Egyszer véletlenül éppen a halála előtt látogattam meg egy írót. Azért írtam, hogy véletlenül, mert a látogatásomban nem volt időzítési szándék, ez az író nem volt beteg, nem haldoklott sem privát, sem irodalmilag, egyszerűen csak öreg volt, és nem sokkal azután, hogy beszélgettem vele, meg is halt. Amikor nála jártam, ez nem látszott rajta. A szeme viszonylag élénk volt, a tekintete udvariasan érdeklődő, a szobája pedig zsúfolt. Könyvek, könyvek, könyvek. Egy fénykép egy fiatal párról. Aztán megint könyvek, könyvek, könyvek, könyvek. Könyvek mindenütt. Megint egy fekete-fehér fotó ugyanarról a fiatal párról. S a polcokon, a szekrény tetején, az íróasztalon, a fotelekben, a sezlonyon (kedvenc francia-magyar szavam, végre leírhattam megint), a padlón, az ablakban, mindenütt könyvek, könyvek, könyvek, könyvek és porszag. Gondolom, a porakták szaga. Odakünn heves nyár volt, de odabenn az író szürke kardigánt viselt. Alighanem a szívében is szürke kardigánt hordott akkor már, mert élénknek tűnő szeme dacára nagyon szomorú volt. Olyan szomorú volt ez az író, mint egy megvert kutya.
A kezembe adott egy régi újságot, mutatta benne egy korai tárcanovelláját, néztem a második világháborús dátumot, s megállapítottam, hogy nahát, nekem ez már történelmi kor. Szomorúan bólogatott, és dünnyögött valamit, de nem értettem. Nem így képzeltem egy írót. Úgy nézett ki, mint egy aktakukac hivatalnok.
Hátradőlt a sezlonyon (aha, megint leírtam!), és egyszerre azt kérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam neki, hogy író. Erre a fejét rázta. Rossz ötlet, dörmögte. Azt hittem akkor, hogy viccel, kicsit nevetgéltem is. De most már, oly sok év elteltével, belátom, vagy legalábbis kezdem azt hinni, hogy az író nem viccelt. Tudtam róla, hogy pár évig úgymond szilenciumot kapott, és ez roppant imponált. Megtetszett nekem ez a létforma: írónak lenni szilenciumban. Ez akkortájt igen izgalmasnak tűnt. Majdnem olyan izgalmasnak, mint írónak lenni inkognitóban. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Ez az író is regényeket írt a szürke kardigánjában. Kettőt olvastam, de nem tetszettek, amit nem mertem megmondani neki, igaz, nem is kérdezte. Ha kérdezte volna, talán megmondom. A tárcái, a cikkei és az elbeszélései jók voltak, a regényei szerintem nem. De legjobban a fényképeit szerettem, mármint azokat, amiket róla készítettek. Férfias, szép öregember, ezüst hajjal, félhomályban. Ez volt ő. Pontosabban egyáltalán nem ez volt ő. Mondom, a valóságban úgy nézett ki, mint egy aktakukac, akit megvertek. Nem mertem megkérdezni, hogy mitől olyan szomorú, nem akartam vájkálni. Gondoltam, az öregség bántja.
Miután tisztáztuk, hogy író akarok lenni, és ez szerinte rossz ötlet, az író saját magáról kezdett beszélni. És nem hagyta abba. Ez meglepett. Azóta megismertem sok más írót, és sajnos be kell valljam, hogy vannak közöttük, akik szintén csak saját magukról szeretnek beszélni, és ők sem hagyják abba. Lehetséges, hogy ez valamiféle írói szükséglet. Hiszen amikor dolgoznak, akkor hallgatniuk kell. Elvégre írás közben senki sem beszél. És amikor nem írnak, akkor kibeszélik magukból saját magukat.
Az öreg író arról beszélt, hogy fiatalkorában sokszor kiment az erdőbe, lefeküdt egy fa alá, és nagyokat hallgatott. Azt mondta, ezeket a pillanatokat szerette az életében a legjobban, hiszen egyedül lehetett a fákkal. Elmagyarázta, hogy a fáktól sokat tanult, és többször azt képzelte, hogy az erdő csöndjében a fák beszélnek hozzá. Aha, gondoltam, akkor ez a szilencium éveiben lehetett. Az író egyszerre volt szilenciumban és az erdőben. Ez is megtetszett. Remeteírónak lenni az erdőben. Elábrándoztunk ezen mind a ketten, vagy legalábbis mind a ketten hallgattunk, a szobában is csönd lett, mint a szilenciumban, amikor egyszerre csak kaparászás hallatszott az ajtó felől. Majd valaki lenyomta a kilincset. Jaj, nyögte az író, és riadtan nézett az ajtó felé, amely ekkor kinyílt, és megjelent az ajtónyílásban egy asszony. Szép öregasszony, ezüst hajjal, félhomályban, járókerettel. Nem szólt semmit, csak nézett rám méltatlankodó tekintettel.
Jaj, nyögte az író, mit akarsz már megint?
Erre összerezzentem, mert ez a rideg hang nem illett bele abba a fekete-fehér képbe, amit arról a szép, fiatal párról láttam a könyvek között.
A szép öregasszony hidegen végigmért minket, nem válaszolt, betette az ajtót, eltipegett. Bámultam az ajtót, aztán visszanéztem az íróra, és láttam, hogy az arca kivörösödött. Nem nézett a szemembe, maga elé meredt, majd összeráncolta a homlokát, s azt kérdezte, hogy hol is tartottunk? Már éppen kiböktem volna, hogy az erdőben, mire azt mondta, hogy ja, persze, igen, ott tartottunk, hogy mi is akar lenni, fiatalember, igen, mintha mondta volna már, de elfelejtettem. Szóval mik a tervei, fiatalember? S nézett rám érdeklődve.
Nem fontos, mondtam neki. Sétálni az utcán lassan és komoran, tudni, hogy minden hiábavalóság, s közben regényterveket szőni. Nem, nem fontos, tényleg nem.
