Előfizetés

Látogató a betegágynál (Akár meg is történhetett volna)

Köves József
Publikálás dátuma
2018.09.02. 16:00
Bródy Sándor író (balra), szeretője, Ehrenthal Regina, alias Erdős Renée író-költő és Sigmund Freud
A látogató jól szabott öltönyben volt, mellényéből zsebóra lánca kandikált ki. Szép fehér szakálla s bajsza ápolt és pedáns egyén benyomását keltette, tekintette kicsit szigorúnak tűnt. De megkönnyebbítően barátságos mosolya ellensúlyozta ezt.
- Kedves Sándor – mondta, és a hangjában meglepő melegség volt. - Örülök, hogy beleegyezett Voramiti doktor ajánlatába, és hajlandó volt fogadni itt. A beteg kicsit följebb húzta magát az ágyon, s valamit mormogott, de alig lehetett érteni. talán azt mondta: Bitte…
- Megengedi, hogy ide üljek az ágya mellé? – A látogató válaszra nem várva odahúzta a széket a kórházi ágy közelébe, és leült. – Doktor Voramiti nagyszerű fiatalember. Lelkiismeretes, s amint hallom, rendkívül biztos keze van. Aligha tudja, hogy az ön válságos pillanataiban éjjel-nappal itt ült az ágya mellett, s aggódva figyelte minden rezzenését…
- Nem tudom – felelte a beteg -, de éreztem. Hogyhogy ön jött? Helyettesít?
- Vegyük úgy. Ferenczy nagyon elfoglalt, most nem tudott ideutazni. De jövő héten majd ismét… Elég erőt érez most magában ahhoz, hogy feleljen a kérdéseimre?
- Megpróbálhatjuk - nézett a szakállas úrra a beteg. – Azt hiszem, kezd visszajönni az erőm, csak néha fáj a seb – nyúlt a szíve fölé. – Bele-belenyilall. Ha mozdulok.
- Kicsit már kell mozognia – mosolygott a vendég. – Az erősödéshez mozgás kell… És étvágy. Az étvágyhoz pedig levegő.
- Na, az volt elég ott a Semmering völgyében, ahol… Ahol majdnem végzett velem egy pisztolygolyó.
- És ön volt a fegyver tulajdonosa.
- Igen. Én… Sőt, én sütöttem el…
- Tudom.
- Vallja be, nem mindennapos eset. Július első vasárnapján egy szegény ördög - lehetett úgy negyven éves - fegyvert fogott egy negyvenéves úrra és golyót röpített a szívébe. A szegény ördög és a gőgös úr is - én voltam. A bíró, aki ítélt, a hóhér, aki végrehajtotta az ítélet, és az áldozat - én voltam. Meg kell ezt érteni, bár nem valami egyszerű dolog, ha valaki - különben józan ésszel - úgynevezett öngyilkos lesz.
- Nem is olyan bonyolult – mosolygott a hófehér szakállas úr. – Sok ilyet láttam, sok hasonló páciensem volt már. Foglalkozásom…
- Higgye el, nem vagyok sikertelen. Az irodalomban sem, a szerelemben sem. Sok asszonnyal volt már kalandom, kapcsolatom. Akadt egyetlen éjszakás, és volt olyan, ami úgy szakadt meg, hogy az élet mindkettőnket erre kényszerített. Van egy fiam.
- Tudom… Sándorkának hívják. Felkészültem önből.
- Nem voltak durva tények, amelyek a gyönyörű reggelen a semmeringi völgybe üldöztek el, hogy cselekedjek. Az első ok az volt, hogy megaláztak, elkergettek a hírlaptól, ahol húsz esztendeig egyfolytában dolgoztattak. Nem egyszer kívánták tőlem, hogy odaírjam a nevemet, mint bűntárs. És csak nemrégen tudtam meg, hogy az éles és vad politikai cikkeim java főképpen arra való volt, hogy kormányzatoknak a titkos pénztárait fúrják meg velük. Ha tud­tam volna, hogy a nyomorult bért ilyen pénzügyi manipulációból kapom, kényes természetem miatt bizonyos, hogy visszamenekülök Gyulára polgármesteri írnoknak.
- Hát, én nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez volt az ok. Pár napja, zavaros álmában egy női nevet suttogott. Úgy értettem: Regina.
- Ön itt volt?
- Háromszor is, a műtétje óta. Mondtam már, jó kapcsolatban vagyok Voratini doktorral. Az bizonyos volt, hogy a fizikai sérülést túléli. De a lelki sérülést nehezebb, ott nem segíthet a legjobb sebész sem.
- Csak ön?
- Gúnyolódik? Nem hisz nekem? Mindent megteszek, ha hajlandó velem együttműködni. Szóval Regina… Ő szakított magával?
- Azt hiszem, mindketten szakítani akartunk. Ez nem szerelem volt egyikünk részéről sem, hanem szenvedély. Igen, az. Őrült szenvedély, uram…
- Szenvedély… Azzal a színésznővel…, hogy is hívják? Igen, Margit. A fia édesanyja. Ott is a szenvedély volt a meghatározó?
