A látogató jól szabott öltönyben volt, mellényéből zsebóra lánca kandikált ki. Szép fehér szakálla s bajsza ápolt és pedáns egyén benyomását keltette, tekintette kicsit szigorúnak tűnt. De megkönnyebbítően barátságos mosolya ellensúlyozta ezt.
- Kedves Sándor – mondta, és a hangjában meglepő melegség volt. - Örülök, hogy beleegyezett Voramiti doktor ajánlatába, és hajlandó volt fogadni itt. A beteg kicsit följebb húzta magát az ágyon, s valamit mormogott, de alig lehetett érteni. talán azt mondta: Bitte…
- Megengedi, hogy ide üljek az ágya mellé? – A látogató válaszra nem várva odahúzta a széket a kórházi ágy közelébe, és leült. – Doktor Voramiti nagyszerű fiatalember. Lelkiismeretes, s amint hallom, rendkívül biztos keze van. Aligha tudja, hogy az ön válságos pillanataiban éjjel-nappal itt ült az ágya mellett, s aggódva figyelte minden rezzenését…
- Nem tudom – felelte a beteg -, de éreztem. Hogyhogy ön jött? Helyettesít?
- Vegyük úgy. Ferenczy nagyon elfoglalt, most nem tudott ideutazni. De jövő héten majd ismét… Elég erőt érez most magában ahhoz, hogy feleljen a kérdéseimre?
- Megpróbálhatjuk - nézett a szakállas úrra a beteg. – Azt hiszem, kezd visszajönni az erőm, csak néha fáj a seb – nyúlt a szíve fölé. – Bele-belenyilall. Ha mozdulok.
- Kicsit már kell mozognia – mosolygott a vendég. – Az erősödéshez mozgás kell… És étvágy. Az étvágyhoz pedig levegő.
- Na, az volt elég ott a Semmering völgyében, ahol… Ahol majdnem végzett velem egy pisztolygolyó.
- És ön volt a fegyver tulajdonosa.
- Igen. Én… Sőt, én sütöttem el…
- Tudom.
- Vallja be, nem mindennapos eset. Július első vasárnapján egy szegény ördög - lehetett úgy negyven éves - fegyvert fogott egy negyvenéves úrra és golyót röpített a szívébe. A szegény ördög és a gőgös úr is - én voltam. A bíró, aki ítélt, a hóhér, aki végrehajtotta az ítélet, és az áldozat - én voltam. Meg kell ezt érteni, bár nem valami egyszerű dolog, ha valaki - különben józan ésszel - úgynevezett öngyilkos lesz.
- Nem is olyan bonyolult – mosolygott a hófehér szakállas úr. – Sok ilyet láttam, sok hasonló páciensem volt már. Foglalkozásom…
- Higgye el, nem vagyok sikertelen. Az irodalomban sem, a szerelemben sem. Sok asszonnyal volt már kalandom, kapcsolatom. Akadt egyetlen éjszakás, és volt olyan, ami úgy szakadt meg, hogy az élet mindkettőnket erre kényszerített. Van egy fiam.
- Tudom… Sándorkának hívják. Felkészültem önből.
- Nem voltak durva tények, amelyek a gyönyörű reggelen a semmeringi völgybe üldöztek el, hogy cselekedjek. Az első ok az volt, hogy megaláztak, elkergettek a hírlaptól, ahol húsz esztendeig egyfolytában dolgoztattak. Nem egyszer kívánták tőlem, hogy odaírjam a nevemet, mint bűntárs. És csak nemrégen tudtam meg, hogy az éles és vad politikai cikkeim java főképpen arra való volt, hogy kormányzatoknak a titkos pénztárait fúrják meg velük. Ha tudtam volna, hogy a nyomorult bért ilyen pénzügyi manipulációból kapom, kényes természetem miatt bizonyos, hogy visszamenekülök Gyulára polgármesteri írnoknak.
- Hát, én nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez volt az ok. Pár napja, zavaros álmában egy női nevet suttogott. Úgy értettem: Regina.
- Ön itt volt?
- Háromszor is, a műtétje óta. Mondtam már, jó kapcsolatban vagyok Voratini doktorral. Az bizonyos volt, hogy a fizikai sérülést túléli. De a lelki sérülést nehezebb, ott nem segíthet a legjobb sebész sem.
- Csak ön?
- Gúnyolódik? Nem hisz nekem? Mindent megteszek, ha hajlandó velem együttműködni. Szóval Regina… Ő szakított magával?
- Azt hiszem, mindketten szakítani akartunk. Ez nem szerelem volt egyikünk részéről sem, hanem szenvedély. Igen, az. Őrült szenvedély, uram…
- Szenvedély… Azzal a színésznővel…, hogy is hívják? Igen, Margit. A fia édesanyja. Ott is a szenvedély volt a meghatározó?
- Nem. A szerelem meg a hódítás. Szép volt és tehetséges. Tizenöt éve egy bál vitt Erdélybe. Beültem a színházba, akkor láttam először. Majdnem tíz évvel idősebb volt nálam. Miatta maradtam Kolozsvárott másfél évig. Addig tartott a kapcsolatunk. Nagyszerű asszony, csodálatos anya. Én, az apa, nem sokat tudtam segíteni. Nem az én műfajom…
- Aztán jött Regina.
