„Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

Publikálás dátuma
2018.09.08 20:00

Fotó: MARABU RAJZA/
Amikor még az előző parlament kivételes eljárásban döntött a felsőoktatási törvény módosításáról, akkor döntöttem el, hogy többé nem fogok kezet ennek egyik támogatójával. Városom, Gyula fideszes országgyűlési képviselőjével, az országosan kevéssé ismert Kovács Józseffel, aki 2010 óta törvényhozó, s ezt a tisztét 2018 áprilisában megtartotta. Nekem a lex CEU, azaz a budapesti Közép-európai Egyetem ellehetetlenítését célzó törvényjavaslat volt 2017 áprilisában az utolsó csepp a pohárban, hogy erre az elhatározásra jutottam. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért éppen itt telt be a pohár. A nem teljes körű magyarázat az, hogy ez annyira értelem-, ész- és tudományellenes, az intellektust megtámadó döntés volt, amivel Budapesttől 220 kilométerre sem lehet mit kezdeni. Ráadásul teszi ezt egy egyetemet végzett, volt kórházi főigazgató-főorvos. A NER rendszeréből adódóan önként és dalolva, meggyőződésből. Vagy vakhitből. Melyik a rosszabb?
Nem kerestem az alkalmat, hogy ne fogjak kezet a térség kormánypárti képviselőjével. Noha az elhatározás megszületésekor aktív közéleti szereplő voltam, az Együtt választókerületi elnöke, aki a maga eszközeivel megpróbált birokra kelni a maffiaállam ellen helyben és országosan. Egyben a békési fürdőváros egyetlen ellenzéki képviselőjeként tevékenykedtem a gyulai testületben. Azóta megszűnt a mögöttem lévő párt, és helyi önkormányzati képviselőségem sem tart a ciklus végéig.
Közéleti pályám lezárulóban van. Még éppen tart, de ettől teljesen függetlenül, a legalapvetőbb emberi gesztusként vettem és veszek részt minden év június utolsó hétvégéjén az Auschwitzba hurcolt és ott döntő többségében elpusztított egykori gyulai zsidók emléknapján, a helyi izraelita temetőben. Az idei évtől már a gyulai önkormányzat is az emlékünnepség rendezői között van, ami helyes. Legfeljebb az a kérdés, miért nem volt ott eddig is? A résztvevők számán nem látszott, hogy immár a város is az emlékezés mögött áll, néhány kivételtől eltekintve nagyjából azok voltak itt, akik évről évre ellátogatnak ide.
Amikor beléptem a kapun, akkor láttam, hogy új emlékezőként ott van a fideszes parlamenti képviselő, ezért kikerülve őt, piciny kört leírva, hátrébb húzódtam. Nem tervezhettem meg, hogy hol és mikor nem fogok majd kezet vele, de a holokausztra figyelmeztető emléknap nem tűnt a legjobb alkalomnak.
A gyulai fideszes polgármester és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) egy képviselője tűrhető beszédeket mondtak, a kántor szépen énekelt, a helyi zeneiskola alkalmi vonósnégyese is kitett magáért. Sok mindenről szó volt, ami felidézte az egykori végzetes tragédiát. Talán hangsúlyosabb lett volna, ha mindehhez hozzáteszik, hogy ez a nagy múltú és történelmére oly büszke város, Gyula, mindenkori történelmének egy napra eső legnagyobb veszteségét 1944. június végén szenvedte el, amikor a helyieket is szállító szerelvény beért az auschwitzi megsemmisítőtáborba – s egyből legyilkolták a gyerekeket és az időseket. Kétszázötven ártatlan életet oltottak ki. S ez független attól, hogy a tragédia a város határától sok száz kilométerre történt.
A hivatalos megemlékezés utolsó aktusaként a zsidó áldozatok nevét feltüntető emlékművön helyeztek el apró köveket a megjelentek. Majd a két vagy talán három tucatnyi ember oszlani kezdett, de néhányan maradtak. Így tettem én is, aki egykori kiváló történelemtanárommal és a gyulai zsidóság történetét feldolgozó levéltáros feleségével kezdtem beszélgetni. Éppen azt mondtam nekik, hogy van egy fogadalmam, amely szerint a fentebb említett indok miatt nem fogok kezet a kormánypolitikussal, de hozzátettem, ez még nem történt meg. Mikor itt tartottam, láttam kissé meghökkent tekintetüket, ahogy mögém néztek. Hátrafordultam.
