Másféle tanévnyitó

Utálatos dolog a tanévkezdés. Tart még a nyár, csak a szünidőnek van vége, sok helyen kényelmetlen ünneplőbe kell bújniuk a gyerekeknek, és álmosító szónoklatokat hallgatniuk, hogy már az első nap elmenjen a kedvük az egésztől. Még utálatosabbá teszi az iskolai tanévnyitókat, ha a tömegoszlató hatású beszédeket mindenféle rendű-rangú politikusok követik el, és – ahogyan a fideszesek ezt gyakran teszik – nagy- és kisurak keverik össze az iskolai eseményeket a kampányrendezvényekkel. Pedig politikai beszédeknek és politikusoknak semmi keresnivalójuk az iskolákban.
Politikusoknak nem az iskolában, hanem az iskolával van dolguk - feltéve, hogy céljaik és vágyaik nem merülnek ki saját hatalmuk és vagyonuk gyarapításában, hanem közük van ennek az országnak a jövőjéhez. Mi egy igazságos, gyarapodó és modern Magyarországért politizálunk, és az idevezető úton iránymutatásnak vesszük Szent-Györgyi Albert szavait: „olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája”.
Ha a Nobel-díjas tudós mondata igaz – márpedig igaz! -, akkor van oka az aggodalomra mindenkinek, akinek számít Magyarország jövője. Leginkább a szülőknek, akik országszerte több mint egymillió magyar gyereket kísérnek el az iskoláig. Szülőként mi is osztozunk minden anya és apa álmában, hogy gyerekeink többre vigyék, mint mi magunk. Az iskoláknak ezt a közös szülői álmot kell szolgálniuk. De ma ezt nem szolgálják, hanem akadályozzák.
Rendes (és unalmas) tanévnyitóhoz méltóan hosszan sorolhatnánk adatokat a magyar iskolák helyzetéről. Hogy miközben az európai országokhoz képest bántóan keveset költ a magyar állam az oktatásra, addig a magyar szülők kétharmada érzi anyagi megterhelésnek a tanévkezdést. Hogy a középiskolai tanárok fizetését tekintve az uniós tagállamok közül Magyarország hátulról a harmadik, általános iskolai szinten hátulról a negyedikek vagyunk a 28-ból. Hogy miközben a túlterhelt tanuló és tanár egy évben több száz órával többet tölt az általános- és középiskolában, mint Európa más országaiban, addig a matematika, szövegértés és természettudomány mellett a problémamegoldás terén is rosszul teljesítenek a hazai diákok. Ráadásul a számok elképesztő egyenlőtlenségeket mutatnak: a kevésbé tehetősek esély nélkül maradnak.
De az adatoknál is világosabban fogalmazza meg a mai iskola legnagyobb baját, sőt bűnét Vekerdy Tamás: a magyar iskola kritikus gondolkodók helyett engedelmes alattvalókat akar nevelni, ezzel pedig szembemegy a világtrenddel. Tegyük hozzá: szembemegy a magyar gyerekek érvényesülésének vágyával, szembemegy a szülők álmával, vagyis szembemegy Magyarország jövőjével. Ezért nem túlzás Vekerdy Tamás fogalmazása: ez nemzetellenes bűn. Nem lehet kétségünk, ezt a nemzetellenes bűnt a kormány követi el a gyerekekkel és szüleikkel szemben – szintén Vekerdy szavaival –, „a legfőbb hadúr parancsára”. 
A kormányfő naftalinszagú, avítt világképét és önös hatalmi érdekét kényszeríti rá a magyar iskolarendszerre. Mert neki a legfőbb ellenfele a kritikus gondolkodásra, önálló érvényesülésre képes polgár, érdeke pedig az államnak kiszolgáltatott, engedelmes alattvalók tömege. Emiatt évente több tízezer magyar fiatalt kényszerít bele a közmunka – foglalkoztatást helyettesítő támogatás – alkalmi munka körforgásába. Emiatt mennek külföldre a legjobban teljesítő diákjaink, emiatt menekül, aki teheti az állami iskolákból a magániskolákba, és emiatt mindennapos tapasztalás és sok adattal alátámasztható tény, hogy az iskola nemhogy felszámolná, inkább felerősíti az otthonról hozott hátrányokat. A szemünk láttára, nap nap után vesztegetik el ennek az országnak a jövőjét. 
