„Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

Publikálás dátuma
2018.09.08. 20:00

Fotó: MARABU RAJZA
Amikor még az előző parlament kivételes eljárásban döntött a felsőoktatási törvény módosításáról, akkor döntöttem el, hogy többé nem fogok kezet ennek egyik támogatójával. Városom, Gyula fideszes országgyűlési képviselőjével, az országosan kevéssé ismert Kovács Józseffel, aki 2010 óta törvényhozó, s ezt a tisztét 2018 áprilisában megtartotta. Nekem a lex CEU, azaz a budapesti Közép-európai Egyetem ellehetetlenítését célzó törvényjavaslat volt 2017 áprilisában az utolsó csepp a pohárban, hogy erre az elhatározásra jutottam. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért éppen itt telt be a pohár. A nem teljes körű magyarázat az, hogy ez annyira értelem-, ész- és tudományellenes, az intellektust megtámadó döntés volt, amivel Budapesttől 220 kilométerre sem lehet mit kezdeni. Ráadásul teszi ezt egy egyetemet végzett, volt kórházi főigazgató-főorvos. A NER rendszeréből adódóan önként és dalolva, meggyőződésből. Vagy vakhitből. Melyik a rosszabb?
Nem kerestem az alkalmat, hogy ne fogjak kezet a térség kormánypárti képviselőjével. Noha az elhatározás megszületésekor aktív közéleti szereplő voltam, az Együtt választókerületi elnöke, aki a maga eszközeivel megpróbált birokra kelni a maffiaállam ellen helyben és országosan. Egyben a békési fürdőváros egyetlen ellenzéki képviselőjeként tevékenykedtem a gyulai testületben. Azóta megszűnt a mögöttem lévő párt, és helyi önkormányzati képviselőségem sem tart a ciklus végéig.
Közéleti pályám lezárulóban van. Még éppen tart, de ettől teljesen függetlenül, a legalapvetőbb emberi gesztusként vettem és veszek részt minden év június utolsó hétvégéjén az Auschwitzba hurcolt és ott döntő többségében elpusztított egykori gyulai zsidók emléknapján, a helyi izraelita temetőben. Az idei évtől már a gyulai önkormányzat is az emlékünnepség rendezői között van, ami helyes. Legfeljebb az a kérdés, miért nem volt ott eddig is? A résztvevők számán nem látszott, hogy immár a város is az emlékezés mögött áll, néhány kivételtől eltekintve nagyjából azok voltak itt, akik évről évre ellátogatnak ide.
Amikor beléptem a kapun, akkor láttam, hogy új emlékezőként ott van a fideszes parlamenti képviselő, ezért kikerülve őt, piciny kört leírva, hátrébb húzódtam. Nem tervezhettem meg, hogy hol és mikor nem fogok majd kezet vele, de a holokausztra figyelmeztető emléknap nem tűnt a legjobb alkalomnak.
A gyulai fideszes polgármester és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) egy képviselője tűrhető beszédeket mondtak, a kántor szépen énekelt, a helyi zeneiskola alkalmi vonósnégyese is kitett magáért. Sok mindenről szó volt, ami felidézte az egykori végzetes tragédiát. Talán hangsúlyosabb lett volna, ha mindehhez hozzáteszik, hogy ez a nagy múltú és történelmére oly büszke város, Gyula, mindenkori történelmének egy napra eső legnagyobb veszteségét 1944. június végén szenvedte el, amikor a helyieket is szállító szerelvény beért az auschwitzi megsemmisítőtáborba – s egyből legyilkolták a gyerekeket és az időseket. Kétszázötven ártatlan életet oltottak ki. S ez független attól, hogy a tragédia a város határától sok száz kilométerre történt.
A hivatalos megemlékezés utolsó aktusaként a zsidó áldozatok nevét feltüntető emlékművön helyeztek el apró köveket a megjelentek. Majd a két vagy talán három tucatnyi ember oszlani kezdett, de néhányan maradtak. Így tettem én is, aki egykori kiváló történelemtanárommal és a gyulai zsidóság történetét feldolgozó levéltáros feleségével kezdtem beszélgetni. Éppen azt mondtam nekik, hogy van egy fogadalmam, amely szerint a fentebb említett indok miatt nem fogok kezet a kormánypolitikussal, de hozzátettem, ez még nem történt meg. Mikor itt tartottam, láttam kissé meghökkent tekintetüket, ahogy mögém néztek. Hátrafordultam.
