Félig üres a pohár vagy félig tele? – merül fel a kérdés a svéd parlamenti választás után. Örülhet-e Európa annak, hogy a Svéd Demokraták a harmadik helyen végeztek, vagy inkább újabb aggasztó jel a jövő májusi európai parlamenti választás előtt, hogy a radikális párt majdnem öt százalékkal erősödött a négy évvel ezelőtti parlamenti voksoláshoz képest? Carl Bildt volt svéd miniszterelnök a The Washington Postnak írt vendégkommentárjában megjegyezte, mindaz, ami hazájában történt, teljességgel beleillik az európai trendbe. A szélsőségesek térnyerése felgyorsult, kivált 2015 óta, amikor szíriai menekültek milliói indultak el az ígéret európai földje felé.
A tradicionális pártok tekintélyének csökkenése, illetve a radikálisok megerősödése azonban már a 2008-as gazdasági válság után elkezdődött. A görögországi neonáci párt, az Arany Hajnal nem a menekültválság miatt vált számottevő politikai tényezővé, hanem azzal, hogy az uralkodó politikai elit ellen hangolta az embereket. A szintén neonáci, 2010-ben alapított Mi Szlovákiánkért – Néppárt (LSNS) sem a migránsok tömeges érkezése miatt szerzett 14 mandátumot a 2016-os szlovákiai választáson. Marián Kotleba romaellenes kirohanásai révén vált népszerűvé Szlovákia egyes részein.
A németországi Alternatíva (AfD) ugyan a menekültválság révén került jócskán tíz százalék fölé, a párt azonban kezdetben a közös európai valutával, az euróval szembeni fellépésével vált ismertté. A francia Nemzeti Gyűlés (RN) ennél sokkal bonyolultabb utat járt be, az elődpártot, a Nemzeti Frontot (FN) alapító Jean-Marie Le Pentől nem álltak távol az antiszemita szólamok, lánya, Marine Le Pen alatt azonban a párt a muzulmán-ellenességre tért át. Hollandiában a Szabadságpárt sosem volt antiszemita, iszlámellenes annál inkább. Ne feledjük, Franciaországban a lakosság nyolcada, Hollandiában pedig negyede vallását gyakorló muzulmán.
Az olaszországi Liga, a korábbi Északi Liga 1991-ben még azért alakult meg, hogy nagyobb önrendelkezést vívjon ki az észak-itáliai régiók számára. A 2012-ben megbuktatott Umberto Bossi pártelnöksége idején az Északi Liga még regionális párt volt, a jelenlegi vezető, Matteo Salvini alakította át országosan is jelentős politikai formációvá az Itáliát igen súlyosan érintő menekültválság kiaknázásával. A Liga a kormányra kerülés után vált igazán népszerűvé. A márciusi választást követő három hónap alatt majdnem megduplázta támogatottságát. Salvini agresszív, menekültellenes, s mindenért az EU-t hibáztató politikája a jelek szerint nagyon sikeres, retorikája, stratégiája Orbán Viktorét idézi.
Az Európai Unió országai közül Olaszországon kívül Ausztriában van még kormányon szélsőséges politikai erő, tavaly december óta. Szemben a Ligával azonban az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) nem tudta növelni támogatottságát a kabinetben, sőt kicsit vissza is esett. Ezt az magyarázhatja, hogy a menekültkérdést Sebastian Kurz kancellár uralja. Másrészt Heinz-Christian Strache Európa-ellenességét visszafogta kormányzati tényezőként, így az FPÖ-nek már nincs igazi saját mondanivalója.
Ami a Svéd Demokratákat illeti, gyökerei a kilencvenes évek elejének fehér nacionalista mozgalmára vezethetőek vissza, a párt azonban elhatárolódik a fasizmustól és a nácizmustól. Először a 2010-es voksoláson lépte át a parlamentbe való bekerüléshez szükséges négy százalékos küszöböt, azóta folyamatosan gyarapította híveinek táborát: 2010 óta megháromszorozta támogatóinak számát, ami egyértelműen bevándorlásellenességére vezethető vissza.
Bár a Svéd Demokraták nem válnak kormányzati tényezővé, Svédországban is egyszer s mindenkorra véget ért annak az időszaka, hogy a két nagy tradicionális tömörülés uralja a politikai térképet. A szociáldemokraták ugyan 28 százalékkal az élen végeztek, amikor 1976-ban, négy évtizednyi kormányzás után nem tudták megalakítani az új kabinetet, 43 százalékot kaptak.
