Bihari Tamás: A játékos

Béla bekerült abba a mókuskerékbe, amibe a legtöbb szerencsejáték-függő: vissza akarta nyerni a befektetett pénzt.

- Szia! Gyere már le, itt vagyok a pénzzel, de ki kellene fizetni a taxit! – hallotta Géza a mobilban régi kollégája hangját a ’90-es évek végének egy csöndes nyári délutánján.

Először nem akart hinni a fülének és néhány pillanatig döbbenten hallgatott. Béláról ugyanis köztudott volt, hogy gyakran kér kölcsön, de nagyon ritkán, mondhatni szinte soha sem rendezte az adósságát. Géza végül belátta, csodák mégis vannak:

- OK, Béla, de ha van nálad 100 ezer forint, miért én fizessem ki a taxidat?

-Jaj, Gézám! Olyan szép csomagban van összepakolva a pénz, nincs szívem néhány forint miatt kibontani – hallotta a telefonban Géza és be kellett látnia, Béla érvelésében van logika.

Komótosan leballagott hát a kert aljába a kapuhoz. Kifizette a borsos taxiszámlát. Béla a belvárosból vitette ki magát a külső budai kerületbe. Géza egy szép nagy kertben terpeszkedő emeletes villában lakott a családjával. A ház mellett egy kis medencében hűs víz adott enyhet a kánikulai forróságban.

A két negyvenes éveiben járó férfi valaha, az átkosban egy szerkesztőségben dolgozott. Azóta a sors, a történelem és a politika messzire sodorta őket egymástól, de a régi kollegiális kapcsolat, haverság megmaradt.

A dombra épült villához lépcső vezetett föl. Géza és Béla letelepedett a medence szélén. A házigazda néhány perc múlva beslattyogott a házba egy demizson jóféle szekszárdi bikavérért. Gyakran mondogatta a kollégáinak, az igaz bikavér nem Egerben, hanem Szekszárdon született, akárcsak Babits Mihály.

Miközben a tágas kamrában a vesszőfonattal védett 5 literes edény után kutatott a házi füstölésű kolbászok, oldalszalonnák között, maradt némi ideje felidéznie magában Béla kacskaringós pályafutását. Amíg kollégák voltak, Géza és Béla sokat beszélgettek kocsmák mélyén és Géza szinte többet tudott Béláról, mint ő maga.

Béla tehetséges újságíró volt, afféle polihisztor: írt riportot, tárcát, interjút, tudósítást, bármit, amit rábízott a szerkesztője. Mielőtt belépett volna az egyik legnagyobb példányszámú napilap szerkesztőségébe, sok mindennel foglalkozott. Egy ideig taxizott a kockás taxinál, majd amint lehetett, magántaxizásra adta a fejét.

Béla elismerte, ott siklott ki az élete. Először csak utasra várva sménezett a kollégákkal. Ez egy színtiszta szerencsejáték volt. Elővettek egy-egy Adyt, vagyis az akkori legnagyobb értékű papírpénzt és középen összehúzták a pénzt. Amikor széthúzták, az nyert, akinek az 500-asa magasabb sorszámú volt. Viszonylag sokat nyert és rákapott a félkarú rablókra, amelyek alaposan ki is fosztották, s Béla bekerült abba a mókuskerékbe, amibe a legtöbb szerencsejáték-függő: vissza akarta nyerni a befektetett pénzt, ami persze eleve reménytelen volt.

Felhagyott a taxizással és szinte minden idejét játéktermekben töltötte. Végül eljátszotta a lakását is. Egy gyermekkori barátja Ausztráliában sikeres vállalkozásba kezdett, s Béla a rendszerváltás környékén meglátogatta, de egy idő után nyughatatlan vére továbbhajtotta, s nekivágott a földrésznyi országnak, hogy opálbányászatból szedje meg magát. Utóbb be kellett látnia, már az is szép eredmény volt, hogy élve megúszta. Egyszer magára robbantotta a vájatot. Máskor dingófalka támadt rá a sivatagban, ahol magányosan táborozott. Kénytelen volt az alfahímet a késével megölni, hogy ne legyen belőle vacsora. Hazatértekor az opál vagyonkáját eladva ismét játéktermekbe hordta az érte kapott pénzt.

Egy barátja beajánlotta egy napilaphoz, ahol szerkesztője hamar felismerte tehetségét. A munka és a rendszeres jövedelem azonban mindössze annyi változást hozott, hogy csak a hónap vége felé kényszerült rá, hogy kölcsönkérjen boldog-boldogtalantól. Sajnálatos módon azonban a jackpot továbbra is elkerülte, így gyorsan elterjedt, hogy aki Bélának ad kölcsön, az nyomban keresztet is vethet rá. Ő pedig a lelkiismeret-furdalását szeszbe fojtotta.

Ültek hát a medence szélén és elrévedezve, az elfogyasztott vörösbor mennyiségével arányosan egyre nosztalgikusabban emlegették a régi szép időket. Géza egy idő után mégis csak rátért a lényegre, hogy hát akkor "Bélám, hoci a pénzt!"

Béla ekkor világfájdalmas szomorúsággal, szemében könnyekkel bizonygatta, hogy íme, visszahozta a kölcsönt, mert komolyan gondolta a dolgot, de az az igazság, hogy ha valamikor, hát most van a legnagyobb szüksége rá. Géza később sem tudta megmagyarázni magának, hogy az elfogyasztott alkohol mennyisége, vagy Béla meggyőző érvelése miatt, de csak egy futó pillantást vethetett a pénzére, amely végül nem cserélt gazdát. Béla még hivatott egy taxit is Gézával, kifizettette vele a visszautat, majd elrobogott.

Néhány nap múlva Géza reggeli kávéja mellé, kezébe vette kedvenc napilapját. Hamarosan megakadt a szeme régi cimborája publicisztikáján.

A jegyzet szerzője arról értekezett, hogy miközben sokaknak a mindennapi kenyér megvásárlása is gondot okoz, addig vannak olyan lelkiismeretlen újgazdagok, akik az úszómedencés – ez erős túlzás volt – villájukban a drága minőségi borukat szopogatva, az éhezőkkel mit sem törődve élik világukat.

Géza soha többé nem látta Bélát és persze a pénzét sem.