Jött, széles mosollyal az arcán, ahogy szokott, mindig mézes-mázosan a fideszes képviselő, joviális hangján köszönt, majd mint hozzá legközelebb állónak, elsőnek nekem nyújtotta a kezét.
– Én veled nem fogok kezet, Jóska! – mondtam neki határozottan, és láthatóan számára teljesen váratlanul. Ha nem is hősies, de nem is olyan egyszerű ilyet mondani. Feszültség volt bennem is, miközben a légkör a szó szoros értelmében megfagyott. Kis szünet után, némi hökkenettel a hangjában, meglepetten azt kérdezte Kovács, miért nem fogok vele kezet. – Azért, mert silány embernek tartalak! – mondtam kisvártatva úgy, hogy ennek addigi beszélgetőpartnereim is szem- és fültanúi voltak. E pillanatban még fagyosabb lett a hangulat, majd hosszúnak tűnő zavart csend és kényszeredett nevetés után azt kérdezte a képviselő, hogy miért tartom őt silány embernek?
Könnyebb helyzetben voltam, mint ő. Mert ha eddig nem is kerestem az alkalmat a kézfogás visszautasítására, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Ahogy nagyjából azt is elhatároztam, mit fogok mondani. Ezért így folytattam: – Azért, amit személy szerint te és a pártod művel a parlamentben és tesz a jogállamiság ellen.
Kimerevített pillanat ez nekem, annak minden belső és külső feszültségével. Átfutott rajtam, hogy ez a politikai és emberi mameluk 2010-től mindent megszavazott, ami lerombolta az addig sem tökéletes köztársaságot. Felidéződött, hogy 2013-ban, amikor egy sajtótájékoztatón kiálltam a trafikmutyinak becézett, valójában a legaljasabb módszerekkel végrehajtott tulajdonkisajátítás Békés megyei történései ellen, akkor ez az ember a baloldali maffiakormány képviselőjének nevezett. Emlékszem, hogy kampányfőnöke és aktivistái 2014 tavaszán – amikor a volt miniszterelnök Gyulára jött kampányolni – olyan installációt szerkesztettek, amin Gyurcsány Ferenc és én csókolózunk. A nyílt színi buzizásra aligha az ő tudta és jóváhagyása nélkül került sor.
Na, és ha homoszexuális volnék? Az bármire vagy bármivel szemben érv lehetne? Hol van a politikai és tartalmi argumentáció? - ötlik fel azóta is sokszor. Nem hoztam szóba, hogy a magát mélyen vallásosnak mutató fideszes képviselő, a gyulai katolikus egyházkerület volt világi vezetője olyan magánéleti csúszdaparadicsomban volt évtizedeken keresztül, amire az isten, haza, család szent hármasát aligha lehetne felfűzni. És pontosan tudtam – de ez nem érdem, csak tény –, hogy kézfogását eddig senki nem utasította el, és senki nem tett egyértelművé, miért teszi ezt. E kimerevített, lefagyott és hosszúnak tűnő pillanatban mindez benne volt.
Zavart csend, majd alkalmi szem- és fültanúinkhoz intézett kényszeredett bocsánatkérés és lassú hátrálás következett. Aztán a fideszes parlamenti képviselő megfordult, már csak a hátát láttuk, felgyorsította lépteit, és elhagyta a sok évtizede nem működő gyulai zsidó temetőt. Halkan sóhajtottam egyet. Majd én is elnézést kértem a két kiváló embertől, volt tanáromtól és feleségétől, akik akaratlanul részesei voltak ennek az előre elhatározott, de pontosan meg nem tervezett cselekedetnek, amit ők alighanem közjátékként éltek meg. Az Élet nagy rendező, gondoltam hazafelé menet az autóban. Nem baj, hogy volt szem- és fültanúja a történteknek, s végképp nem baj, hogy ők.