- Nem. A szerelem meg a hódítás. Szép volt és tehetséges. Tizenöt éve egy bál vitt Erdélybe. Beültem a színházba, akkor láttam először. Majdnem tíz évvel idősebb volt nálam. Miatta maradtam Kolozsvárott másfél évig. Addig tartott a kapcsolatunk. Nagyszerű asszony, csodálatos anya. Én, az apa, nem sokat tudtam segíteni. Nem az én műfajom…
- Aztán jött Regina.
- Voltak mások is. Azt mondták, és én hittem nekik, szép férfi vagyok… Voltam.
- Csak Regina?
- Nem… Összejött minden, és én megrogytam. Csak a vadtormának van olyan íze, mint amilyent én most a szájamban érzek. A napi robot a szerkesztőségben. Már-már az írói tehetségemet is kikezdte. És testileg is lerontott ez a munka. Hány és mennyi éjszakán át feküdtem a szerkesztőség piros - poloskás - díványán, éber-álomban várva, amíg az én kedves fejű emberem, a főszerkesztő magát kikártyázva (majdnem mindig vesztett) megjött a nemzeti kaszinóból és megadta a témát. Aztán elkergettek. Az igazgató. Egy szőrös képű csenevész fiú, még magyarul sem tudott akkor, nem volt tehát oka arra, hogy írásaimat megvesse, vagy utálja. Azt mondják: ez a váltógazdaság. Letiltottak, elárvereztek.
- És ehhez jött még Regina…
- Mondjuk. De nem egészen… Most egy kicsit pihennék, doktor, ha megengedi. belefáradtam, mint az életbe. Csak átmeneti, kis időt kérek.
- Addig itt maradok, ülve. Rendben?
- Nem bánom… De ennyi elég is volt. Figyelek.
- Ott tartottunk, hogy Regina.
- Igen, ő… Furcsa, de már a neve hallatán is megmagyarázhatatlan vágy fogott el.
- Mert emlékezteti a vaginára?
- Talán ez is belejátszik.
- A libidó. A névhez kapcsolja a fantáziajátékait.
- Nem ilyen egyszerű, doktor. Hiszen költő lett, és más nevet vett fel. Ehrenthal Regina a lánykori neve volt. Csallóközi zsidó lány, aki azért szakított velem, mert ő keresztény lett, én meg csak egy zsidó firkász.
- Egy antiszemita zsidó? Ezek a legrosszabbak, mert a saját régi énjüket így próbálják megtagadni.
- Van ebben igazság, doktor. De mondom, a neve. A valódi neve. Ahányszor rá gondoltam. A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele. És a dús szőrzet, ott alant, ami a nevéről mindig eszembe jutott. Bolond vagyok, doktor?
- Egyáltalán nem… Szerelem volt? Kérdezem ismét.
- Őrület volt. Elhagytuk egymást, aztán újra összecsapódtunk. Lefeküdt Jászival. Nem vagyok biztos benne, de talán Szabó Ervinnel is. Az egy szocialista. A Huszadik Századnak ír. De mégis…
- Szép asszony?
- Nagydarab... Ahogy Pesten mondanák: debella. Nem a zsánerem. Csak a teste. A bujasága… Őrjítő. De ezt maga úgysem értheti meg.
- Nem? Jobban, mint gondolná… Azt hallottam, hogy jó költőnő.
- Volt.
- Meséljen róla!
- Nem akarok, nem tudok…
A doktor a fejét csóválta:
- Dehogynem tud. Mondja el bátran. Ha én az ön homlokára teszem a kezem, akkor sok minden eszébe jut. – S ahogy mondta, tenyerét a beteg fejére helyezte.
– Nos…?
- Igen. Az jut eszembe, hogy egyszer az Adrián… Szeretkeztünk a szállodában, aztán kimentünk a partra, átúsztunk egy kis szigetre, ahol csak ketten voltunk. Levetkőztünk, és őrületesen szeretkeztünk. Egy csoda volt. Felsikoltott a gyönyörűségtől, én meg boldog és büszke voltam, hogy ekkora élményt tudtam kihozni belőle. Ha "küldelek százszor: Százszor visszavárlak. Amikor gyűlöllek, Akkor is kívánlak."
- Ez mi?
A doktor örült, hogy bevált a trükkje. Nem vette le kezét páciense homlokáról.
- Hozzám írta. Sokat veszekedtünk. Ha nem öleltük egymást, mindig veszekedtünk. Két ölelkezés között is. Aztán elment.
- Elment?
- Elváltam, otthagytam Juditot a négy gyerekkel. Azaz Bellát… Ahogy tetszik. És megkértem a kezét Renée-nek. Elutasított. Tiltakozott. Szeretőnek jó voltam, de akkor is csak egy zsidó vagyok. "Értse meg, maga azért az én uram marad, mint volt eddig is, házasság nélkül."
- De hát ő is…
- Ő akkor már buzgó katolikus volt. És vezekelni akart. Furcsa helyzet, ugye, doktor?
A látogató szedelőzködött.
- Ön túléli… Más lesz, mint eddig volt, de túléli, és ragyogóakat fog írni.
- Más leszek. Igen, biztosan.
- Nem kellek én már ide. Túljutott a krízisen, sőt, a lábadozáson is. Álljon talpra, barátom!
- Minden jót, doktor. De bocsásson meg, a nevét meg se jegyeztem.
- Sigmund vagyok, uram... Sigmund Freud.

