Magyar szemszögből sikerrel zárult a jubileumi 75. Velencei nemzetközi filmfesztivál: Nemes Jeles László Napszállta című filmje megkapta a nemzetközi kritikus szervezet, a Fipresci-díját. Ez nem hivatalos fesztivál elismerés, de ez nem von le semmit az értékéből, sőt: presztízsértékű, hiszen a „kekec ítészek” gondolták magyar filmet a mezőny legjobbjának. Ez a mezőny pedig idén igen erős volt, ugyanakkor más szempontból szokatlanul kiegyensúlyozatlan. Ha röviden kell jellemeznem a helyzetet, akkor azt kell mondanom: Hollywood és az amerikai stúdiórendszer megszállta a rendezvényt. Ahhoz, hogy ezt értelmezni tudjuk, vissza kell nyúlnunk az idei Cannes-i fesztiválig, melynek művészeti igazgatója, Thierry Frémaux nemet mondott a streaming szolgáltatók által gyártott művek versenybe válogatására. A velencei vezér, Alberto Barbera viszont tárt karokkal várta a Netflix és az Amazon Studios műveit – előbbitől hat produkciót. Sőt, a klasszikus stúdiókat is: a Warner, a Universal és a 20th Century Fox is adott filmet Velencének. Így a felhozatal zömét amerikai művek tették ki, és nem egy alkotó panaszkodott, hogy a legrégebbi európai fesztiválról épp az európai filmesek szorultak ki.
Egyszóval, Nemes Jeles László második egészestés rendezésének már a programba kerülése is gigantikus bravúr volt. Különösen, hogy a Napszállta igen sok szempontból üzent hadat a most divatos történetmesélős filmkészítésnek, innovációban az európai szerzői filmek és a nagy alkotók előtt tisztelegve. Nemes mellett ezt a vonalat még az angol Mike Leigh képviselte a Peterlooval, de korát és életművét figyelembe véve, ő alanyai jogon élt ezzel a jogával. Igaz, a hivatalos zsűritől egyik mű sem kapott semmilyen elismerést. Mondjuk, a tagok összetétele alapján ez nem túlságosan meglepő: a friss Oscar-díjas Guillermo del Toro mellett főleg színészek voltak a grémium tagjai, mintsem nagy újítók.
Ami a 75. Velencei filmfesztivál díjait illeti, sokan azt gondolhatják, hogy az egyik nagy mexikói rendező odaadta a fődíjat, az Arany Oroszlánt a másik nagy mexikói rendezőnek, Alfonso Cuarónnak. Ez bár kézenfekvőnek tűnik, muszáj elismerni, a Jancsó Miklóst példaképének tekintő Cuarón bearanyozódott műve, a Roma valóban kiemelkedett a versenymezőnyből. A rendező őslakos dadája, Cleo alakjának emlékeire épülő, a közönséget az 1970-es évek Mexikójába repítő dráma zseniális mozi, ami a stúdió produkciók dömpingjében egészen innovatívnak számít.
Cuarón volt annyira vagány, hogy az egész művet varázslatos fekete-fehér kompozícióban forgassa le, melynek minden egyes motívumában ott van egy varázslatos részlet. Ilyenkor értem meg a mozi szerelmeseit, hogy miért kell kiállni és harcolni a nagy vászon és a közösségi élmény mellett, mert tényleg nem tudom elképzelni, hogy élvezhető lenne a Roma egy mobiltelefon képernyőjén. Pedig a műre ez a sors vár, hiszen a Netflix mutatja be nemsokára. Egyik szemem sír, a másik nevet tehát, mert így Magyarországon is elérhető lesz a film – a magyar felirat persze nem garantált. Másrészt Cuarón filmje nem csak vizuálisan lehengerlő, hanem a történetmesélésben is: érzelmekről tud igen mélyen és bármiféle pátosz nélkül beszélni, mindemellett egy őrült kor társadalomrajzát is odaskiccelni mellé. Úgy gondolom, hogy Alfonso Cuarón a mostani középgeneráció legjobb rendezője, akinek személyes művei gyönyörűek és akkor sem jön zavarba, ha rábíznak egy blockbustert – elvégre ő rendezte az egyetlen komolyan vehető Harry Potter filmet is.
Ami a zsűri által kiadott többi díjat illeti, fogalmazzunk úgy, hogy semmi meglepő nem történt, kötelezően díjazták azokat, akiket illik. Az Ezüst Oroszlán, a zsűri nagydíja jó helyen van a görög Jorgosz Lanthimosznál. A kedvenc című műve egy roppant humoros és obszcén komédia a tizennyolcadik századi intrikák korából. Főszereplője, Olivia Colman brutálisan jól játszik és leiskolázza Rachel Weiszt és Emma Stone-t – nem véletlen tehát, hogy Colman lett a legjobb színésznő a Lidón. A színész díjat Willem Dafoe kapta, aki Vincent Van Gogh-ot alakítja Julian Schnabel The Eternity’s Gate című biográfiai alkotásában. A legjobb rendező Jacques Audiard lett a című westernjével, ami miatt szintén nincs okunk panaszkodni, remek darab. Ezekkel a művekThe Sister Brothers kel sokat fogunk még találkozni a most kezdődő Oscar kampányok során.
Ami viszont kakukk tojás, az Ethan és Joel Coen elismerése a legjobb forgatókönyv kategóriában a The Ballad of Buster Scruggs című alkotásukkal. Különösen, hogy ez egy szkeccsfilm, melynek csak az első epizódja kiemelkedő. De legalább nem volt olyan silány, mint néhány kifütyült film: például Brady Corbet Vox Lux című tévedése, melyben Natalie Portman ripacskodja szét a popsztár karakterét vagy az egykor szebb napokat látott Florian Henckel von Donnersmarck (A mások élete) Werk ohne Autor, ami 188 percben kínozza a nézőt a huszadik századi német történelem unalomig ismert fordulataival.