Melyek a svéd választás legfőbb európai tanulságai? A felmérések alapján egyértelmű, hogy 2015 nyarától ugyan megugrott az európai populista pártok támogatottsága, ez a folyamat lelassult. Az utóbbi másfél évben Olaszországot kivéve egyetlen populista párt sem tudta számottevően növelni híveinek számát. Franciaországban a Nemzeti Gyűlés, Hollandiában pedig a Szabadságpárt is súlyos válsággal küzd. Ugyanakkor az olasz (és a magyar) példa azt mutatja, rendkívüli veszélyei vannak annak, ha egy párt a kormányból hirdeti a gyűlöletkeltés ideológiáját. Ausztriában árnyaltabb a kép: Sebastian Kurz kancellárnak sikerült visszafognia az FPÖ-t.
A következő években ugyan a menekültkérdés továbbra is fontos kampánytéma lesz, de előbb-utóbb kifullad a téma, legalábbis ha a továbbra is alacsony szinten marad az uniós menedékkérők száma. Egyre inkább az lesz a kérdés, mennyire sikerül integrálni a menekülteket. Németországban és Svédországban az idézte elő a szélsőségesek térnyerését, hogy 2016-ban a kormány nem tudott megnyugtató választ adni arra, miként lesz úrrá a menekültválságon. Azóta némi nyugalom költözött a két országba, s bár erősek a szélsőséges populista erők, az a veszély nem fenyeget, hogy kormányzati tényezővé váljanak.
A svéd választás legfőbb tanulsága: ha a menekültek integrálása sikeres lesz, akkor idővel a Salviniék által fémjelzett szélsőségesek befolyása is csökken majd Európában.
Sok a bevándorló a Svéd Demokratáknál
A Svéd Demokratákat 1988-ban alapították. A politikai erő szociális-konzervatívnak nevezi magát nacionalista alapokkal. Bár az SD sosem volt náci párt, egyes tagjainak voltak neonáci kapcsolatai. Első könyvvizsgálója, Gustav Ekström például a Waffen-SS veteránja volt. A párt anyagi támogatást nyújtott a nacionalista rockbandának, az Ultima Thule-nak. Akadtak olyan tagok, akik ezen együttes hatására léptek be a szélsőjobboldali pártba. A SD az első években neonáci európai pártokkal kereste a kapcsolatot. 1995-től a Centrumpártot korábban irányító Mikael Jansson elnökké választásával vált mérsékeltebbé. 1996-tól megtiltották, hogy a párt gyűlésein egyes tagok náci egyenruhában jelenjenek meg.
A Svéd Demokraták ekkortól a francia Nemzeti Fronthoz, az Osztrák Szabadságpárthoz, illetve az olasz Nemzeti Szövetséghez próbáltak közeledni. 1998-ban az SD pénzügyi támogatást is kapott a Nemzeti Fronttól kampányához. A 2000-es években a „Négyek bandájának” nevezett csoport (a 2005-ben elnökké választott Kimmie Akessont, Björn Södert, Mattias Karlssont és Richard Jomshofot jelenti) folytatódott a mérsékeltebbé válás folyamata, több neonáci személyiséget zártak ki a pártból.
Az SD a 2010-es voksolás során jutott be először a svéd parlamentbe, a Riksdagba 5,7 százalékkal, ami 20 mandátumot jelentett. A párt egyre erősebben támadta az országban élő muzulmán bevándorlókat. Újabb mérföldkövet jelentett a 2014-es választás, amikor a szavazatok 12,9 százalékát szerezte meg, s a harmadik legjelentősebb tömörüléssé lépett elő. Egyes régiókban, így a déli Sjöboban valósággal tarolt 30 százalékos eredményével. (A vasárnapi voksoláson ugyanitt már 40 százalékot kapott). Akesson fáradtságra hivatkozva 2015-ben rövid időre Mattias Karlssonnak adta át az elnöki széket.
A Svéd Demokraták párt már a 2016-os menekültválság csúcspontja előtt, 2015 augusztusában jelentősen növelte támogatottságát, a YouGov iroda ettől fogva rendre 25 százalék körül mérte.
Mindeközben a mérsékeltebbé válás folyamata nem állt meg. A párt már nem követeli nyíltan az ország EU-ból való kilépését, s két EP képviselője átült a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája frakciójából a valamivel mérsékeltebb Európai Konzervatívok és Reformisták képviselőcsoportjába.
Persze szó sincs arról, hogy a Svéd Demokraták jobbközép párttá vált volna. A politikai erő ellenzi a bevándorlók integrálását a társadalomba, mondván „nincs helyük” Svédországban. Az SD elutasítja a multikulturalizmust, visszaküldené a menekültek et szülőhazájukba. Az Aftonbladet szerint ugyanakkor a tagság 14 százaléka bevándorlók leszármazottja.