Hegyi Iván: Satchmo és Tüske jól muzsikált

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2018.09.02. 15:15

Ilyen a mesében van. Meg a valóságban. A Tüskének becézett Fenyvesi Máté 76-szor volt válogatott, és a nemzeti együttesben összesen nyolc gólt ért el. Mielőtt hetvenedszer öltötte magára a címeres mezt, Baróti Lajos szövetségi kapitány Bécsben azzal fordult hozzá: "Máté, e nevezetes alkalommal igazán rúghatna egy gólt!" Mire a balszélső azt válaszolta: "Fejelhetem is?"
Majd az osztrák–magyar vb-selejtező első félidejének végén előrevetődve a bal sarokba fejelte Bene Ferenc jobbról érkező szabadrúgását. Honfitársaink így nyertek 1-0-ra a 72 ezer nézővel zsúfolt Práter stadionban.
Abban az évben – 1965-ben – a szomszédok két találkozója 152 ezer nézőt vonzott, a budapesti tömeg ugyanis még a bécsit is felülmúlta. Noha mind gyakrabban olvasom, hogy a szocializmus átkos Magyarországán le akarták építeni a labdarúgást, mert szabadulni próbáltak a futball különleges társadalmi hatásától, hatvanötben 80 ezer néző volt a Népstadionban a Magyarország–NDK vb-selejtezőn (3:2) is, továbbá 75 ezer a Vasas–MTK (2:0), Honvéd–FTC (3:0) kettős rangadón és 70 ezer a Győr–Benfica BEK-elődöntőn (0:1), valamint az FTC–Manchester United mérkőzésen (2:1), amelyet a döntőbe jutásért vívtak a VVK-ban. Tetszik érteni, elődöntő magyar résztvevővel két európai tornán is...
Három az a kettő, mivel éppen az osztrák–magyar találkozó szünetében tartották a Közép-európai Kupa négyes döntőjének párosítását, s az sem volt mentes a magyar érdekeltségtől. Azért a Práterben zajlott a ceremónia, mert a KK végjátékát szintén az osztrák fővárosban rendezték. Június 23-ától. Aznap az FTC Torinóban 1:0-ra legyőzte a Juventust, és elhódította a Vásárvárosok Kupáját. Hiszik vagy sem: a gólt Fenyvesi Máté fejelte. Bécsben ugyanakkor százhúsz perces gólzuhatagot láttak – Vasas–Sparta Prága 5:4 –, a döntőben meg 1:0-t, amelyet Mészöly Kálmán tizenegyesével vívott ki az angyalföldi csapat a Fiorentinával szemben.
Mészöly a császárvárosi válogatott meccsről hiányzott, mert felszökött a láza, s bár a mérkőzés napjára felgyógyult, Baróti úgy döntött: inkább Mátrai Sándort állítja a középhátvéd posztjára, jobb-bekknek pedig az újonc Szepesi Gusztávot teszi meg. (A tatabányai játékos már olimpiai bajnoknak mondhatta magát, de az A csapatban addig nem kapott helyet. Az 1964-es ötkarikás játékok aranyérmesei közül Orbán Árpád, Palotai Károly, Csernai Tibor, Katona Sándor soha nem játszott a válogatottban, ahogyan a szintén az olimpiai kerethez tartozó, de Tokióban pályára nem lépő Orosz Pál és Nagy György sem.) Egy másik Szepesi, György már nem volt zöldfülű, így aztán az ő és kedves osztrák kollégája, Heribert Meisel kommentálásával mutatták be június 11-én az osztrák televízióban a Futballcsárdás, futballkeringő című – stílszerűen – másfél órás filmet, amely a két ország válogatottjának addigi 108 egymás elleni mérkőzését elevenítette fel. A műsor még annál is nagyobb sikert aratott, mint a My Fair Lady bécsi előadása; ez utóbbit a magyar keret tagjai is megtekintették három nappal a vb-selejtező előtt.