Négy nappal később a gyulai képviselő-testület ülése végén búcsúztatta a jegyzőt, aki 20 évig töltötte be ezt a posztot. Az eseményre a város és Békés megye szinte minden vezetőjét meghívták, így nem hiányozhatott a sorból a gyulai fideszes országgyűlési képviselő, Kovács József sem. A rövid ünnepséget fogadás követte, ahol valahogy mindig úgy alakult, hogy már nem kerültünk kézfogásnyi távolságba egymáshoz. Noha a képviselő mindenki mással, lapogatva a vállát, kezet fogott.
Szerző

Kácsor Zsolt: Búcsú a sorstól

Publikálás dátuma
2018.09.08. 14:00

Mondom X-nek, aki filozófus, hogy három hónap után otthagyom Kőbányát, mert nem vagyok képes elviselni, de először szándékosan rosszul érti (hiába, filozófus), a mondatomba vicceskedve belehall egy névelőt, otthagyod a kőbányát, hahaha, mit csináltál te ott?
Nem, nem a kőbányát, mondom neki, hanem Kőbányát, tudod, az egy kerület a te szellemi világodtól valahol nagyon messze, egy másik univerzumban.
Ja, ja, bólogat X, persze, persze, tudom én, a múltkor láttam róla egy riportot a tévében, drogosokat mutattak, akik csavarlazítót és patkánymérget szúrnak vénába.
Na, ott még nem tartunk, horgad föl bennem a megsértett alig-volt kőbányai, vannak ilyenek, de ez nem jellemző az egész kerületre. Azon a környéken, ahol három hónapig laktam, hetente csak egy-két betépett fazont láttam. Magatehetetlenül hevertek a füvön fényes nappal, égnek tárt karokkal. Ebben a kerületben, ahogy én tapasztaltam, a szerencsétlenek többsége inkább iszik. Kétliteres pillepalackokban veszik a legolcsóbb sört, így egy korsó kijön mindössze száz forintból. A lecsúszott alkoholisták, az örök nyomorultak, a koldusok és hajléktalanok úgy hozzátartoznak az utcaképhez, mint a verebek. Ha jó idő van, ők is kiülnek a tízemeletes panelházak által övezett sétányra, és süttetik magukat a nappal – éppen úgy, mint az itt élő, folyton ideges, állandóan feszült kisgyerekes szülők, s a jobbára keserű arcú nyugdíjasok –, rossz időben meg behúzódnak az áruházak eresze alá, ahol egykedvűen gubbasztanak. Társadalmi státuszuk nagyon hasonló a kóbor kutyákéhoz. Akadtak könyörületes buszvezetők, akik az augusztusi kánikulában jegy nélkül fölengedték őket a buszra, ahol irtózatos szagot árasztottak ugyan, de ha éppen működött a légkondi, legalább pár megállónyi időre hűsölhettek kicsit. Én mondom neked, mondom X-nek, a filozófusnak, hogy ezek a sofőrök irgalmasabbak, mint ennek az országnak a basái, akik nem veszik emberszámba a kóbor kutyává lett nyomorultakat, a sokszor hivatkozott Magyar Embereket – de hát miért is vennék őket emberszámba? Toprongyos Magyar Emberekkel nem lehet olyan impozáns propagandafotókra összeállni, mint a vérfoltos öltönyökben fényeskedő, turkomán despotákkal.
De komolyan, mit csináltál te Kőbányán, kérdezi X, mire elárulom neki az igazságot: mivel társadalmi életet magánéleti okok miatt nem élhettem, esténként mindenfélét összeolvastam, például sok Marxot és Engelst, mert szeretném valamivel jobban megérteni, hogy hol élek. Sajnos, nem ment. Minél többet olvastam, annál inkább összezavarodtam. Nem értettem, hogy különböző vagyoni helyzetük és eltérő érdekeik alapján ma miként volna lehetséges komplett társadalmi osztályokat karakterizálni és homogenizálni. Marxnak és Engelsnek ez sikerült, de hát ők a XIX. század dúvad-kapitalista viszonyai között éltek, ráadásul sokkal jobban ismerték a saját korukat, mint én az enyémet. Én még Magyarországot sem értem.
Ne bánkódj, legyint erre X, majd hozzáteszi: Marxot és Engelst a saját kortársaik is félreértették, később meg szándékosan félremagyarázták őket. Akkor mit olvassak, kérdezem tőle, mire gondolkodás nélkül rávágja: olvass inkább Rejtőt Jenőt. Amúgy meg miért panaszkodsz, förmed rám egy pillanattal később, elvégre nincs abban semmi különös, hogy az ember otthagyja a rosszat! Próbáld csak meg otthagyni a jót! Tudod, hogy én honnan költöztem haza három hónap után? A paradicsomból!
