„Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

Publikálás dátuma
2018.09.08 20:00

Fotó: MARABU RAJZA/
Amikor még az előző parlament kivételes eljárásban döntött a felsőoktatási törvény módosításáról, akkor döntöttem el, hogy többé nem fogok kezet ennek egyik támogatójával. Városom, Gyula fideszes országgyűlési képviselőjével, az országosan kevéssé ismert Kovács Józseffel, aki 2010 óta törvényhozó, s ezt a tisztét 2018 áprilisában megtartotta. Nekem a lex CEU, azaz a budapesti Közép-európai Egyetem ellehetetlenítését célzó törvényjavaslat volt 2017 áprilisában az utolsó csepp a pohárban, hogy erre az elhatározásra jutottam. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért éppen itt telt be a pohár. A nem teljes körű magyarázat az, hogy ez annyira értelem-, ész- és tudományellenes, az intellektust megtámadó döntés volt, amivel Budapesttől 220 kilométerre sem lehet mit kezdeni. Ráadásul teszi ezt egy egyetemet végzett, volt kórházi főigazgató-főorvos. A NER rendszeréből adódóan önként és dalolva, meggyőződésből. Vagy vakhitből. Melyik a rosszabb?
Nem kerestem az alkalmat, hogy ne fogjak kezet a térség kormánypárti képviselőjével. Noha az elhatározás megszületésekor aktív közéleti szereplő voltam, az Együtt választókerületi elnöke, aki a maga eszközeivel megpróbált birokra kelni a maffiaállam ellen helyben és országosan. Egyben a békési fürdőváros egyetlen ellenzéki képviselőjeként tevékenykedtem a gyulai testületben. Azóta megszűnt a mögöttem lévő párt, és helyi önkormányzati képviselőségem sem tart a ciklus végéig.
Közéleti pályám lezárulóban van. Még éppen tart, de ettől teljesen függetlenül, a legalapvetőbb emberi gesztusként vettem és veszek részt minden év június utolsó hétvégéjén az Auschwitzba hurcolt és ott döntő többségében elpusztított egykori gyulai zsidók emléknapján, a helyi izraelita temetőben. Az idei évtől már a gyulai önkormányzat is az emlékünnepség rendezői között van, ami helyes. Legfeljebb az a kérdés, miért nem volt ott eddig is? A résztvevők számán nem látszott, hogy immár a város is az emlékezés mögött áll, néhány kivételtől eltekintve nagyjából azok voltak itt, akik évről évre ellátogatnak ide.
Amikor beléptem a kapun, akkor láttam, hogy új emlékezőként ott van a fideszes parlamenti képviselő, ezért kikerülve őt, piciny kört leírva, hátrébb húzódtam. Nem tervezhettem meg, hogy hol és mikor nem fogok majd kezet vele, de a holokausztra figyelmeztető emléknap nem tűnt a legjobb alkalomnak.
A gyulai fideszes polgármester és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) egy képviselője tűrhető beszédeket mondtak, a kántor szépen énekelt, a helyi zeneiskola alkalmi vonósnégyese is kitett magáért. Sok mindenről szó volt, ami felidézte az egykori végzetes tragédiát. Talán hangsúlyosabb lett volna, ha mindehhez hozzáteszik, hogy ez a nagy múltú és történelmére oly büszke város, Gyula, mindenkori történelmének egy napra eső legnagyobb veszteségét 1944. június végén szenvedte el, amikor a helyieket is szállító szerelvény beért az auschwitzi megsemmisítőtáborba – s egyből legyilkolták a gyerekeket és az időseket. Kétszázötven ártatlan életet oltottak ki. S ez független attól, hogy a tragédia a város határától sok száz kilométerre történt.
A hivatalos megemlékezés utolsó aktusaként a zsidó áldozatok nevét feltüntető emlékművön helyeztek el apró köveket a megjelentek. Majd a két vagy talán három tucatnyi ember oszlani kezdett, de néhányan maradtak. Így tettem én is, aki egykori kiváló történelemtanárommal és a gyulai zsidóság történetét feldolgozó levéltáros feleségével kezdtem beszélgetni. Éppen azt mondtam nekik, hogy van egy fogadalmam, amely szerint a fentebb említett indok miatt nem fogok kezet a kormánypolitikussal, de hozzátettem, ez még nem történt meg. Mikor itt tartottam, láttam kissé meghökkent tekintetüket, ahogy mögém néztek. Hátrafordultam.
