Másféle tanévnyitó

Utálatos dolog a tanévkezdés. Tart még a nyár, csak a szünidőnek van vége, sok helyen kényelmetlen ünneplőbe kell bújniuk a gyerekeknek, és álmosító szónoklatokat hallgatniuk, hogy már az első nap elmenjen a kedvük az egésztől. Még utálatosabbá teszi az iskolai tanévnyitókat, ha a tömegoszlató hatású beszédeket mindenféle rendű-rangú politikusok követik el, és – ahogyan a fideszesek ezt gyakran teszik – nagy- és kisurak keverik össze az iskolai eseményeket a kampányrendezvényekkel. Pedig politikai beszédeknek és politikusoknak semmi keresnivalójuk az iskolákban.
Politikusoknak nem az iskolában, hanem az iskolával van dolguk - feltéve, hogy céljaik és vágyaik nem merülnek ki saját hatalmuk és vagyonuk gyarapításában, hanem közük van ennek az országnak a jövőjéhez. Mi egy igazságos, gyarapodó és modern Magyarországért politizálunk, és az idevezető úton iránymutatásnak vesszük Szent-Györgyi Albert szavait: „olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája”.
Ha a Nobel-díjas tudós mondata igaz – márpedig igaz! -, akkor van oka az aggodalomra mindenkinek, akinek számít Magyarország jövője. Leginkább a szülőknek, akik országszerte több mint egymillió magyar gyereket kísérnek el az iskoláig. Szülőként mi is osztozunk minden anya és apa álmában, hogy gyerekeink többre vigyék, mint mi magunk. Az iskoláknak ezt a közös szülői álmot kell szolgálniuk. De ma ezt nem szolgálják, hanem akadályozzák.
Rendes (és unalmas) tanévnyitóhoz méltóan hosszan sorolhatnánk adatokat a magyar iskolák helyzetéről. Hogy miközben az európai országokhoz képest bántóan keveset költ a magyar állam az oktatásra, addig a magyar szülők kétharmada érzi anyagi megterhelésnek a tanévkezdést. Hogy a középiskolai tanárok fizetését tekintve az uniós tagállamok közül Magyarország hátulról a harmadik, általános iskolai szinten hátulról a negyedikek vagyunk a 28-ból. Hogy miközben a túlterhelt tanuló és tanár egy évben több száz órával többet tölt az általános- és középiskolában, mint Európa más országaiban, addig a matematika, szövegértés és természettudomány mellett a problémamegoldás terén is rosszul teljesítenek a hazai diákok. Ráadásul a számok elképesztő egyenlőtlenségeket mutatnak: a kevésbé tehetősek esély nélkül maradnak.
De az adatoknál is világosabban fogalmazza meg a mai iskola legnagyobb baját, sőt bűnét Vekerdy Tamás: a magyar iskola kritikus gondolkodók helyett engedelmes alattvalókat akar nevelni, ezzel pedig szembemegy a világtrenddel. Tegyük hozzá: szembemegy a magyar gyerekek érvényesülésének vágyával, szembemegy a szülők álmával, vagyis szembemegy Magyarország jövőjével. Ezért nem túlzás Vekerdy Tamás fogalmazása: ez nemzetellenes bűn. Nem lehet kétségünk, ezt a nemzetellenes bűnt a kormány követi el a gyerekekkel és szüleikkel szemben – szintén Vekerdy szavaival –, „a legfőbb hadúr parancsára”. 
A kormányfő naftalinszagú, avítt világképét és önös hatalmi érdekét kényszeríti rá a magyar iskolarendszerre. Mert neki a legfőbb ellenfele a kritikus gondolkodásra, önálló érvényesülésre képes polgár, érdeke pedig az államnak kiszolgáltatott, engedelmes alattvalók tömege. Emiatt évente több tízezer magyar fiatalt kényszerít bele a közmunka – foglalkoztatást helyettesítő támogatás – alkalmi munka körforgásába. Emiatt mennek külföldre a legjobban teljesítő diákjaink, emiatt menekül, aki teheti az állami iskolákból a magániskolákba, és emiatt mindennapos tapasztalás és sok adattal alátámasztható tény, hogy az iskola nemhogy felszámolná, inkább felerősíti az otthonról hozott hátrányokat. A szemünk láttára, nap nap után vesztegetik el ennek az országnak a jövőjét. 