Jött, széles mosollyal az arcán, ahogy szokott, mindig mézes-mázosan a fideszes képviselő, joviális hangján köszönt, majd mint hozzá legközelebb állónak, elsőnek nekem nyújtotta a kezét.
– Én veled nem fogok kezet, Jóska! – mondtam neki határozottan, és láthatóan számára teljesen váratlanul. Ha nem is hősies, de nem is olyan egyszerű ilyet mondani. Feszültség volt bennem is, miközben a légkör a szó szoros értelmében megfagyott. Kis szünet után, némi hökkenettel a hangjában, meglepetten azt kérdezte Kovács, miért nem fogok vele kezet. – Azért, mert silány embernek tartalak! – mondtam kisvártatva úgy, hogy ennek addigi beszélgetőpartnereim is szem- és fültanúi voltak. E pillanatban még fagyosabb lett a hangulat, majd hosszúnak tűnő zavart csend és kényszeredett nevetés után azt kérdezte a képviselő, hogy miért tartom őt silány embernek?
Könnyebb helyzetben voltam, mint ő. Mert ha eddig nem is kerestem az alkalmat a kézfogás visszautasítására, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Ahogy nagyjából azt is elhatároztam, mit fogok mondani. Ezért így folytattam: – Azért, amit személy szerint te és a pártod művel a parlamentben és tesz a jogállamiság ellen.
Kimerevített pillanat ez nekem, annak minden belső és külső feszültségével. Átfutott rajtam, hogy ez a politikai és emberi mameluk 2010-től mindent megszavazott, ami lerombolta az addig sem tökéletes köztársaságot. Felidéződött, hogy 2013-ban, amikor egy sajtótájékoztatón kiálltam a trafikmutyinak becézett, valójában a legaljasabb módszerekkel végrehajtott tulajdonkisajátítás Békés megyei történései ellen, akkor ez az ember a baloldali maffiakormány képviselőjének nevezett. Emlékszem, hogy kampányfőnöke és aktivistái 2014 tavaszán – amikor a volt miniszterelnök Gyulára jött kampányolni – olyan installációt szerkesztettek, amin Gyurcsány Ferenc és én csókolózunk. A nyílt színi buzizásra aligha az ő tudta és jóváhagyása nélkül került sor.
Na, és ha homoszexuális volnék? Az bármire vagy bármivel szemben érv lehetne? Hol van a politikai és tartalmi argumentáció? - ötlik fel azóta is sokszor. Nem hoztam szóba, hogy a magát mélyen vallásosnak mutató fideszes képviselő, a gyulai katolikus egyházkerület volt világi vezetője olyan magánéleti csúszdaparadicsomban volt évtizedeken keresztül, amire az isten, haza, család szent hármasát aligha lehetne felfűzni. És pontosan tudtam – de ez nem érdem, csak tény –, hogy kézfogását eddig senki nem utasította el, és senki nem tett egyértelművé, miért teszi ezt. E kimerevített, lefagyott és hosszúnak tűnő pillanatban mindez benne volt.
Zavart csend, majd alkalmi szem- és fültanúinkhoz intézett kényszeredett bocsánatkérés és lassú hátrálás következett. Aztán a fideszes parlamenti képviselő megfordult, már csak a hátát láttuk, felgyorsította lépteit, és elhagyta a sok évtizede nem működő gyulai zsidó temetőt. Halkan sóhajtottam egyet. Majd én is elnézést kértem a két kiváló embertől, volt tanáromtól és feleségétől, akik akaratlanul részesei voltak ennek az előre elhatározott, de pontosan meg nem tervezett cselekedetnek, amit ők alighanem közjátékként éltek meg. Az Élet nagy rendező, gondoltam hazafelé menet az autóban. Nem baj, hogy volt szem- és fültanúja a történteknek, s végképp nem baj, hogy ők.
Négy nappal később a gyulai képviselő-testület ülése végén búcsúztatta a jegyzőt, aki 20 évig töltötte be ezt a posztot. Az eseményre a város és Békés megye szinte minden vezetőjét meghívták, így nem hiányozhatott a sorból a gyulai fideszes országgyűlési képviselő, Kovács József sem. A rövid ünnepséget fogadás követte, ahol valahogy mindig úgy alakult, hogy már nem kerültünk kézfogásnyi távolságba egymáshoz. Noha a képviselő mindenki mással, lapogatva a vállát, kezet fogott.
Szerző
2018.09.08 20:00
Frissítve: 2018.09.08 20:00