A fiúk odakinn is népszerűek voltak – itthon még a Ganz-MÁVAG elleni gyakorló mérkőzésükre is kiment tízezer drukker; ennyi szurkolóért ma (nem edzőmeccsen) összekulcsolnák a kezüket azok, akik a hajdani visszafejlesztésről és az utóbbi években tapasztalható látványos haladásról prédikálnak –, ám az osztrákok erősen bíztak abban, hogy együttesük az 1962-es távollét után nem hagyja ki az újabb világbajnokságot. Szinte hihetetlen, hogy Ausztria válogatottja miért nem lehetett vb-résztvevő. Azért nem, mert a szövetség nem nevezte be a csapatot a selejtezőkre... A kvalifikációs mérkőzések évében, 1961-ben az osztrák labdarúgók százszázalékos mérleget produkáltak, a magyar válogatottat is kétszer legyőzték (egyaránt 2:1-re); e két találkozónak a redukálás korszakában minimum 166 ezer – a Népstadionban az itthoni feljegyzések szerint 80 ezer, az osztrák nyilvántartásban 100 ezer – nézője volt. A hatvanegyes európai ranglistát a szövetségétől nem különösebben támogatott osztrák válogatott vezette!
Hatvanötben már nem csillogtak ennyire a szomszédok, bár Gerhard Sturmbergerről azt mondták: ha hozzá kerül a labda, mindig történik valami. Ám nem őt választották az évszázad legjobb linzi futballistájának, hanem Helmut Köglbergert. Ez utóbbi középpályás a hatvanötös budapesti meccsen (Farkas János, Fenyvesi és Mészöly góljával 3:0) szerepelt először az osztrák válogatottban. A tizenkilenc esztendős újonc feltűnést keltett, mivel színes bőrű volt, afroamerikai papától származott ugyanis, ám az édesapját – aki második világháborús katonaként járt Ausztriában – nem ismerte. A bécsi mérkőzésen Sturmbergert Rákosi Gyula, a másik "finom pengést", Erich Hofot pedig Nagy István tette hidegre, miként azt a futballpályákon mondani szokás, ellenben a vendéglátók nem bírtak hazánk fickándozó fiaival, és Rudolf Szanwald kapus be is látta, noha csak egy gólt kapott: "A magyarok a Práterben is félelmetesek."
A magyar sajtó sem fukarkodott a dicsérettel. Efféle megállapítások sorjáztak: "Ihász nagyvonalúan látta el feladatát"; "Sipos kitűnően megértette magát Mátraival"; "Albert körültekintően és jól osztogatott". A négy nappal korábban a Népstadionban fellépő Louis Armstrong kapott ilyen kedvező kritikát Pernye Jánostól, a "Satchmóhoz" hasonlóan nagyszerű zenetörténésztől a Muzsika című szaklapban.
Armstrong amúgy szinte csak átutazott Budapesten. Koncertje este háromnegyed kilenckor kezdődött – Takács Marika, a közkedvelt tévébemondónő köszöntötte őt az arénában angolul –, majd az énekes-aranytrombitás repülőgépe reggel hétkor elszállt. Akár hat nappal később az osztrák vb-remények...

AUSZTRIA—MAGYARORSZÁG 0:1 (0:1)

Vb-selejtező, 1965. június 13., Bécs, 72 000 néző. Jv.: Schwinte (francia). Ausztria: Szanwald – Halla, Binder, Koller, Kremser – Sturmberger, Hof – Hirnschrodt, Seitl, Buzek, Viehböck. Magyarország: Gelei – Szepesi, Mátrai, Sipos, Ihász – Nagy István, Rákosi – Bene, Albert, Farkas, Fenyvesi. Gól: Fenyvesi (44.).

Kenessei András: …hát ez durva…!