Hiszen nem is tudtam, hogy odamentél, válaszolom, mire X. bólogat: na még szép, hogy odamentem, mert úgy éreztem, ha Magyarországon maradok, megfulladok. Ismered azt az érzést, amikor telítődsz politikai szennyel és kulturális mocsokkal, s úgy érzed, hogy nem kapsz tőle levegőt?
Ismerem, igen, bólogatok, éppen ezt érzem én is.
Szóval ebből lett elegem, folytatja X, és elköltöztem a Kanári-szigetekre, Tenerifére, egész pontosan Puerto de la Cruzba, még pontosabban a paradicsomba. El tudod te azt képzelni?
Nem, rázom a fejemet, nem tudom elképzelni.
Jobb is, válaszolja X, mert megbolondulnál tőle. Naphosszat ültem a gyönyörű kikötőben, bámultam a tengert, élveztem a langyos levegőt, a mosolygó embereket, az örök tavaszt. Eltelt egy hét, és boldog voltam. Eltelt két hét, és még boldogabb voltam. Eltelt három hét, és megfogadtam, hogy többé nem megyek haza, hiszen itt örökre megoldódott az életem. De az első hónap végén gyanakodva kezdtem figyelni magamat, mert amint kisétáltam a partra, és leültem egy pálmafa alá, rám jött a remegés. Két hónap múlva meg a sírhatnék. Olyan boldog voltam, mint soha életemben, de három hónap múlva azt hittem, beleőrülök. Másnap fogtam magam, összepakoltam, és hazajöttem.
Hát te hülye vagy, mondom neki, az a szenny és mocsok hiányzott neked, ami itt van? Ez a reménytelenség, keserűség, sötétség és gyötrődés?
Dehogyis, válaszolja a filozófus, én már úgy unom és utálom Budapestet.
Hát akkor mi hiányzott neked a Kanári-szigeteken, te marha?
Mire rám néz nagy szemekkel, s azt mondja: leginkább a sorsom.
Szerző
Frissítve: 2018.09.08. 14:13

Látogató a betegágynál (Akár meg is történhetett volna)

Publikálás dátuma
2018.09.02. 16:00
Bródy Sándor író (balra), szeretője, Ehrenthal Regina, alias Erdős Renée író-költő és Sigmund Freud
A látogató jól szabott öltönyben volt, mellényéből zsebóra lánca kandikált ki. Szép fehér szakálla s bajsza ápolt és pedáns egyén benyomását keltette, tekintette kicsit szigorúnak tűnt. De megkönnyebbítően barátságos mosolya ellensúlyozta ezt.
- Kedves Sándor – mondta, és a hangjában meglepő melegség volt. - Örülök, hogy beleegyezett Voramiti doktor ajánlatába, és hajlandó volt fogadni itt. A beteg kicsit följebb húzta magát az ágyon, s valamit mormogott, de alig lehetett érteni. talán azt mondta: Bitte…
- Megengedi, hogy ide üljek az ágya mellé? – A látogató válaszra nem várva odahúzta a széket a kórházi ágy közelébe, és leült. – Doktor Voramiti nagyszerű fiatalember. Lelkiismeretes, s amint hallom, rendkívül biztos keze van. Aligha tudja, hogy az ön válságos pillanataiban éjjel-nappal itt ült az ágya mellett, s aggódva figyelte minden rezzenését…
- Nem tudom – felelte a beteg -, de éreztem. Hogyhogy ön jött? Helyettesít?
- Vegyük úgy. Ferenczy nagyon elfoglalt, most nem tudott ideutazni. De jövő héten majd ismét… Elég erőt érez most magában ahhoz, hogy feleljen a kérdéseimre?
- Megpróbálhatjuk - nézett a szakállas úrra a beteg. – Azt hiszem, kezd visszajönni az erőm, csak néha fáj a seb – nyúlt a szíve fölé. – Bele-belenyilall. Ha mozdulok.
- Kicsit már kell mozognia – mosolygott a vendég. – Az erősödéshez mozgás kell… És étvágy. Az étvágyhoz pedig levegő.