Tolongtak a Konczért

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:24

Fotó: FORTEPAN/ HUNYADY JÓZSEF
A húszéves Koncz Zsuzsa a legjobbkor érkezett. Hajón. Állt az MHRT (Magyar Hajózási Részvénytársaság) felirat mellett, és azt énekelte, hogy „rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz...” Az ifjabb tévénézők nem a szövegtől, hanem a zenétől, s főként a hangszereléstől ájultak el. A szám másként hangzott, mint az addig idehaza készült táncdalok; naná, Szörényi Levente komponálta és az Illés kísérte. A televíziós premier olyan nagyot szólt, hogy a Rohan az idő 1966 márciusában a slágerlista élére került, majd még fél évig maradt a legjobb négy és kilenc hónapig az első tíz között, noha az év nyarán rendezték az első magyar Táncdalfesztivált.
A berobbanás idején az Ifjúsági Magazin megfelelő rovata ilyesmikről értekezett: „Tánczenénk épp olyan giccses, sablonos maradt, mint volt, vagy ha van is fejlődés, az csupán olyan sebességű, mint a fontolva haladó csiga”; „vajon törvényszerű-e, hogy a különben egészséges, ép érzékű fiatalok sokasága szórakozáskor leszállítsa értelmi és érzelmi igényeit?”; „a strong beat térhódítását lehet nem tudomásul venni, csak abból az lesz, hogy az avult stílus nem tetszik majd senkinek sem”.
A hagyományos könnyűzene itthoni dominanciáját az is bizonyította, hogy Koncz áttörésekor a hazai számok listáján a következő dalok sorakoztak a Rohan az idő mögött: Te szeress legalább (szerző: Fényes Szabolcs–Bacsó Péter, előadó: Mikes Éva), Elment a papa, mama (Mihályi László / Ambrus Kyri), Egy emberöltő oly kevés (Dobos Attila–S. Nagy István / Záray Márta), Nem kell nékem nagyhercegnő (Payer András–S. Nagy / Németh József). A külföldi nóták tekintetében egészen más volt a helyzet. A második helyet ugyan Domenico Modugno San Remóban fesztiválnyertes, tradicionális szerzeménye, a Dio come ti amo foglalta el, ám elsőként és harmadikként a Rolling Stones virított a Satisfactionnel meg a Get off of My Clouddal, míg negyedikként a Herman’s Hermits következett az I’m Henry the Eighth-tel, ötödikként pedig az Overlanderst jegyezték a Beatles Michelle-jének feldolgozásával.
Koncz 1966-ban tizenegy kislemezt számlált, ám ő maga is panaszkodott: „Számot rendszerint csak régi zeneszerzőtől fogadnak el, az énekesnek abból kell választania, amit felkínálnak a számára. Ha valaki az éneklésből akar megélni, olyan számok előadására is vállalkoznia kell, amelyek esetleg nem tetszenek neki vagy gyengék. Pedig az sokat jelent, hogy az előadó azt énekelje, amit szeret, ami a legjobban megy neki.”
A Rohan az idős lemezzel nem volt efféle probléma, már csak azért sem, mert a B oldalra Ben E. King 1963-as adaptációja, az I Who Have Nothing került; ezt Koncz angolul énekelte. A számot eredetileg a genovai születésű Joe Sentieri adta elő 1961-ben Uno dei tanti címmel olaszul, a magyar változatot pedig a Metró közreműködésével nyomta Koncz.
Az ifjú Zsuzsának ettől kezdve minden sikerült. Hatvanhat júliusában már egy Behár György–Szenes kompozícióval, a Szerelem nélkül című dallal vezette a slágerlistát. Ebben arról énekelt: „nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek”, miközben a rajongók tolongtak érte. A Táncdalfesztivál után volt olyan hónap, hogy három számmal állt a legjobb tízben: a Rohan az idő és a Szerelem nélkül mellett a sláger-seregszemlén bemutatott Nincsen olyan ember is lajstromba vétetett, sőt novemberben a negyedik helyre lépett elő.
Addigra már nemcsak a Táncdalfesztivál, hanem az Illés négyszámos kislemezének megjelenése is átrendezte a sorrendet. Hatvanhat szeptemberében így festett az élmezőny: 1. Légy jó kicsit hozzám (Illés), 2. Mi fáj? (Metró-kérdés), 3. Még fáj minden csók (Illés-válasz), 4. Nem leszek a játékszered (Kovács Kati), 5. Az utcán (Illés). Igaz, a decemberben rendezett Made in Hungaryt Dobos–Szenes Iván hagyományos slágere, az Isten véled, édes Piroskám nyerte Aradszky László tolmácsolásban. A téli táncdalbemutatón Koncz az Ami volt, az volt című Fényes Szabolcs–Fülöp Kálmán-szerzeményt adta elő a Harmónia vokál kíséretében, s bár nem győzött, az egész esztendőben diadalmenetben haladt előre.
Minimum a fél ország azt gondolta róla, amit Payer és Tardos Péter ugyancsak '66-os táncdalában énekelt: Beléptél az életembe.
2018.10.21 17:24
Frissítve: 2018.10.21 17:24

