Megállt az idő

A keddi nap egy kis magántörténelem nagy fordulópontja is volt. Bár a közvetlen környezetemből többen is konzekvensen távol tartják magukat a közösségi oldalaktól, van bennem valamiféle összetartozás-érzés a gyakran meglepetés- és véletlenszerűen alakuló közösséggel kapcsolatban. Szeretem a sokféleségét, kíváncsi vagyok az enyémtől homlokegyenest eltérő véleményekre, gyakran csodálkozom rá különleges gondolatokra.

Nem érzek olyan felelősséget virtuális ismerőseim iránt, mintha a barátaim lennének, és sokkal kevésbé késztetnek vitára szalonrasszista és szalonantiszemita megnyilvánulások, mintha egyszerre egy valós térben lennék azokkal, akik így gondolkodnak és fogalmaznak, és ritkán fűzök hozzáaszólást az olvasottakhoz. A valóságban is ritkán emelem fel a hangom nyilvánosan, talán csak az igazságtalanság, az agresszivitás és a fenyegetőzés vált ki indulatos tiltakozást belőlem.

Kedden a Sargentini-jelentés vitájának kommentárjai uralták az oldalt. Megjelentek cinikus vélemények pro és kontra, egyre hevesebb viták és egyre több csupa nagybetű – az internetes kommunikáció kiabálása - mutatta, hogy mennyire foglalkoztatták az embereket a Strassbourgban történtek. Azután egyszer csak megállt az idő. XY hazaáruló! Golyót neki! - írta valaki.

Hagytam már ott baráti társaságot, léptem már ki munkahelyről demonstratívan, 2018. szeptember 11-ig azonban sosem fordult elő, hogy szerettem volna kiiratkozni a Facebook-közösségből, ebből a virtuális iskolából. Hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy inkább ezt a valakit törlöm az ismerőseim közül. Közben azon gondolkodtam, hogyan juthat el egy felnőtt gondolkodó ember odáig, hogy egy politikai vita résztvevőjének golyót szánjon. Majd eszembe jutott egy kormányfő, aki állandóan csatamezőre hív, mindig hadjáratot vív valaki ellen és még temetéseken is harcostársakat emleget. És végtelen szomorúsággal érzékelem magamban a növekvő szorongást, a megbocsátás képességétől egyre távolodó haragot és vonom le a rettenetes következtetést: elérte célját.