szerelem;öngyilkosság;Freud;Bródy Sándor;Erdős Renée;

2018-09-02 16:00:00

Látogató a betegágynál (Akár meg is történhetett volna)

A látogató jól szabott öltönyben volt, mellényéből zsebóra lánca kandikált ki. Szép fehér szakálla s bajsza ápolt és pedáns egyén benyomását keltette, tekintette kicsit szigorúnak tűnt. De megkönnyebbítően barátságos mosolya ellensúlyozta ezt.

- Kedves Sándor – mondta, és a hangjában meglepő melegség volt. - Örülök, hogy beleegyezett Voramiti doktor ajánlatába, és hajlandó volt fogadni itt. A beteg kicsit följebb húzta magát az ágyon, s valamit mormogott, de alig lehetett érteni. talán azt mondta: Bitte…

- Megengedi, hogy ide üljek az ágya mellé? – A látogató válaszra nem várva odahúzta a széket a kórházi ágy közelébe, és leült. – Doktor Voramiti nagyszerű fiatalember. Lelkiismeretes, s amint hallom, rendkívül biztos keze van. Aligha tudja, hogy az ön válságos pillanataiban éjjel-nappal itt ült az ágya mellett, s aggódva figyelte minden rezzenését…

- Nem tudom – felelte a beteg -, de éreztem. Hogyhogy ön jött? Helyettesít?

- Vegyük úgy. Ferenczy nagyon elfoglalt, most nem tudott ideutazni. De jövő héten majd ismét… Elég erőt érez most magában ahhoz, hogy feleljen a kérdéseimre?

- Megpróbálhatjuk - nézett a szakállas úrra a beteg. – Azt hiszem, kezd visszajönni az erőm, csak néha fáj a seb – nyúlt a szíve fölé. – Bele-belenyilall. Ha mozdulok.

- Kicsit már kell mozognia – mosolygott a vendég. – Az erősödéshez mozgás kell… És étvágy. Az étvágyhoz pedig levegő.

- Na, az volt elég ott a Semmering völgyében, ahol… Ahol majdnem végzett velem egy pisztolygolyó.

- És ön volt a fegyver tulajdonosa.

- Igen. Én… Sőt, én sütöttem el…

- Tudom.

- Vallja be, nem mindennapos eset. Július első vasárnapján egy szegény ördög - lehetett úgy negyven éves - fegyvert fogott egy negyvenéves úrra és golyót röpített a szívébe. A szegény ördög és a gőgös úr is - én voltam. A bíró, aki ítélt, a hóhér, aki végrehajtotta az ítélet, és az áldozat - én voltam. Meg kell ezt érteni, bár nem valami egyszerű dolog, ha valaki - különben józan ésszel - úgynevezett öngyilkos lesz.

- Nem is olyan bonyolult – mosolygott a hófehér szakállas úr. – Sok ilyet láttam, sok hasonló páciensem volt már. Foglalkozásom…

- Higgye el, nem vagyok sikertelen. Az irodalomban sem, a szerelemben sem. Sok asszonnyal volt már kalandom, kapcsolatom. Akadt egyetlen éjszakás, és volt olyan, ami úgy szakadt meg, hogy az élet mindkettőnket erre kényszerített. Van egy fiam.

- Tudom… Sándorkának hívják. Felkészültem önből.

- Nem voltak durva tények, amelyek a gyönyörű reggelen a semmeringi völgybe üldöztek el, hogy cselekedjek. Az első ok az volt, hogy megaláztak, elkergettek a hírlaptól, ahol húsz esztendeig egyfolytában dolgoztattak. Nem egyszer kívánták tőlem, hogy odaírjam a nevemet, mint bűntárs. És csak nemrégen tudtam meg, hogy az éles és vad politikai cikkeim java főképpen arra való volt, hogy kormányzatoknak a titkos pénztárait fúrják meg velük. Ha tud­tam volna, hogy a nyomorult bért ilyen pénzügyi manipulációból kapom, kényes természetem miatt bizonyos, hogy visszamenekülök Gyulára polgármesteri írnoknak.

- Hát, én nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez volt az ok. Pár napja, zavaros álmában egy női nevet suttogott. Úgy értettem: Regina.

- Ön itt volt?

- Háromszor is, a műtétje óta. Mondtam már, jó kapcsolatban vagyok Voratini doktorral. Az bizonyos volt, hogy a fizikai sérülést túléli. De a lelki sérülést nehezebb, ott nem segíthet a legjobb sebész sem.

- Csak ön?

- Gúnyolódik? Nem hisz nekem? Mindent megteszek, ha hajlandó velem együttműködni. Szóval Regina… Ő szakított magával?

- Azt hiszem, mindketten szakítani akartunk. Ez nem szerelem volt egyikünk részéről sem, hanem szenvedély. Igen, az. Őrült szenvedély, uram…

- Szenvedély… Azzal a színésznővel…, hogy is hívják? Igen, Margit. A fia édesanyja. Ott is a szenvedély volt a meghatározó?