- Voltak mások is. Azt mondták, és én hittem nekik, szép férfi vagyok… Voltam.
- Csak Regina?
- Nem… Összejött minden, és én megrogytam. Csak a vadtormának van olyan íze, mint amilyent én most a szájamban érzek. A napi robot a szerkesztőségben. Már-már az írói tehetségemet is kikezdte. És testileg is lerontott ez a munka. Hány és mennyi éjszakán át feküdtem a szerkesztőség piros - poloskás - díványán, éber-álomban várva, amíg az én kedves fejű emberem, a főszerkesztő magát kikártyázva (majdnem mindig vesztett) megjött a nemzeti kaszinóból és megadta a témát. Aztán elkergettek. Az igazgató. Egy szőrös képű csenevész fiú, még magyarul sem tudott akkor, nem volt tehát oka arra, hogy írásaimat megvesse, vagy utálja. Azt mondják: ez a váltógazdaság. Letiltottak, elárvereztek.
- És ehhez jött még Regina…
- Mondjuk. De nem egészen… Most egy kicsit pihennék, doktor, ha megengedi. belefáradtam, mint az életbe. Csak átmeneti, kis időt kérek.
- Addig itt maradok, ülve. Rendben?
- Nem bánom… De ennyi elég is volt. Figyelek.
- Ott tartottunk, hogy Regina.
- Igen, ő… Furcsa, de már a neve hallatán is megmagyarázhatatlan vágy fogott el.
- Mert emlékezteti a vaginára?
- Talán ez is belejátszik.
- A libidó. A névhez kapcsolja a fantáziajátékait.
- Nem ilyen egyszerű, doktor. Hiszen költő lett, és más nevet vett fel. Ehrenthal Regina a lánykori neve volt. Csallóközi zsidó lány, aki azért szakított velem, mert ő keresztény lett, én meg csak egy zsidó firkász.
- Egy antiszemita zsidó? Ezek a legrosszabbak, mert a saját régi énjüket így próbálják megtagadni.
- Van ebben igazság, doktor. De mondom, a neve. A valódi neve. Ahányszor rá gondoltam. A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele. És a dús szőrzet, ott alant, ami a nevéről mindig eszembe jutott. Bolond vagyok, doktor?
- Egyáltalán nem… Szerelem volt? Kérdezem ismét.
- Őrület volt. Elhagytuk egymást, aztán újra összecsapódtunk. Lefeküdt Jászival. Nem vagyok biztos benne, de talán Szabó Ervinnel is. Az egy szocialista. A Huszadik Századnak ír. De mégis…
- Szép asszony?
- Nagydarab... Ahogy Pesten mondanák: debella. Nem a zsánerem. Csak a teste. A bujasága… Őrjítő. De ezt maga úgysem értheti meg.
- Nem? Jobban, mint gondolná… Azt hallottam, hogy jó költőnő.
- Volt.
- Meséljen róla!
- Nem akarok, nem tudok…
A doktor a fejét csóválta:
- Dehogynem tud. Mondja el bátran. Ha én az ön homlokára teszem a kezem, akkor sok minden eszébe jut. – S ahogy mondta, tenyerét a beteg fejére helyezte.
– Nos…?
- Igen. Az jut eszembe, hogy egyszer az Adrián… Szeretkeztünk a szállodában, aztán kimentünk a partra, átúsztunk egy kis szigetre, ahol csak ketten voltunk. Levetkőztünk, és őrületesen szeretkeztünk. Egy csoda volt. Felsikoltott a gyönyörűségtől, én meg boldog és büszke voltam, hogy ekkora élményt tudtam kihozni belőle. Ha "küldelek százszor: Százszor visszavárlak. Amikor gyűlöllek, Akkor is kívánlak."
- Ez mi?
A doktor örült, hogy bevált a trükkje. Nem vette le kezét páciense homlokáról.
- Hozzám írta. Sokat veszekedtünk. Ha nem öleltük egymást, mindig veszekedtünk. Két ölelkezés között is. Aztán elment.
- Elment?
- Elváltam, otthagytam Juditot a négy gyerekkel. Azaz Bellát… Ahogy tetszik. És megkértem a kezét Renée-nek. Elutasított. Tiltakozott. Szeretőnek jó voltam, de akkor is csak egy zsidó vagyok. "Értse meg, maga azért az én uram marad, mint volt eddig is, házasság nélkül."
- De hát ő is…
- Ő akkor már buzgó katolikus volt. És vezekelni akart. Furcsa helyzet, ugye, doktor?
A látogató szedelőzködött.
- Ön túléli… Más lesz, mint eddig volt, de túléli, és ragyogóakat fog írni.
- Más leszek. Igen, biztosan.
- Nem kellek én már ide. Túljutott a krízisen, sőt, a lábadozáson is. Álljon talpra, barátom!
- Minden jót, doktor. De bocsásson meg, a nevét meg se jegyeztem.
- Sigmund vagyok, uram... Sigmund Freud.
