Hazaárulás

Háborúban könnyű hazát árulni. Odamegy az illető az ellenséghez, és némi pénzért megmondja, hol kvártélyozta be magát a 4. fogatolt tüzérosztály. Az ellenség köszöni szépen, jól odapörköl a húszfontos ágyúiból, és máris kész a hazaárulás. Békeidőben komplikáltabb a dolog. Vannak országok, ahol ilyenkor ki sem lehet meríteni a hazaárulás tényállását, mert ha nincs ellenség, akkor mi az ördögről is beszélünk. Normális helyen nem lehet lehazaárulózni azt, akinek más a véleménye a világról, országról, politikáról, netán Kertész Imre valamely mondatáról. De hát Magyarország, és ez ebből a szempontból empirikus úton számtalanszor bizonyítást nyert, nem normális hely. Itt békeidőben is lehet a politikai ellenfelet hazaárulózni, és nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy előre lássuk: a jövő héten többször meg is fogják tenni. Pedig minimum kérdéses, hogy ki árulja a hazát - hanem mégse, atyafiak, megálljunk, legyünk jobbak, nemesebbek őnáluk, írjuk inkább azt, hogy ki árt a nemzet jövőjének. Az, aki megszavazza az Európai Parlamentben a kormányra nézve dehonesztáló Sargentini-jelentést, vagy az, aki dacosan lehazudja a csillagot az égről, és azt hajtogatja, hogy Magyarország az igazi demokrácia, ellenben a szabadság hazája, Franciaország tősgyökeres diktatúra? Leginkább alighanem az, aki miatt hazája szembekerül eddigi barátaival és szövetségeseivel, ezzel gyakorlatilag önként lemondva az érdekérvényesítés legerősebb eszközéről. Az, aki nem csupán egyeduralomra tör, de szinte már korlátlan hatalmát a gazdagok és a szegények közötti különbség fokozására használja, közben pedig bőkezűen osztogatja bírálóinak a "hazaáruló" jelzőt. Ilyen például Donald Trump, akit saját környezete próbál féken tartani, nehogy valami őrültséget csináljon. Mi ebből a szempontból is rosszul jártunk.