Protekció

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:00

Fotó: MTI/
Hetvenhárom évvel ezelőtt megkezdett, életre szólónak tervezett, de a történelem akaratából csak röpke, nem egészen három évig tartott külügyminisztériumi pályafutásom egy részében az útlevél-osztályra kaptam beosztást. Az osztály elnevezése megtévesztő volt, mert az útleveleket akkor is, annak előtte és még ma is a belügyminisztérium, illetve a rendőrség állította/állítja ki. Viszont annak az osztálynak, amelyre engem beosztottak, csak olyan személy lehetett az ügyfele, akinek már volt útlevele. A Moszkvában, 1945 elején megkötött fegyverszüneti szerződés és az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés közötti időszakban országunk szuverenitása korlátozott volt. Ahhoz, hogy valaki az országból kiutazhasson vagy beutazzon, nem volt elég egy útlevél, hanem be kellett szerezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, röviden a SZEB engedélyét is. Hazánk szovjet megszállás alatt lévén, a szövetségesek között kialakított gyakorlatnak megfelelően, nálunk az engedély ügyében a SZEB szovjet tagozata volt illetékes. Magyar részről a külügyminisztériumnak erre a célra megalakított osztálya kapta a már említett nevet, holott a helyes az lett volna, ha "utazási" osztálynak hívják.
Ahhoz, hogy valaki - mindegy, hogy hivatalos, vagy magán-, esetleg családi ügyben - kiutazhasson, kiutazási engedély iránti kérelmet kellett benyújtania a külügyminisztériumban. Ehhez a következő kellékekre volt volt szükség: érvényes útlevél; 50 forintos okmánybélyeg; "elővízum", vagyis a célország követségének igazolása arról, hogy a kiutazási engedély megadása esetén az illető megkapja a beutazási vízumot. Továbbá: hivatalos utazás esetén az illetékes miniszter sajátkezű aláírásával ellátott ajánlás, családi- vagy magánügyben teendő utazásnál pedig a népjóléti miniszter sajátkezű aláírása. Kivételt képeztek azok a volt magyar állampolgárok, akik az 1938-45 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken és a honvédségbe besorozottként kerültek hadifogságba. Az ő esetükben sem a SZEB, sem a magyar oldal nem írt elő különös formaságokat. A hazatérni akaró volt hadifogoly személyazonossága igazolása után azonnal kapott egy egyoldalas, az illetékes követséghez, illetve misszióhoz intézett úgynevezett note verbalét (szóbeli jegyzék), aminek alapján ott megkapta a hazatéréshez szükséges okmányt.
1946 nyarán, egy délelőtt, félfogadási időben hivatott fő-főnököm, Szondy Viktor - rk. köv. megh. miniszter -, a jogi osztály vezetője. Idős úr volt nála. Bemutatott minket egymásnak. Kádár Levente. Tudtam, ki ő: valamikor a 30-as években belügyi államtitkár volt. Rémlett, hogy akkoriban az értelmiségi állástalanság megszüntetése ügyében szerepelt sokat a neve. Szondyt azért kereste fel, hogy segítse valamelyik volt visszacsatolt területről származó és most Budapestre visszatért unokaöccsét hozzájutni a hazatéréséhez szükséges okmányhoz. Főnököm röviden ismertette velem az ügyet, majd megkérdezte: "Imre, ugye elintézed ezt az ügyet holnaputánra?" Vettem a lapot és válaszoltam: "Természetesen, követ úr!" Szondy Kádárhoz fordult: "El van intézve, Levente. Holnapután menj egyenesen Imréhez, tőle megkapod az okmányt."
Kádár elköszönt és távozott, Szondy pedig hozzám fordult: "Látod, ilyenek az emberek. Ha direkt hozzád megy, félóra alatt megkapja. De ő hozzám jött protekcióért. Egy életen át hálás lesz nekem és neked azért, hogy két nap alatt kapta meg azt, amit megkaphatott volna egy félóra alatt."
Kádár eljött hozzám. Sűrű hálálkodások közepette átvette a note verbalét. Amíg élt, akárhányszor futottunk is össze, mindig hálásan emlegette, hogy milyen nagy szívességet tettünk neki.
(Milyen jót tett, hogy Del Medico Imre legutóbbi tárcájának megjelenésekor bírálattal illettük a postát, amiért az elsőbbségi levélként feladott cikk csaknem egy hónap alatt jutott el a szerkesztőségbe! Az itt olvasható szövegnek - amelyet az idős szerző ugyancsak borítékban, az elvileg egynapos kézbesítési időt jelentő elsőbbségi küldeményként adott fel - már nem kellett két hétnél több idő, hogy megérkezzen. Hiába, a XXI. században élünk. - a szerk.)
2018.10.21 17:00
Frissítve: 2018.10.21 17:03