Jött, széles mosollyal az arcán, ahogy szokott, mindig mézes-mázosan a fideszes képviselő, joviális hangján köszönt, majd mint hozzá legközelebb állónak, elsőnek nekem nyújtotta a kezét.
– Én veled nem fogok kezet, Jóska! – mondtam neki határozottan, és láthatóan számára teljesen váratlanul. Ha nem is hősies, de nem is olyan egyszerű ilyet mondani. Feszültség volt bennem is, miközben a légkör a szó szoros értelmében megfagyott. Kis szünet után, némi hökkenettel a hangjában, meglepetten azt kérdezte Kovács, miért nem fogok vele kezet. – Azért, mert silány embernek tartalak! – mondtam kisvártatva úgy, hogy ennek addigi beszélgetőpartnereim is szem- és fültanúi voltak. E pillanatban még fagyosabb lett a hangulat, majd hosszúnak tűnő zavart csend és kényszeredett nevetés után azt kérdezte a képviselő, hogy miért tartom őt silány embernek?
Könnyebb helyzetben voltam, mint ő. Mert ha eddig nem is kerestem az alkalmat a kézfogás visszautasítására, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Ahogy nagyjából azt is elhatároztam, mit fogok mondani. Ezért így folytattam: – Azért, amit személy szerint te és a pártod művel a parlamentben és tesz a jogállamiság ellen.
Kimerevített pillanat ez nekem, annak minden belső és külső feszültségével. Átfutott rajtam, hogy ez a politikai és emberi mameluk 2010-től mindent megszavazott, ami lerombolta az addig sem tökéletes köztársaságot. Felidéződött, hogy 2013-ban, amikor egy sajtótájékoztatón kiálltam a trafikmutyinak becézett, valójában a legaljasabb módszerekkel végrehajtott tulajdonkisajátítás Békés megyei történései ellen, akkor ez az ember a baloldali maffiakormány képviselőjének nevezett. Emlékszem, hogy kampányfőnöke és aktivistái 2014 tavaszán – amikor a volt miniszterelnök Gyulára jött kampányolni – olyan installációt szerkesztettek, amin Gyurcsány Ferenc és én csókolózunk. A nyílt színi buzizásra aligha az ő tudta és jóváhagyása nélkül került sor.
Na, és ha homoszexuális volnék? Az bármire vagy bármivel szemben érv lehetne? Hol van a politikai és tartalmi argumentáció? - ötlik fel azóta is sokszor. Nem hoztam szóba, hogy a magát mélyen vallásosnak mutató fideszes képviselő, a gyulai katolikus egyházkerület volt világi vezetője olyan magánéleti csúszdaparadicsomban volt évtizedeken keresztül, amire az isten, haza, család szent hármasát aligha lehetne felfűzni. És pontosan tudtam – de ez nem érdem, csak tény –, hogy kézfogását eddig senki nem utasította el, és senki nem tett egyértelművé, miért teszi ezt. E kimerevített, lefagyott és hosszúnak tűnő pillanatban mindez benne volt.
Zavart csend, majd alkalmi szem- és fültanúinkhoz intézett kényszeredett bocsánatkérés és lassú hátrálás következett. Aztán a fideszes parlamenti képviselő megfordult, már csak a hátát láttuk, felgyorsította lépteit, és elhagyta a sok évtizede nem működő gyulai zsidó temetőt. Halkan sóhajtottam egyet. Majd én is elnézést kértem a két kiváló embertől, volt tanáromtól és feleségétől, akik akaratlanul részesei voltak ennek az előre elhatározott, de pontosan meg nem tervezett cselekedetnek, amit ők alighanem közjátékként éltek meg. Az Élet nagy rendező, gondoltam hazafelé menet az autóban. Nem baj, hogy volt szem- és fültanúja a történteknek, s végképp nem baj, hogy ők.
Négy nappal később a gyulai képviselő-testület ülése végén búcsúztatta a jegyzőt, aki 20 évig töltötte be ezt a posztot. Az eseményre a város és Békés megye szinte minden vezetőjét meghívták, így nem hiányozhatott a sorból a gyulai fideszes országgyűlési képviselő, Kovács József sem. A rövid ünnepséget fogadás követte, ahol valahogy mindig úgy alakult, hogy már nem kerültünk kézfogásnyi távolságba egymáshoz. Noha a képviselő mindenki mással, lapogatva a vállát, kezet fogott.
Szerző
2018.09.08 20:00
Frissítve: 2018.09.08 20:00

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00