyanarról a fiatal párról. S a polcokon, a szekrény tetején, az íróasztalon, a fotelekben, a sezlonyon (kedvenc francia-magyar szavam, végre leírhattam megint), a padlón, az ablakban, mindenütt könyvek, könyvek, könyvek, könyvek és porszag. Gondolom, a porakták szaga. Odakünn heves nyár volt, de odabenn az író szürke kardigánt viselt. Alighanem a szívében is szürke kardigánt hordott akkor már, mert élénknek tűnő szeme dacára nagyon szomorú volt. Olyan szomorú volt ez az író, mint egy megvert kutya.
A kezembe adott egy régi újságot, mutatta benne egy korai tárcanovelláját, néztem a második világháborús dátumot, s megállapítottam, hogy nahát, nekem ez már történelmi kor. Szomorúan bólogatott, és dünnyögött valamit, de nem értettem. Nem így képzeltem egy írót. Úgy nézett ki, mint egy aktakukac hivatalnok.
Hátradőlt a sezlonyon (aha, megint leírtam!), és egyszerre azt kérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam neki, hogy író. Erre a fejét rázta. Rossz ötlet, dörmögte. Azt hittem akkor, hogy viccel, kicsit nevetgéltem is. De most már, oly sok év elteltével, belátom, vagy legalábbis kezdem azt hinni, hogy az író nem viccelt. Tudtam róla, hogy pár évig úgymond szilenciumot kapott, és ez roppant imponált. Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez akkortájt igen izgalmasnak tűnt. Majdnem olyan izgalmasnak, mint írónak lenni inkognitóban. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Ez az író is regényeket írt a szürke kardigánjában. Kettőt olvastam, de nem tetszettek, amit nem mertem megmondani neki, igaz, nem is kérdezte. Ha kérdezte volna, talán megmondom. A tárcái, a cikkei és az elbeszélései jók voltak, a regényei szerintem nem. De legjobban a fényképeit szerettem, mármint azokat, amiket róla készítettek. Férfias, szép öregember, ezüst hajjal, félhomályban. Ez volt ő. Pontosabban egyáltalán nem ez volt ő. Mondom, a valóságban úgy nézett ki, mint egy aktakukac, akit megvertek. Nem mertem megkérdezni, hogy mitől olyan szomorú, nem akartam vájkálni. Gondoltam, az öregség bántja.
Miután tisztáztuk, hogy író akarok lenni, és ez szerinte rossz ötlet, az író saját magáról kezdett beszélni. És nem hagyta abba. Ez meglepett. Azóta megismertem sok más írót, és sajnos be kell valljam, hogy vannak közöttük, akik szintén csak saját magukról szeretnek beszélni, és ők sem hagyják abba. Lehetséges, hogy ez valamiféle írói szükséglet. Hiszen amikor dolgoznak, akkor hallgatniuk kell. Elvégre írás közben senki sem beszél. És amikor nem írnak, akkor kibeszélik magukból saját magukat.
Az öreg író arról beszélt, hogy fiatalkorában sokszor kiment az erdőbe, lefeküdt egy fa alá, és nagyokat hallgatott. Azt mondta, ezeket a pillanatokat szerette az életében a legjobban, hiszen egyedül lehetett a fákkal. Elmagyarázta, hogy a fáktól sokat tanult, és többször azt képzelte, hogy az erdő csöndjében a fák beszélnek hozzá. Aha, gondoltam, akkor ez a szilencium éveiben lehetett. Az író egyszerre volt szilenciumban és az erdőben. Ez is megtetszett. Remeteírónak lenni az erdőben. Elábrándoztunk ezen mind a ketten, vagy legalábbis mind a ketten hallgattunk, a szobában is csönd lett, mint a szilenciumban, amikor egyszerre csak kaparászás hallatszott az ajtó felől. Majd valaki lenyomta a kilincset. Jaj, nyögte az író, és riadtan nézett az ajtó felé, amely ekkor kinyílt, és megjelent az ajtónyílásban egy asszony. Szép öregasszony, ezüst hajjal, félhomályban, járókerettel. Nem szólt semmit, csak nézett rám méltatlankodó tekintettel.
Jaj, nyögte az író, mit akarsz már megint?
Erre összerezzentem, mert ez a rideg hang nem illett bele abba a fekete-fehér képbe, amit arról a szép, fiatal párról láttam a könyvek között.
A szép öregasszony hidegen végigmért minket, nem válaszolt, betette az ajtót, eltipegett. Bámultam az ajtót, aztán visszanéztem az íróra, és láttam, hogy az arca kivörösödött. Nem nézett a szemembe, maga elé meredt, majd összeráncolta a homlokát, s azt kérdezte, hogy hol is tartottunk? Már éppen kiböktem volna, hogy az erdőben, mire azt mondta, hogy ja, persze, igen, ott tartottunk, hogy mi is akar lenni, fiatalember, igen, mintha mondta volna már, de elfelejtettem. Szóval mik a tervei, fiatalember? S nézett rám érdeklődve.
Nem fontos, mondtam neki. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Nem, nem fontos, tényleg nem.
Frissítve: 2018.08.25 19:41

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: LRPS CPAGB/ Philip Bird
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
Frissítve: 2019.02.23 18:40

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10