- Na, az volt elég ott a Semmering völgyében, ahol… Ahol majdnem végzett velem egy pisztolygolyó.
- És ön volt a fegyver tulajdonosa.
- Igen. Én… Sőt, én sütöttem el…
- Tudom.
- Vallja be, nem mindennapos eset. Július első vasárnapján egy szegény ördög - lehetett úgy negyven éves - fegyvert fogott egy negyvenéves úrra és golyót röpített a szívébe. A szegény ördög és a gőgös úr is - én voltam. A bíró, aki ítélt, a hóhér, aki végrehajtotta az ítélet, és az áldozat - én voltam. Meg kell ezt érteni, bár nem valami egyszerű dolog, ha valaki - különben józan ésszel - úgynevezett öngyilkos lesz.
- Nem is olyan bonyolult – mosolygott a hófehér szakállas úr. – Sok ilyet láttam, sok hasonló páciensem volt már. Foglalkozásom…
- Higgye el, nem vagyok sikertelen. Az irodalomban sem, a szerelemben sem. Sok asszonnyal volt már kalandom, kapcsolatom. Akadt egyetlen éjszakás, és volt olyan, ami úgy szakadt meg, hogy az élet mindkettőnket erre kényszerített. Van egy fiam.
- Tudom… Sándorkának hívják. Felkészültem önből.
- Nem voltak durva tények, amelyek a gyönyörű reggelen a semmeringi völgybe üldöztek el, hogy cselekedjek. Az első ok az volt, hogy megaláztak, elkergettek a hírlaptól, ahol húsz esztendeig egyfolytában dolgoztattak. Nem egyszer kívánták tőlem, hogy odaírjam a nevemet, mint bűntárs. És csak nemrégen tudtam meg, hogy az éles és vad politikai cikkeim java főképpen arra való volt, hogy kormányzatoknak a titkos pénztárait fúrják meg velük. Ha tud­tam volna, hogy a nyomorult bért ilyen pénzügyi manipulációból kapom, kényes természetem miatt bizonyos, hogy visszamenekülök Gyulára polgármesteri írnoknak.
- Hát, én nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez volt az ok. Pár napja, zavaros álmában egy női nevet suttogott. Úgy értettem: Regina.
- Ön itt volt?
- Háromszor is, a műtétje óta. Mondtam már, jó kapcsolatban vagyok Voratini doktorral. Az bizonyos volt, hogy a fizikai sérülést túléli. De a lelki sérülést nehezebb, ott nem segíthet a legjobb sebész sem.
- Csak ön?
- Gúnyolódik? Nem hisz nekem? Mindent megteszek, ha hajlandó velem együttműködni. Szóval Regina… Ő szakított magával?
- Azt hiszem, mindketten szakítani akartunk. Ez nem szerelem volt egyikünk részéről sem, hanem szenvedély. Igen, az. Őrült szenvedély, uram…
- Szenvedély… Azzal a színésznővel…, hogy is hívják? Igen, Margit. A fia édesanyja. Ott is a szenvedély volt a meghatározó?
- Nem. A szerelem meg a hódítás. Szép volt és tehetséges. Tizenöt éve egy bál vitt Erdélybe. Beültem a színházba, akkor láttam először. Majdnem tíz évvel idősebb volt nálam. Miatta maradtam Kolozsvárott másfél évig. Addig tartott a kapcsolatunk. Nagyszerű asszony, csodálatos anya. Én, az apa, nem sokat tudtam segíteni. Nem az én műfajom…
- Aztán jött Regina.
- Voltak mások is. Azt mondták, és én hittem nekik, szép férfi vagyok… Voltam.
- Csak Regina?
- Nem… Összejött minden, és én megrogytam. Csak a vadtormának van olyan íze, mint amilyent én most a szájamban érzek. A napi robot a szerkesztőségben. Már-már az írói tehetségemet is kikezdte. És testileg is lerontott ez a munka. Hány és mennyi éjszakán át feküdtem a szerkesztőség piros - poloskás - díványán, éber-álomban várva, amíg az én kedves fejű emberem, a főszerkesztő magát kikártyázva (majdnem mindig vesztett) megjött a nemzeti kaszinóból és megadta a témát. Aztán elkergettek. Az igazgató. Egy szőrös képű csenevész fiú, még magyarul sem tudott akkor, nem volt tehát oka arra, hogy írásaimat megvesse, vagy utálja. Azt mondják: ez a váltógazdaság. Letiltottak, elárvereztek.