Azok a gyerekek, akik most kezdik az iskolát, valamikor 2030 körül kezdenek majd el dolgozni, és ötven-hatvan évet is aktívan tölthetnek a munkaerőpiacon. A tudomány és a technológia fejlődési ütemét tekintve egy ekkora időtáv hatalmas változásokat fog hozni. Gyermekeinknek egy olyan világban kell majd helytállniuk, ahol folyamatos alkalmazkodásra és a változás képességére lesz szükségük. Állítólag Orbán Viktor is olvasta a világ egyik kedvenc jövőbe látó történészének, Yuval Noah Hararinak a könyveit. Ha olvasta is, meg nem értette, hiszen Harari is világossá teszi: a ma diákjainak jövőbeni érvényesüléséhez nem az évszámok bemagolására, nem is valamiféle nemzetieskedő hagymázra, hanem a „négy K”-ra van szükség, úgy mint kommunikáció, kollaboráció (vagyis az együttműködés képessége), kritikus gondolkodás és kreativitás. Olyan iskolarendszer szolgálja a magyar diákok és ennek az országnak is a jövőjét, amelyik nem kizárólag a XX. századi ismereteket sulykolja, hanem XXI. századi tudást is képes adni. A magyar kormány viszont azt hiszi, ha hatalmi érdekben fogant kultúrharcból épít szellemi kerítést az ország köré, akkor letagadhatja, elhazudhatja a jövő kihívásait. Mi abban hiszünk, a jövő elől nem elbújtatni kell a magyar fiatalokat, hanem fel kell rá készíteni őket. Míg a kormány oktatásért is felelős minisztere „a magyarság spirituális és szakrális” oktatását tartja fontosnak, mi inkább azt, hogy minden magyar diák kapjon megfelelő nyelvoktatást és modern tudást informatikából.
„Az oktatási rendszernek biztosítania kell, hogy a gyerekek és fiatalok képessé váljanak az emberiség által felhalmozott tudás megismerésére és alkotó alkalmazására, a nemzeti és nemzetiségi hagyományok ápolására” – így is összefoglalhatjuk, mit gondolunk mi a magyar iskolák feladatának. Ez egy idézet, az Oktatási Minimum című dokumentum kezdődik ezzel mondattal. Az a dokumentum, amit a választási kampány idején, februárban írtak alá oktatási szakmai és civil szervezetek, érdekképviseletek és az ellenzéki pártok közösen. Tartozunk azzal, hogy megküzdjünk a magyar iskolarendszer legfontosabb szereplőinek közös akaratáért, az Oktatási Minimumban foglalt elvek és programpontok megvalósításáért. Hogy negyedével csökkenjen a diákok óraszáma, hogy kisebbek legyenek az osztálylétszámok; hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni az iskolában, hogy mindenki számára lehetőség legyen az érettségi megszerzése, hogy a tanároknak visszaadjuk a tanszabadságot, emeljük a bérüket, és 7-8 évente kapjanak egy pihenőévet. Hogy az első diploma ingyenes legyen, és eltöröljük a tandíj-adósságokat. Mindezt annak érdekében, hogy kizárólag egy-egy gyerek személyes képessége, tehetsége és szorgalma határozza meg, mi lesz belőle felnőttként. Hogy a gyerekek továbbtanulási útját ne lakóhelye, bőrszíne, családjának szociális helyzete, vagy éppen olyan íróasztal mögötti döntéshozók határozzák meg, akik amúgy már rég kimenekítették a gyereküket az állami rendszerből.
Tisztában vagyunk vele, hogy a hatalmi kevélységben tobzódó kormányról és kormányfőről lepereg bármiféle szakmaiság. Elmúltak már azok idők, amikor a Fidesz oktatáspolitikusa, bizonyos Pokorni Zoltán még így beszélhetett: „Ha valaki oktatáspolitikusként körbenéz az időben, és találkozik a tekintete Klebelsberg Kunóéval, akkor ne felejtse el, hogy ez csak egy ok miatt lehet: azért, mert Klebelsberg Kunó nem visszafele nézett, hanem előre.” Ez a Fidesz, ez a kormány, ez a miniszterelnök visszafelé néz, nem előre, ezért már Pokornira sem hallgat, nemhogy az ellenzékre, sem semmilyen észérvre. 
Ezért a magyar gyerekek jövője szempontjából kulcsfontosságú változáshoz újjá kell szerveznünk az együttműködést azok között, akik az Oktatási Minimum programját megalkották és elfogadták. Nem a közös fotózkodás, vagy a hangzatos sajtóközlemények reményében, hanem akár csöndben, de mindenképpen a közös célokon nyugvó egymás iránti bizalommal. Annak érdekében, hogy mihamarabb legyen olyan tanévnyitó Magyarországon, ami lehet bár utálatos esemény, de minden anya és minden apa szorongás nélkül engedhesse el a gyerekei kezét az iskola kapujában, mert biztos lehet benne: ott olyan tudást kapnak, ami lehetőséget teremt számukra, hogy többre vigyék, messzebbre jussanak, mint a szüleik.
