Trump;Orbán;Richard Nixon;ellenségkeresés;

2018-08-25 14:00:00

Horváth Gábor: Listák és derekak

Most, hogy az idehaza hatalmon lévők újfent ellenségeik listázására vetemedtek, ideje keserűen felnevetni: tényleg nincs új a Nap alatt! A hatalommal való visszaélés alighanem pont egyidős a hatalommal magával. 

A jelenség a történelem előtti sötétségből jön, de mi magyarok akár csak az utóbbi százhetven esztendőben is jól megtanulhattuk a leckét: a kormányzás édes, mint a méz és addiktív, mint a heroin, aki egyszer belekóstolt, nem nagyon akar megválni tőle. Hihetnénk, hogy minket már megint a balsors ver, de nem. Ami nálunk történik, az egyrészt a hatalom logikájából fakad, másrészt máshol is benne van a pakliban.

Állami kicseszőgép

Pontosan 47 éve, 1971 augusztusában a Fehér Ház jogi főtanácsadója, John Dean feljegyzést készített Richard Nixon elnöknek: "Jelen memorandum azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan maximalizálhatjuk hivatalban létünk tényét azokkal a személyekkel való bánásmódunkban, akik köztudottan aktívan szembehelyezkednek kormányzatunkkal; egy kicsit nyersebben fogalmazva - hogyan használhatjuk a rendelkezésünkre álló szövetségi államgépezetet a politikai ellenfeleinkkel való kicseszésre." Angol eredetiben: "to screw our political enemies". Dean feljegyzése szerint az állami kicseszőgép működése három fázisból állt volna: a stáb összeszedi a neveket, a projekt koordinátora dönt, majd kapcsolatba lép az illetékes szervek és intézmények vezetőivel, mert csak rajtuk keresztül lehet lépni. Az első kettő nem okozott gondot, a harmadikba azonban beletört Nixonék bicskája.

A listára több részletben összesen 823-an kerültek fel. A legelső, húszas csoport élén Arnold Picker filmes mogult, a floridai Golden Beach polgármesterét találjuk. Az újságírók, jogászok, szakszervezeti vezetők, tudósok, egyetemi tanárok és liberális politikusok közül nekünk talán egyetlen név lehet ismerős, a színész Paul Newmané. Érdemes megemlíteni még Daniel Schorrt, az amerikai újságírás egyik óriását, akinek a CBS televízió esti híradójában történetesen az a feladat jutott, hogy fel kellett olvasnia a listát - és neki is csak itt, az élő adásban derült ki, hogy saját maga is rajta van. Jóval később Newman és Schorr is élete legnagyobb sikerének nevezte, hogy bekerült az előkelő társaságba, ami nem kis szó, tekintve, hogy előbbi Oscar-díjas és kiváló autóversenyző volt, míg utóbbi a 70-as években sorozatban három Emmy-díjat kapott a legjobb hírműsorért, és 94 éves korában bekövetkezett haláláig a közrádió, az NPR tekintélyes, közszeretetnek örvendő kommentátora maradt. (Kis hungaricum: a listára a New York Jets híresen szabadszájú irányítója, a magyar származású Joe Namath is felkerült.)

Dean javaslata szerint a kiszemelteket adóhivatali ellenőrzésekkel, az ösztöndíjak és kutatási támogatások megvonásával, a közbeszerzésekből való kizárással, perekkel és vádemelésekkel kellett volna sújtani. Nixon, aki titokban minden fehér házi beszélgetést magnóra vett, nem teljesen szalonképes formában ki is mondta, hogy olyan adóhivatali igazgatót akar, aki utánamegy az ellenségeinek, ellenben békén hagyja a barátait. Az IRS élére kinevezett Donald Alexandert azonban nem ilyen fából faragták. Az elnök kívánságainak teljesítése helyett feloszlatta az ellenségek üldözésére létrehozott ellenőri csoportot. Nixon megpróbálta kirúgni, de a Kongresszus ezt már nem engedte.