Azok a gyerekek, akik most kezdik az iskolát, valamikor 2030 körül kezdenek majd el dolgozni, és ötven-hatvan évet is aktívan tölthetnek a munkaerőpiacon. A tudomány és a technológia fejlődési ütemét tekintve egy ekkora időtáv hatalmas változásokat fog hozni. Gyermekeinknek egy olyan világban kell majd helytállniuk, ahol folyamatos alkalmazkodásra és a változás képességére lesz szükségük. Állítólag Orbán Viktor is olvasta a világ egyik kedvenc jövőbe látó történészének, Yuval Noah Hararinak a könyveit. Ha olvasta is, meg nem értette, hiszen Harari is világossá teszi: a ma diákjainak jövőbeni érvényesüléséhez nem az évszámok bemagolására, nem is valamiféle nemzetieskedő hagymázra, hanem a „négy K”-ra van szükség, úgy mint kommunikáció, kollaboráció (vagyis az együttműködés képessége), kritikus gondolkodás és kreativitás. Olyan iskolarendszer szolgálja a magyar diákok és ennek az országnak is a jövőjét, amelyik nem kizárólag a XX. századi ismereteket sulykolja, hanem XXI. századi tudást is képes adni. A magyar kormány viszont azt hiszi, ha hatalmi érdekben fogant kultúrharcból épít szellemi kerítést az ország köré, akkor letagadhatja, elhazudhatja a jövő kihívásait. Mi abban hiszünk, a jövő elől nem elbújtatni kell a magyar fiatalokat, hanem fel kell rá készíteni őket. Míg a kormány oktatásért is felelős minisztere „a magyarság spirituális és szakrális” oktatását tartja fontosnak, mi inkább azt, hogy minden magyar diák kapjon megfelelő nyelvoktatást és modern tudást informatikából.
„Az oktatási rendszernek biztosítania kell, hogy a gyerekek és fiatalok képessé váljanak az emberiség által felhalmozott tudás megismerésére és alkotó alkalmazására, a nemzeti és nemzetiségi hagyományok ápolására” – így is összefoglalhatjuk, mit gondolunk mi a magyar iskolák feladatának. Ez egy idézet, az Oktatási Minimum című dokumentum kezdődik ezzel mondattal. Az a dokumentum, amit a választási kampány idején, februárban írtak alá oktatási szakmai és civil szervezetek, érdekképviseletek és az ellenzéki pártok közösen. Tartozunk azzal, hogy megküzdjünk a magyar iskolarendszer legfontosabb szereplőinek közös akaratáért, az Oktatási Minimumban foglalt elvek és programpontok megvalósításáért. Hogy negyedével csökkenjen a diákok óraszáma, hogy kisebbek legyenek az osztálylétszámok; hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni az iskolában, hogy mindenki számára lehetőség legyen az érettségi megszerzése, hogy a tanároknak visszaadjuk a tanszabadságot, emeljük a bérüket, és 7-8 évente kapjanak egy pihenőévet. Hogy az első diploma ingyenes legyen, és eltöröljük a tandíj-adósságokat. Mindezt annak érdekében, hogy kizárólag egy-egy gyerek személyes képessége, tehetsége és szorgalma határozza meg, mi lesz belőle felnőttként. Hogy a gyerekek továbbtanulási útját ne lakóhelye, bőrszíne, családjának szociális helyzete, vagy éppen olyan íróasztal mögötti döntéshozók határozzák meg, akik amúgy már rég kimenekítették a gyereküket az állami rendszerből.
Tisztában vagyunk vele, hogy a hatalmi kevélységben tobzódó kormányról és kormányfőről lepereg bármiféle szakmaiság. Elmúltak már azok idők, amikor a Fidesz oktatáspolitikusa, bizonyos Pokorni Zoltán még így beszélhetett: „Ha valaki oktatáspolitikusként körbenéz az időben, és találkozik a tekintete Klebelsberg Kunóéval, akkor ne felejtse el, hogy ez csak egy ok miatt lehet: azért, mert Klebelsberg Kunó nem visszafele nézett, hanem előre.” Ez a Fidesz, ez a kormány, ez a miniszterelnök visszafelé néz, nem előre, ezért már Pokornira sem hallgat, nemhogy az ellenzékre, sem semmilyen észérvre. 
Ezért a magyar gyerekek jövője szempontjából kulcsfontosságú változáshoz újjá kell szerveznünk az együttműködést azok között, akik az Oktatási Minimum programját megalkották és elfogadták. Nem a közös fotózkodás, vagy a hangzatos sajtóközlemények reményében, hanem akár csöndben, de mindenképpen a közös célokon nyugvó egymás iránti bizalommal. Annak érdekében, hogy mihamarabb legyen olyan tanévnyitó Magyarországon, ami lehet bár utálatos esemény, de minden anya és minden apa szorongás nélkül engedhesse el a gyerekei kezét az iskola kapujában, mert biztos lehet benne: ott olyan tudást kapnak, ami lehetőséget teremt számukra, hogy többre vigyék, messzebbre jussanak, mint a szüleik.
2018.09.01 09:59
Frissítve: 2018.09.01 10:17

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
2018.11.19 16:00
Frissítve: 2018.11.19 16:00

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58