2018.09.01 09:59
Frissítve: 2018.09.01 10:17

Eszmék nélkül nem megy

Az elmúlt hónapok tüntetéssorozata, a sikeres Audi-sztrájk, a fővárosi előválasztás és a hasonló akciók új esélyt teremtettek a baloldali ellenzéknek. A rabszolgatörvény – azaz a dolgozók még keményebb kizsákmányolása a hazai és külföldi tőke által – a baloldali politizálás alapkérdéséről, a munka és a tőke viszonyáról szól. Ezért a törvény elleni tiltakozó mozgalom szükségszerűen baloldali jellegű. Még akkor is, ha a liberális tiltakozók általában a fideszes kormány bűneire, a jobbikosok a külföldi nagytőke mohóságára igyekeztek koncentrálni. A szakszervezetek pedig, miközben a legklasszikusabb baloldali elveket hangoztatták, szavakban igyekeztek elhatárolódni mindenféle párttól, így a politikai baloldaltól is. 
De a jég olvadása is apró repedésekkel kezdődik. A baloldali ellenzék eddig alapvetően a kormány politikáját támadta, a hazai nagytőke csak a fideszes oligarchák kapcsán került említésre, a külföldi befektetők pedig szent tehénnek számítottak. Így aki a túlóratörvény ellen és az autógyári sztrájk mellett kötelezte el magát, az átlépett egy politikai Rubicont. Amikor a mai baloldal vezetőiként Tóth Bertalan a bankok elfogadhatatlan extraprofitjáról, Karácsony Gergely pedig a „nagytőke hatalmának” megtöréséról beszél, akkor olyan területre lépnek, ahova eddig csak a baloldal partizánjai merészkedtek. Nem véletlen, hogy az ellenzéki erők egy része igyekszik visszarángatni őket abba a kényelmi zónába, amelyből csak a Fidesz korruptságát és a jogállam leépítését lehet támadni. 
A baloldalnak azt kell megértenie, hogy a Fidesz-kormány antidemokratikus döntései alapvetően nem Orbán Viktor hatalmi mániájából, hanem a rezsim lényegéből következnek. A Fidesz célja egy új hazai nagytőkés osztály kiépítése, amely a német nagytőke partnereként, annak védettségét élvezve zsákmányolja ki a magyar társadalmat. Amelyet amúgy csak megvezethető tömegnek és nem társadalomnak tekint, a gyakorlatban valósítva meg a neoliberalizmus hírhedt jelszavát, mely szerint „nincs olyan, hogy társadalom”. A mondat szerzőjének, Margaret Thatchernek ez a demokratikus hagyományok miatt csak részben sikerült Nagy-Britanniában. Sajnos Orbán Viktor esélyei kétségkívül jobbak erre. A baloldalnak csak akkor sikerül megállítania, ha megérti és megérteti minél többekkel, hogy a Fidesz célja a társadalom atomizálása és gazdasági eszközökkel történő kizsákmányolása. Amelynek tudatos eszköze az oktatás és az egészségügy privatizálása, a szegényebb milliók előtti lezárása.
A harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás egyik tantétele az volt, hogy „megszűntek az ideológiák”, és nincs már értelme jobboldalról és baloldalról beszélni. Ezt az ostobaságot a baloldalon kívül természetesen senki sem hitte el, a liberális, az újkonzervatív és a nacionalista ideológia azóta is virágkorát éli. A magyar baloldal viszont feladta ideológiáját, szellemi karakterét és intézményeit, s a múltját is megtagadta. A saját eszméi feladása után lényegében átvette a liberalizmus ideológiáját, némi szociálpolitikai baloskodással. Ezzel egyébként nemcsak saját magának ártott, hanem a magyar liberalizmust is meggyengítette. Kétségkívül jobban kormányzott, mint ahogy azt a választók megítélték, de saját ideológia, egységes világszemlélet, szellemi és kulturális háttér nélkül hosszabb távon nem lehet egy országot vezetni.
A magyar társadalom többsége egyértelműen vesztese az elmúlt évtizedeknek. Egymillióval csökkent az ország népessége, idegen kézbe került a nemzeti kincs java, nőnek a társadalmi különbségek, leépülőben van a népegészségügy és a közoktatás. A bérek a kelet-európai átlag alá kerültek, és megjelent egy agresszívan pöffeszkedő, újgazdag réteg. Ezen a tendencián kormányzati reformokkal a mai ellenzék sem tudna érdemben változtatni. Valódi felemelkedést csak egy merőben másfajta gazdasági és társadalmi rendszer hozhat. El lehet vitatkozni azon, hogy elsősorban az újraelosztást kell radikálisan megváltoztatni, vagy hozzá kell nyúlni a tulajdonviszonyokhoz is. A szocialista baloldal mindenesetre csak akkor tudja hitelesen képviselni ezt a fordulatot, ha az alapkérdésben visszatér ideológiája lényegéhez, a tőke és a munka érdekellentétéhez. Amely ellentétre ma ráépülnek olyan problémák, mint a környezetszennyezés (amely a szegényebb osztályokat és országokat sújtja), a robotizáció és az adataink, egész személyiségünk kiszolgáltatottsága idegen erőknek és szervezeteknek. Az államszocialista rendszer dogmáihoz persze nem szabad visszatérni. De a harminc évvel ezelőtti, az ideológiák megszűnéséről és a liberális rendszer örök győzelméről szóló dogmától is ideje megszabadulni.
