Hazaárulás

Háborúban könnyű hazát árulni. Odamegy az illető az ellenséghez, és némi pénzért megmondja, hol kvártélyozta be magát a 4. fogatolt tüzérosztály. Az ellenség köszöni szépen, jól odapörköl a húszfontos ágyúiból, és máris kész a hazaárulás.

Békeidőben komplikáltabb a dolog. Vannak országok, ahol ilyenkor ki sem lehet meríteni a hazaárulás tényállását, mert ha nincs ellenség, akkor mi az ördögről is beszélünk. Normális helyen nem lehet lehazaárulózni azt, akinek más a véleménye a világról, országról, politikáról, netán Kertész Imre valamely mondatáról. De hát Magyarország, és ez ebből a szempontból empirikus úton számtalanszor bizonyítást nyert, nem normális hely. Itt békeidőben is lehet a politikai ellenfelet hazaárulózni, és nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy előre lássuk: a jövő héten többször meg is fogják tenni.

Pedig minimum kérdéses, hogy ki árulja a hazát - hanem mégse, atyafiak, megálljunk, legyünk jobbak, nemesebbek őnáluk, írjuk inkább azt, hogy ki árt a nemzet jövőjének. Az, aki megszavazza az Európai Parlamentben a kormányra nézve dehonesztáló Sargentini-jelentést, vagy az, aki dacosan lehazudja a csillagot az égről, és azt hajtogatja, hogy Magyarország az igazi demokrácia, ellenben a szabadság hazája, Franciaország tősgyökeres diktatúra?

Leginkább alighanem az, aki miatt hazája szembekerül eddigi barátaival és szövetségeseivel, ezzel gyakorlatilag önként lemondva az érdekérvényesítés legerősebb eszközéről. Az, aki nem csupán egyeduralomra tör, de szinte már korlátlan hatalmát a gazdagok és a szegények közötti különbség fokozására használja, közben pedig bőkezűen osztogatja bírálóinak a "hazaáruló" jelzőt. Ilyen például Donald Trump, akit saját környezete próbál féken tartani, nehogy valami őrültséget csináljon. Mi ebből a szempontból is rosszul jártunk.