Visszaélni a hatalommal

A közhangulat változására jellemző, hogy a Watergate botrány kirobbanását követő szenátusi meghallgatásán 1973-ban maga Dean hozta szóba a titkos listát, és ártatlan arccal megkérdezte a honatyáktól, nem akarják-e megismerni annak tartalmát, mert kész átadni a dokumentumot. Gerald Ford akkori alelnök a jegyzék létéről értesülve találóan odavetette, hogy "akinek listára van szüksége ellenségei észben tartásához, annak túl sok az ellensége".

Amerikában mindez most azért került megint elő, mert Donald Trumpnak is van egy listája. A rajta lévőket azzal zsarolja, hogy megvonja tőlük a titkos iratokba való betekintés jogát. Az elnök haragja már le is sújtott John Brannon korábbi CIA-igazgatóra, aki mögött ott sorakozik még kilenc további CIA és FBI-vezető - az ő neveiket majd csak akkor akarják nyilvánosságra hozni, amikor el kell terelni a figyelmet valamely, az elnök számára kínos hírről. Most például a Fehér Házban szerzett élményeiről zaftos könyvben beszámoló korábbi valóságshow sztár, Omarosa Manigault Newman keltette botrányról. Trump egy Twitter-üzenetben PATKÁNY-nak nevezte a most nyolcvan éves John Deant, amiért annak idején kiadta Nixont.

Julian Zelizer, a Princeton Egyetem professzora és a modern elnöki történelem szakértője, az Atlantic magazin számára írt cikkében felhívja rá a figyelmet, hogy a 70-es években a Republikánus Párt még felháborodott Nixon viselt dolgain, Trump azonban nyugodtan számíthat a konzervatív oldal és főleg saját hívei feltétel nélküli támogatására. A mai politikai légkörben már nem meghökkentő, hogy az elnök a félelem légkörének megteremtése érdekében kész visszaélni a hatalmával. Márpedig, ha sikerül neki elhallgattatni és a közvélemény szemében diszkreditálni ellenfeleit, akkor még ennél is sokkal rosszabb dolgok következhetnek.

Snassz lemaradni

Mindezt csupán azért érdemes felidézni, hogy tudjuk, milyen kottából játszik Orbán. Nem kell visszamenni az ellenségeiről szintén listákat készítő, azután a kivégzettek vagyonát és nőrokonait a saját hívei között szétosztó Augustus, majd Tiberius császárig. Itt van nekünk Nixon és persze Trump, akik modern demokráciában vetnek be állami eszközöket a magánháborúikban. A magyar helyzet voltaképpen az augustus-tiberiusi és a nixon-trumpi korszak keveréke. Az ókori Rómában az irigyek némi hízelgéssel ki tudták járni a császárnál, hogy haragosaik, vetélytársaik felkerüljenek a listára. Ehhez olykor az is elég volt, ha az illetőt gazdagnak vélték, netán megkívánták a feleségét - vagy az állását.

Az ilyesmire hajazó motívumokat a mai magyarországi listázóknál sem nehéz felfedezni. Ami pedig az amerikai modellt illeti, a magyar miniszterelnök is egyre kevésbé viseli a kritikát, és már régóta azonosítja magát az országgal: aki őt próbálja fékezni, az az egész nemzetnek árt, tehát állami eszközökkel kell fellépni ellene. A lista: politika. Augustus és Tiberius idején mindenki a fejével játszott. Élet-halál kérdése volt, ki tudta akár vagyona, felesége, állása feláldozásával levetetni magát a folyton változó listáról. Ez ma már (bár az is lehet, hogy csak egyelőre) nem így van. Római értelemben véve szerény kockázatvállalással is lehet, sőt, tisztességtelen hatalomgyakorlás láttán erkölcsi kötelesség ellentmondani, bírálni, tiltakozni. Ezzel tartozunk magunknak és a következő nemzedékeknek is, hiszen vita nélkül nem jut előbbre a társadalom, a politikában, a gazdaságban és a kultúrában is szükség van versenyre, különben jön a dicstelen pangás.

Vannak listák, amelyekről snassz lemaradni. Paul Newmannek és Daniel Schorrnak például nem kellett magyarázkodnia, amikor az unokák arról kérdezték őket, hogyan viselkedtek a 70-es évek morális válsága idején. Hosszú távon, legalábbis, amíg konkrétan nem a kobakunkról van szó, mégiscsak az egyenes derék a nyerő.