Legutóbb azt ígértem, hogy durváskodni fogok. Nos, eljött az ideje. Lássunk hozzá. Azt mondja A magyar nyelv értelmező szótára, hogy egyenetlen felületű tárgy, vagy: elnagyoltan összetákolt készítmény, vagy: gondatlan tökéletlen munka, vagy: magatartásával, beszédével másokat sértő személy, vagy: efféle személytől való megnyilatkozás, vagy: hang, modor, tréfa, káromkodás, szórakozás.
Hasonlóképpen magyarázza a TESZ (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára), de annyival bővíti tudásunkat, hogy a "durva" szó első írásos előfordulásának dátumát is megadja (1616), ami természetesen nem azt jelenti, hogy a beszélt nyelvben nem volt meg korábban, csak sajnos Mátyás király, vagy Könyves Kálmán idejéből nincs magnófelvételünk. A szó két fő használati köre a mindennapi élet tárgyaival kapcsolatos (érdes, rücskös felület szöveten, bőrön, fán, fémen), valamint az emberi viselkedésnek, magatartásnak a durva felülethez hasonló megnyilvánulása, ami egyszerű, nyilvánvaló, és más nyelvekben is szokásos – jelentés-átvitel.
Ez a kiváló szótár azt is írja, hogy nem valószínű a latin "torvus" (jelentése: mogorva, komor, vad) melléknévből való eredete, nekem azonban egy másik latin szó gyanús: a "durus". Amely az előző két könyvhöz hasonlóan az Akadémiai Kiadónál megjelent latin-magyar szótárban kapott helyet. Jelentése: (tárgyakkal kapcsolatban) kemény, merev, csípős, érdes, darabos, (személyekkel pedig) edzett, erős, faragatlan, durva, nyers, műveletlen. A mai magyar nyelvben ismerős szóként szerepel a melléknév semleges nemű formája: a durum(búza).
A mostanában egyre jobban terjedő durva beszéd és stílus (utóbbi az internetes oldalakon, például az olvasói véleményekben) számtalan példájával találkozhatunk. Régebben úgy mondták, hogy az ilyen szavak és kifejezések "nem tűrnek nyomdafestéket" – de hát hol a nyomdafesték a netes megjelenésben?
Szoktuk azt is mondani, hogy: "durván kétszer annyi" – ami persze nem érdesen, vagy faragatlanul annyi, hanem megközelítően, körülbelül. Vagy például a címben idézett szólásmondás, amely a hirtelen bekövetkező, meglepetésszerű fordulatok után szokott elhangzani. Sokszor semmiféle durvaság nincs a dologban, csak valamilyen váratlanság, és ilyenkor a meglepettség érzelmi-indulati kifejeződése nyomán hallunk efféléket.
És akkor itt egy írott példa, valamelyik netes hírharang címsorából: "Durva: 200 forintért adnak egy tekercs WC-papírt a János-kórházban". Ami természetesen nem azt jelenti, hogy csiszolópapírt adnak WC-papír helyett, hanem azt, hogy milyen viszonyok vannak az anyagi csőddel küszködő kórházakban. Ez pedig nem durvaság, hanem sajnálatos és szégyenteljes állapot.
Evezzünk békésebb vizekre. Zenészek, zeneértők, zenekedvelők tudják, hogy vannak dúr-(és moll-)hangsorok, ami a keményebb (és lágyabb) hangzást jelenti. Angolszász tájakon nem dúr-váskodnak, náluk a C-dúr szimfónia C major, a d-moll prelűd pedig d minor (vagyis: nagyobb és kisebb, de ez nem az adott kompozíciók hosszára, vagy művészeti minőségére vonatkozik, hanem bizonyos hangközökre). Érdekes, mi (meg ők is) úgy írjuk, ahogy ők mondják: nagy betűvel a dúr, kis betűvel a moll hangnemben írt zeneművet. Hát ez durva… Igaz? Vagy csak meglepő?
Hosszan lehetne elmélkedni a durvaság(ok)ról, ám azt javaslom, hogy lépjünk túl rajta, mert van a durvaságnak egy felturbózott változata: a brutális. Nézzünk rá, mondjuk… na, mondjuk: durván öt percig. Legközelebb.

Helyesbítés

Az Anyanyelvelés első részében azt írtam, hogy a Halotti beszéd "gótbetűs szöveg" volt. Kaptam is a fejemre érte. Megérdemeltem, mert azt hittem, hogy eredetileg úgynevezett gótikus minuszkula lehetett (de ez sem állja meg a helyét), és ezért rövidítettem gótra. Valójában a dolog úgy lenne igaz, ahogy egyik tanult társam – igaz, nagy hírű professzor – kisegített: a Paradisum plantavit katalógus szerint az egész Pray-kódex írása későromán könyvírás, ugyanis a Halotti beszéd ebben a kódexben található. Vagyis nem gótbetűs szöveg, hanem későromán könyvírás.