Ha a hegyeink beszélnének helyettünk

“Apámtól azt tanultam, sok-sok idővel az után, hogy már nem jártam a nyomában az ösvényeken, hogy bizonyos életekben vannak olyan hegyek, amikre nem lehet visszatérni” - Paolo Cognetti Nyolc hegy című művének részlete összegzi magában mindazt az esszenciális szépséget, és könnyed filozófiai hangnemet, amely a kétszázötven oldalas regény egészén végigvonul.

A magyarul Nádor Zsófia hangulati elemekkel példásan eljátszó fordításában megjelent kötet a szerző első regénye, amelyért 2017-ben megkapta a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát, valamint a Prix Médicis étranger-t. A Nyolc hegy eddig harminchét országban jelent meg. A viharos sikerű mű egy kisfiúból felnőtté váló nagyvárosi férfi, Pietro történetét dolgozza fel, aki hegymászó apja unszolására ismerkedik meg a hegyekkel, s a vadóc pásztorfiúval, Brunóval. Barátságuk harminc éven át tart, s még ha az élet, vagy a kalandvágy távol is sodorja őket egymástól, mindig visszatérnek gyerekkoruk helyszíneihez, Grana falvához és a Grenon hegy csúcsaihoz. A történet első hallásra egészen szokványosnak tűnhet, az Alpoktól a Himalájáig - és vissza - ívelő történet azonban az első oldalától az utolsóig magával ragad könnyed nyelvezetével, ismerős légkörével.

A hegyvidék szemet gyönyörködtetően tárul az olvasó elé, aki a mű végére pontosan megértheti, mit jelent Bruno maradni akarása, s Pietro szüntelen, beteljesíthetetlen vágyakozása utána. A regény apró, jól célzott, gyakran ironikus utalásokkal világít rá a városi és a hegyi élet különbségeire, ugyanakkor egyik mellett sem foglal állást. A természeti erők hatalmát, és a hozzájuk mért ember kicsinységét elementáris erővel, mély lélekábrázolásokon keresztül mutatja be.

A főszereplő Pietro szüleihez, főképp édesapjához fűződő viszonya, a hegyekről való gondolkodásmódja, vagy a barátjával, Brunóval tett kalandjaik, későbbi szerelmi viszonyai, az Ázsiában tett utazásai, és a városi Genovába vagy a hegyvidéki Granába való megérkezései mind-mind lélektani útján kalauzolnak minket végig, s jutunk el - vele együtt -, arra a pontra, ahonnan elindultunk. De csupán azért, hogy aztán újra felkerekedjünk. Bár az elbeszélői hang mindvégig Pietroé, gyakran a kimondhatatlanság problémájával, az elhallgatások üres csöndjeivel szembesülünk, épp úgy, ahogy érezhetően a két barát közt sincs szükség mindig szavakra. Némán elsuttogott kérdéseikre a köztük lévő, és őket körülölelő hegyek válaszolnak.