- És ehhez jött még Regina…
- Mondjuk. De nem egészen… Most egy kicsit pihennék, doktor, ha megengedi. belefáradtam, mint az életbe. Csak átmeneti, kis időt kérek.
- Addig itt maradok, ülve. Rendben?
- Nem bánom… De ennyi elég is volt. Figyelek.
- Ott tartottunk, hogy Regina.
- Igen, ő… Furcsa, de már a neve hallatán is megmagyarázhatatlan vágy fogott el.
- Mert emlékezteti a vaginára?
- Talán ez is belejátszik.
- A libidó. A névhez kapcsolja a fantáziajátékait.
- Nem ilyen egyszerű, doktor. Hiszen költő lett, és más nevet vett fel. Ehrenthal Regina a lánykori neve volt. Csallóközi zsidó lány, aki azért szakított velem, mert ő keresztény lett, én meg csak egy zsidó firkász.
- Egy antiszemita zsidó? Ezek a legrosszabbak, mert a saját régi énjüket így próbálják megtagadni.
- Van ebben igazság, doktor. De mondom, a neve. A valódi neve. Ahányszor rá gondoltam. A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele. És a dús szőrzet, ott alant, ami a nevéről mindig eszembe jutott. Bolond vagyok, doktor?
- Egyáltalán nem… Szerelem volt? Kérdezem ismét.
- Őrület volt. Elhagytuk egymást, aztán újra összecsapódtunk. Lefeküdt Jászival. Nem vagyok biztos benne, de talán Szabó Ervinnel is. Az egy szocialista. A Huszadik Századnak ír. De mégis…
- Szép asszony?
- Nagydarab... Ahogy Pesten mondanák: debella. Nem a zsánerem. Csak a teste. A bujasága… Őrjítő. De ezt maga úgysem értheti meg.
- Nem? Jobban, mint gondolná… Azt hallottam, hogy jó költőnő.
- Volt.
- Meséljen róla!
- Nem akarok, nem tudok…
A doktor a fejét csóválta:
- Dehogynem tud. Mondja el bátran. Ha én az ön homlokára teszem a kezem, akkor sok minden eszébe jut. – S ahogy mondta, tenyerét a beteg fejére helyezte.
– Nos…?
- Igen. Az jut eszembe, hogy egyszer az Adrián… Szeretkeztünk a szállodában, aztán kimentünk a partra, átúsztunk egy kis szigetre, ahol csak ketten voltunk. Levetkőztünk, és őrületesen szeretkeztünk. Egy csoda volt. Felsikoltott a gyönyörűségtől, én meg boldog és büszke voltam, hogy ekkora élményt tudtam kihozni belőle. Ha "küldelek százszor: Százszor visszavárlak. Amikor gyűlöllek, Akkor is kívánlak."
- Ez mi?
A doktor örült, hogy bevált a trükkje. Nem vette le kezét páciense homlokáról.
- Hozzám írta. Sokat veszekedtünk. Ha nem öleltük egymást, mindig veszekedtünk. Két ölelkezés között is. Aztán elment.
- Elment?
- Elváltam, otthagytam Juditot a négy gyerekkel. Azaz Bellát… Ahogy tetszik. És megkértem a kezét Renée-nek. Elutasított. Tiltakozott. Szeretőnek jó voltam, de akkor is csak egy zsidó vagyok. "Értse meg, maga azért az én uram marad, mint volt eddig is, házasság nélkül."
- De hát ő is…
- Ő akkor már buzgó katolikus volt. És vezekelni akart. Furcsa helyzet, ugye, doktor?
A látogató szedelőzködött.
- Ön túléli… Más lesz, mint eddig volt, de túléli, és ragyogóakat fog írni.
- Más leszek. Igen, biztosan.
- Nem kellek én már ide. Túljutott a krízisen, sőt, a lábadozáson is. Álljon talpra, barátom!
- Minden jót, doktor. De bocsásson meg, a nevét meg se jegyeztem.
- Sigmund vagyok, uram... Sigmund Freud.
Szerző