Bothúzás

Ha valaki azt hinné, hogy alábecsülöm a Nomád Világjátékok jelentőségét, netán gúnyolódom a bothúzásban elért eredményeinken, sietek leszögezni: ennek az írásnak nincs ilyen tartalma. Már csak azért sincs, mert – fájdalom – a Nomád Világjátékok mibenlétéről sem volt fogalmam, a bothúzásról pedig még csak nem is hallottam. Jellemző – rám! -, hogy a szó hallatán azt hittem, hogy a földből kell kirángatni egy oda elásott botot, de persze távolról sem ez a feladat. Most különben azért hozom elő épp a bothúzást, mert miközben ily kevés ismerettel rendelkezem erről a sportról – szégyen hajdani sportújságíróként -, a tudósításokból az derült ki, hogy több bronzérmet is szereztek ebben a számban a magyarok. Akik, mint bizonyára tudják, a magyar miniszterelnök megtisztelő jelenléte mellett maguk is elindultak a versenyeken. Sokáig gondolkodtam, hogy mit keresünk mi a közép-ázsiai országok eme nemes versengésén, de megadta a választ erre Orbán Viktor: a török – vö: türk - rokonság tette indokolttá a jelenlétünket. És hol máshol lenne a helyünk, ha nem a rokonaink között (láttam, finnek is ott voltak, na még egy rokon), kiváltképp akkor, ha itt a legnyugatibb Keleten csupa idegen vesz körbe bennünket, ahogy ezt szintén a magyar kormányfő mondá, „rokontalanok” vagyunk. De térjünk csak vissza ehhez a bothúzáshoz, amely egy igen érdekes, és nem túl sok pénz igénylő versenyszám, ajánlanám figyelmébe a Nemzeti Alaptanterv szerkesztőinek, de még a hazafias nevelés felkent papjainak is. Viszonylag kis terület kell hozzá, mondanám még tornaterem sem szükségeltetik, csak egy fixen az élével a földbe rögzített maximum kétméteres léc. Nos, az ellenfelek a léc két oldalán elhelyezkedve, ennek a lécnek támasztva a lábukat próbálják a kezükkel megragadott botot kicsavarni a másik kezéből, vagy éppenséggel átrántani a vetélytársat a túloldalra. Erő és ügyesség, ennyi kell hozzá, egy-egy menet igazán nem tart sokáig. Szégyen, ez, de nem tudtam, hogy létezik ez a sportág Magyarországon, de kell, hogy létezzen, hiszen válogatottjai is vannak. Nem is akármilyenek: az őshazában, Kirgizisztánban, ahol – gondolom – minden utcasarkon „bothúznak” a gyerekek – úgy, ahogy nálunk a grundon fociztak -, szóval egy ilyen mezőnyben hódítottak a mieink; három bronzéremről is olvastam; fiúk és lányok is hoztak belőle. Hallottam is őket megnyilatkozni, szerényen, de büszkén vallottak a sikerről. Az egyikőjük például elmondta, hogy az első fordulóban erőnyerő volt, a másodikban, sajnos, kikapott, így lett bronzérmes. Javaslom: ne becsüljük le az eredményt, és a medál felett érzett büszkeséget sem: pontosan az történt a bothúzásban, mint a magyar politikai életben. Illetve a nemzetköziben. Miniszterelnökünk például most készül a maga bothúzására; itthon nem kellett megküzdenie, erőnyerő volt. A hazai vetélytársak elkerülték a vele való ütközést, meg egyébként is: maga a kormányfő is úgy látja, hogy nincs méltó ellenfele, a többiek még annyit sem érdemelnek, hogy akár egy pillanatra is együtt fogják meg azt a botot. Így aztán, az erőnyerés után, egyenesen az Európa-bajnokságra utazik a magyar versenyző, ahol egy hétperces menetben igyekszik kitépni a botot, a sportszerűtlenül közösen induló ellenfelek kezéből. Alig várom már az MTI beszámolóját, miként is lett Strasbourgban aranyérmes a magyar versenyző.  
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2018.09.08. 08:15

