Csepeli György, az ötletbomba

A beszélgetésekből a szellemi pályaképen túl megismerhetjük Csepeli Györgyöt, az embert, aki hibáit és erényeit, tévedéseit és sikereit felvállalva a jövő felől nézi magát – ígéri a Sors-húzó ismertetője.

Ha valaki csak nyilvános szereplései, előadásai, tudományos munkái vagy publicisztikái révén találkozott eddig a nagy tekintélyű szociálpszichológussal, bőven talál meglepetéseket Ferenczi Borbála Sors-húzó című interjúkötetében.

A mindig magabiztosnak tűnő, briliáns logikával érvelő Csepeli Györgyről kiderül például, hogy nem mentes a kételyektől. Bármennyire törekedett tudatosan felépíteni pályaívét, életét jórészt a véletlenek alakították. Hajlik rá, hogy „a világ, amiben vagyunk, semmilyen értelemben nem kiszámítható, mindig, minden pillanatban történhet valami olyan dolog – ettől még persze nem feltétlenül történik meg –, ami nem látható előre”.

Csepeli saját maga pszichoanalitikusaként lép fel. A kívülálló hűvös tárgyilagosságával sorra veszi, hogy mely képességeire, tulajdonságaira és eredményeire lehet büszke, ahogyan szembenéz gyengeségeivel is. Nem fél az önbírálattól. „Fülem-farkam behúztam. Nem mentem el ellenzéki rendezvényekre, beléptem a pártba, tehát mindent megtettem, és 1989-ben végül is megkaptam” – emlékezik vissza arra, milyen körülmények között nyerte el végre-valahára a Fulbright-ösztöndíjat.

Reméli, hogy sikerült maradandót létrehoznia az utókornak, és egyszer majd csatlakozik ahhoz a „szellemi köztársasághoz”, amit halhatatlan példaképei, Buda Béla, Hankiss Elemér, Mérei Ferenc, Pataki Ferenc és mások alkotnak. Úgy látja ugyanakkor: „Alapvetően azzal kell foglalkoznunk, hogyan tudják magukat tehermentesíteni az emberek az alól a szörnyű nyomás alól, hogy a létüknek gyakorlatilag nincs értelme”.

Miközben napjaink Magyarországán vészesen szűkül a szabadság, Csepeli többször is elmondja, még sosem érezte ennyire szabadnak magát. Ferenczi Borbála, a kérdező nem akarja mindenáron feloldani a látszólagos vagy tényleges ellentmondásokat, engedi beszélni Csepeli Györgyöt. És ő beszél. Túl van már a hetvenen, de nyitottsága, kísérletező kedve és ötletei arról tanúskodnak: kifogyhatatlan intellektuális munícióval rendelkezik. Megfejthetetlen, hogyan csinálja.

A kötet – fogalmazzunk így: eklektikus – szerkezete mintha a szociálpszichológus szerteágazó gondolatvilágához próbálna idomulni. A függelékben névmutató és családtörténeti adalékokkal szolgáló írás szerepel, de Csepeli egyik 1969-ben született, nyomtatásban még nem közölt cikke és a IV. Károlyról szóló drámájának terjedelmes részlete nem itt, hanem a főszövegben, az interjúfolyamot megszakítva kapott helyet.

Különös figyelemre méltó a politikai szerepvállalását boncolgató fejezet. Csepeli a baloldali-liberális kormányok idején volt államtitkár. Elborzadva ismeri el, hogy vonzotta a hatalom, amelynek örvényében – ha csak időlegesen is – jócskán torzult a személyisége. Ebből az aspektusból kifejezetten örül annak, hogy 2010-ben vége lett a kormányzati pozícióban töltött éveknek.

Persze, életének az a szakasza sem bizonyult terméketlennek. Hiszen Csepeli György írt egy újabb könyvet. A 2013-as mű címe: A hatalom anatómiája.

Infó:

Sors-húzó

Ferenczi Borbála beszélgetései Csepeli Györggyel

Kossuth Kiadó, 2018