- Nem. A szerelem meg a hódítás. Szép volt és tehetséges. Tizenöt éve egy bál vitt Erdélybe. Beültem a színházba, akkor láttam először. Majdnem tíz évvel idősebb volt nálam. Miatta maradtam Kolozsvárott másfél évig. Addig tartott a kapcsolatunk. Nagyszerű asszony, csodálatos anya. Én, az apa, nem sokat tudtam segíteni. Nem az én műfajom…

- Aztán jött Regina.

- Voltak mások is. Azt mondták, és én hittem nekik, szép férfi vagyok… Voltam.

- Csak Regina?

- Nem… Összejött minden, és én megrogytam. Csak a vadtormának van olyan íze, mint amilyent én most a szájamban érzek. A napi robot a szerkesztőségben. Már-már az írói tehetségemet is kikezdte. És testileg is lerontott ez a munka. Hány és mennyi éjszakán át feküdtem a szerkesztőség piros - poloskás - díványán, éber-álomban várva, amíg az én kedves fejű emberem, a főszerkesztő magát kikártyázva (majdnem mindig vesztett) megjött a nemzeti kaszinóból és megadta a témát. Aztán elkergettek. Az igazgató. Egy szőrös képű csenevész fiú, még magyarul sem tudott akkor, nem volt tehát oka arra, hogy írásaimat megvesse, vagy utálja. Azt mondják: ez a váltógazdaság. Letiltottak, elárvereztek.

- És ehhez jött még Regina…

- Mondjuk. De nem egészen… Most egy kicsit pihennék, doktor, ha megengedi. belefáradtam, mint az életbe. Csak átmeneti, kis időt kérek.

- Addig itt maradok, ülve. Rendben?

- Nem bánom… De ennyi elég is volt. Figyelek.

- Ott tartottunk, hogy Regina.

- Igen, ő… Furcsa, de már a neve hallatán is megmagyarázhatatlan vágy fogott el.

- Mert emlékezteti a vaginára?

- Talán ez is belejátszik.

- A libidó. A névhez kapcsolja a fantáziajátékait.

- Nem ilyen egyszerű, doktor. Hiszen költő lett, és más nevet vett fel. Ehrenthal Regina a lánykori neve volt. Csallóközi zsidó lány, aki azért szakított velem, mert ő keresztény lett, én meg csak egy zsidó firkász.

- Egy antiszemita zsidó? Ezek a legrosszabbak, mert a saját régi énjüket így próbálják megtagadni.

- Van ebben igazság, doktor. De mondom, a neve. A valódi neve. Ahányszor rá gondoltam. A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele. És a dús szőrzet, ott alant, ami a nevéről mindig eszembe jutott. Bolond vagyok, doktor?

- Egyáltalán nem… Szerelem volt? Kérdezem ismét.

- Őrület volt. Elhagytuk egymást, aztán újra összecsapódtunk. Lefeküdt Jászival. Nem vagyok biztos benne, de talán Szabó Ervinnel is. Az egy szocialista. A Huszadik Századnak ír. De mégis…

- Szép asszony?

- Nagydarab... Ahogy Pesten mondanák: debella. Nem a zsánerem. Csak a teste. A bujasága… Őrjítő. De ezt maga úgysem értheti meg.

- Nem? Jobban, mint gondolná… Azt hallottam, hogy jó költőnő.

- Volt.

- Meséljen róla!

- Nem akarok, nem tudok…

A doktor a fejét csóválta:

- Dehogynem tud. Mondja el bátran. Ha én az ön homlokára teszem a kezem, akkor sok minden eszébe jut. – S ahogy mondta, tenyerét a beteg fejére helyezte.

– Nos…?

- Igen. Az jut eszembe, hogy egyszer az Adrián… Szeretkeztünk a szállodában, aztán kimentünk a partra, átúsztunk egy kis szigetre, ahol csak ketten voltunk. Levetkőztünk, és őrületesen szeretkeztünk. Egy csoda volt. Felsikoltott a gyönyörűségtől, én meg boldog és büszke voltam, hogy ekkora élményt tudtam kihozni belőle. Ha "küldelek százszor: Százszor visszavárlak. Amikor gyűlöllek, Akkor is kívánlak."

- Ez mi?

A doktor örült, hogy bevált a trükkje. Nem vette le kezét páciense homlokáról.

- Hozzám írta. Sokat veszekedtünk. Ha nem öleltük egymást, mindig veszekedtünk. Két ölelkezés között is. Aztán elment.

- Elment?

- Elváltam, otthagytam Juditot a négy gyerekkel. Azaz Bellát… Ahogy tetszik. És megkértem a kezét Renée-nek. Elutasított. Tiltakozott. Szeretőnek jó voltam, de akkor is csak egy zsidó vagyok. "Értse meg, maga azért az én uram marad, mint volt eddig is, házasság nélkül."

- De hát ő is…

- Ő akkor már buzgó katolikus volt. És vezekelni akart. Furcsa helyzet, ugye, doktor?

A látogató szedelőzködött.

- Ön túléli… Más lesz, mint eddig volt, de túléli, és ragyogóakat fog írni.

- Más leszek. Igen, biztosan.

- Nem kellek én már ide. Túljutott a krízisen, sőt, a lábadozáson is. Álljon talpra, barátom!

- Minden jót, doktor. De bocsásson meg, a nevét meg se jegyeztem.

- Sigmund vagyok, uram... Sigmund Freud.