A szocialista baloldal ideológiája két alapra épülhet: a meglevő társadalmi-gazdasági kritikájára, s egy igazságosabb, egyenlőbb és környezetileg fenntartható jövő bemutatására.
2019.02.20 09:45
Frissítve: 2019.02.20 09:48

Tüntető törvénykönyv

A rabszolgatörvény botrányos elfogadását követő ellenzéki tüntetéssorozat, de különösen az MTVA-székházban megejtett rendhagyó képviselői „fogadóórák” nyomán a Fidesz sem tagadhatja: a gyülekezési jog tüske a hatalom körme alatt.
Odáig a rendszerváltás utáni egyik kormányunk sem ment el, hogy - a két legerősebben védendő szabadságjog, a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozásával párhuzamosan - törvényi úton büntesse a magyar törvényhozás, a parlament teljes ellenzékét. Márpedig ma a Fidesz efféle „Tüntető törvénykönyv” gondolatát dédelgeti. Közpénzt, paripát fegyvert nem kímélve, ehhez épp legitim érveket, jogpolitikai indokot keres. Kistafírozott háttérintézménye, a Századvég sietett a segítségére. „Törvénymódosítási javaslatok: az országgyűlési törvény és az EP-képviselők jogállásáról szóló törvény kiegészítése magatartási kódexszel” fenyegető cím alatt közölt tanulmányuk politikai pamfletnek is megjárja. Hangütésére jellemző, hogy már elöljáróban „nem rendeltetésszerű képviselői joggyakorlást” emleget, hanem azt állítja, „nemzetbiztonsági védelem alá eső közintézményekbe hatoltak be országgyűlési képviselők”. Ugyanakkor meg sem említik, hogy épp az általuk górcső alá vett törvény mondja ki: „A képviselői igazolvány valamennyi közigazgatási szervhez és közintézményekhez belépésre jogosít”!
A pártos jogvélemény a főügyészség (független bíró által még nem látott!) álláspontjának keskeny nyomtávú szellemi vágányán halad. Felveti: a képviselők nemcsak rendzavarást vagy garázdaságot követnek el, de - alkalmasint - „kvázi külföldi ügynökként viselkednek”. Erre alapozva követelik a törvény kiegészítését: „A képviselői tevékenység soha nem irányulhat az állam egységének és rendjének megbontására”- szögezik le. Csakhogy az állam monolit egységének „megbontása”, a hagyományos államhatalmi ágak (a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalom) elválasztása egyenesen jogállami követelmény. 
Önmagát tagadná meg a kormányzópárt, ha az EP-választás küszöbén nem verné el a port az ellenzék uniós képviselőin is. „Mint ismeretes (?) az úgynevezett Sargentini jelentést több magyar ellenzéki képviselő is megszavazta, amely aktussal a magyar emberek markáns többsége szerint elárulták hazájukat”– inszinuál a Századvég. Ám könnyedén átsiklik afölött, hogy az ominózus 7-es cikkelyt rögzítő Alapszerződést Magyarország az elsők közt ratifikálta.
Mindezek alapján egyértelmű, hogy a jogi formalizmust túlbecsülő, a törvényesség fontosságát viszont messze alábecsülő Orbán-kormány megcsappant társadalmi támogatása ellenére sem fog lemondani a kilátásba helyezett retorziókról. Ellenkezőleg! A Századvég a pártállami idők politikai elhárításának nyelvezetét és hangnemét idéző politikai verdiktje jelzi, merre is tart a kormány: „A 2018. december 12-e óta – kisebb megszakításokkal - fennálló demonstrációsorozatban számos ellenzéki és kormányellenes politikai csoportosulás vett részt, baloldali pártpoltikusoktól kezdve jobbikos huligánokon át egészen liberális anarchistákig és külföldi szélsőbaloldali aktivistákig.”
Ne legyen tehát illúziója senkinek: a jogállamtipró „Tüntető törvénykönyv” is annak rendje és módja szerint meg fog születni.
2019.02.20 09:44
Frissítve: 2019.02.20 09:47