Újrahasznosított mumus

Sajnálattal tapasztalom, hogy a mumusiparban apadóban van a kormányzati kreativitás. Korábban úgy tűnt, hogy a kínálat kifogyhatatlan. A mumusgyár történelmi részlege az „átkos” 40 évén túl kiátkozta a „kisátkost”: a rendszerváltás első 2o évét, majd 1968-at, végül az egész felvilágosodást szőröstül-bőröstül. Felkészül a reneszánsz, a humanizmus és az antik demokrácia. A politikai mumusokat gyártó üzem sikerterméke volt a komcsi, a libsi (ijesztőbb változatában a komcsilibsi), a jakobinus, a szabadkőműves, az ateista, a brüsszeli bürokrata, a Soros-bérenc és a migránssimogató. A csoportos kategóriában szerepeltek a melegek (tömegfogyasztásra szánt kivitelben „buzik” felirattal), az idegenszívűek, a muszlim horda, a halódó Nyugat, igényeseknek intim baráti-családi körben való felhasználásra a cigányok és egyéb nem turulban születettek. A piacvezető „migránsmumus”-széria után mintha nem volna új ötlet, kénytelenek egy-egy korábbi darabot újrahasznosítani. Így került elénk megint a „fogyasztói társadalom”. Orbán a 2011-es tusnádfürdői beszédében nevezte meg: minden baj okozója a fogyasztói társadalom és a jóléti állam, helyettük „munkaalapú társadalmi rendszerre lesz szükség Európában”. A munka dicsérete akár a baloldali szíveket is megdobogtathatta volna, ha nem lett volna mögötte egy piszok nagy csúsztatás. A fogyasztói társadalom, amelyben a fogyasztás könnyen az egyetlen életcéllá, értékmérővé, státusszimbólummá válhat, nem mosható össze a jóléti állammal. Utóbbi az önzés helyett éppen a szolidaritásra épül: a szociális jogok elismerését, a társadalom, az állam felelősségvállalását jelenti polgárai minimális jólétéért. Na, ez az a felelősség, amit Orbánéknak eszük ágában sem volt vállalni, ezért kellett minden szociális igényt anyagias követelőzésként megbélyegezni. Szegény országban a fogyasztás, a jólét vágyát ördögtől valónak ábrázolni a cinizmus különösen undok fajtája. Mindezt úgy, hogy az új elit nem puritánságával tüntetett, inkább degeszre fogyasztotta magát. 2014-ben szintén Tusnádfürdőn a miniszterelnök újra elsütötte a fogyasztás helyett munkaalapú társadalom gondolatát, az „illiberális demokráciával” feldúsítva. Kiderült, hogy a korlátlan hatalomra csakis a „keményen dolgozó kisemberek” érdekében van szükség, amely fogalmat kampánystratégái simán plagizálták a brit konzervatív párt „hardworking people” szlogenjéből. Addig azért nem sikerült eljutnunk, hogy a „munkaalapú társadalomban” az állam ne csapolja meg jobban a munkabéreket, mint a tőkét. A fizetésünk – a minimálbér is - 15 százalékkal adózik, míg a vállalatok nyereségadója 9 százalék. Aztán felszáradtak a „keményen dolgozókért” ejtett könnyek. Lassan a mumusok is megkoptak. Pedig csak kell még valami Soros mellé. Valami olyan, ami azért rá is emlékeztet. Így most harmadjára is leporolják a fogyasztói társadalom rémalakját. A felmelegített ideológiai szósszal egy jó kezdeményezést is nyakon öntöttek. Uniós támogatással ú.n. „NépmesePontokat” hoztak létre, ahol jópofa gyerekprogramokat lehetne szervezni, mesehallgatással, játékkal. De az ilyen henye időtöltés önmagában nem méltó a kormány figyelmére. Ezért Rétvári államtitkárral a megnyitókon elmondatták: valójában „ellenkultúrát terjesztenek a fogyasztói társadalom által diktált trendekkel szemben”. Kulturkampf gyerekadagban. Az államtitkár szerint a szülinapi bulikat is ajánlatos volna itt tartani a gyorsbüfék helyett, amelyek e logikában nyilván a konzumálás feketemiséinek helyszínei. De minek is bulizni, a humán miniszter tanévnyitó szózatában a nebulók lelkére kötötte a bencések jelmondatát:„Ora et labora!”, imádkozz és dolgozz! Bizonyos meséket persze ki kell majd tiltani a NépmesePontokról. A „Terülj, terülj asztalkám” kifejezetten fogyasztáscentrikus, az Aranyszőrű bárány is az anyagi javakra koncentrál. Az meg, hogy a lagzikon „Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé”, csak egy lépésnyire van a gyorsbüfék kárhoztatott világától. A kormány más módon is igyekszik gátat vetni a fogyasztói társadalom terjeszkedésének. Vannak csoportok, ahol a biztonság kedvéért magát a fogyasztást kívánja megszüntetni. Míg a középosztály egy része és az igazán gazdagok jövedelme növekszik, -nekik sajnos szembe kell nézniük a fogyasztás csábításával- , 600 ezer kisnyugdíjast azzal sikerül megóvni, hogy nyugdíjuk 50 és 100 ezer forint között van. A Policy Agenda számításai szerint a gyerekes családok 42 százalékának jövedelme nem éri el a létminimumot, ami egy négytagú családnál 262 ezer forint volna. Ők biztosan nem rontják meg a zsenge gyermeklelket nagy bulival a McDonald’s-ban. Hogy országunk ne rés, hanem erős bástya legyen a fogyasztói társadalom elleni harcban, már kész a tervezet, hogy a még közmunkához sem jutó százezer segélyezett, az ú.n. foglalkoztatást helyettesítő támogatásban részesülők körét egy kedvezőtlenebb számítási móddal szűkebbre vonják. Ki tudja, mit össze konzumálnának, ha továbbra is kapnák azt a 22 800 forintot! Nincs rosszabb a léha fogyasztásnál. Még jó, hogy van, aki önfeláldozóan helyettük is vállalja. 
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.09.08. 08:17