Kezdődik a filmünnep Miskolcon

Publikálás dátuma
2018.09.14. 09:00

Fotó: cinefest.hu
Magyarországon itt látható először Nemes Jeles László Velencében sikert aratott filmje, a Napszállta.
Egy ma is népszerű összeesküvés-elmélet szerint Neil Armstrong Holdra-szállását 1969-ben egy filmstúdióban rögzítették, ember még nem járt a nem is olyan távoli égitesten. Feltehetően ez a fantazmagória ihlette meg Aurel Klimtet, aki felvetette: mi van, ha a Föld körüli pályára állított Lajka kutya sem pusztult el 1957-ben a Szputnyik 2 fedélzetén, hanem egy fekete lyukon keresztül megszökött egy olyan világba, ahol már nem az ember az élet-halál ura? A cseh filmes bábanimációs musicalje is helyet kapott a pénteken kezdődő 15. Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, ahol tizenkilenc játékfilm vetélkedik jövő vasárnapig a lengyel rendezőlegenda, Krzysztof Zanussi vezette zsűri előtt. Magyar részről versenyben van Nemes Jeles László Velencében sikert aratott filmje, valamint Szilágyi Zsófia Egy nap című drámája is, amely a Napszálltához hasonlóan a nemzetközi kritikusok Fipresci-díját kapta – épp „csak” Cannes-ban. A német Lars Kraume új filmje, A néma forradalom hősei olyan kelet-német diákok, akik 1956-ban kiálltak a magyar forradalom mellett. Az orosz-kazah Timur Bekmambetov Profil című alkotása úgynevezett deszktopfilm: egyetlen számítógép képernyőjén meséli el azt az igaz történetet, hogy a közösségi médián keresztül miként nyomozott egy újságíró az Iszlám Állam terrorszervezet toborzási módszerei után. A CineFest idei életműdíját Keleti Márton, Várkonyi Zoltán, Fejér Tamás és Bódy Gábor alkotótársa, Hildebrand István operatőr kapja. A hivatalos versenyprogram itt található. 
Frissítve: 2018.09.14. 09:29

Varsó ismerős terei az ecsetvonások mögött

Publikálás dátuma
2018.09.13. 18:48

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Tomasz Maniewki Varsó utcáit és annak lakóit bemutató kiállítása a város egy ritkán látott arcát ábrázolja. A slam estbe forduló megnyitót Ponza gondolatai színesítették.
“Budapest, Budapest, a völgyben fekvő üst, melyből esztelen messzire száll fel a füst. Füst fel a fejbe, szövegek a szájba, Ponza itt a házban, Maniewski itt a házban” – sajátos sorok egy kiállítás megnyitóján. Korunk művészeti törekvéseiben azonban épp az a gyönyörű, hogy nem ismer határokat. Így születhetnek meg olyan pillanatok, amilyeneknek Tomasz Maniewski Az én Varsóm című kiállításán lehettünk tanúi. Bencsik Ádám, azaz Ponza, rapper, slammer néhány perces előadása hamar érthetővé téve, miért is különleges az a vers, rap és jó adag improvizáció keverékéből születő műfaj, amit slam poetrynek hívnak. A felsejlő gondolatok épp úgy illeszkedtek a kiállított művek sokszínűségéhez, mint a Varsóhoz hasonlóan megannyi füstös utcát, és hétköznapi problémákat rejtő Budapesthez. A nyolcvanas évekből ránk maradt bőrüléses troli, vagy sárga villamos, az aszfalt forrósága, a Szimpla kert, a Király utca mind-mind életre kelt Ponza magyar, lengyel, helyenként angol előadásában.  Amit a rapper szövegei, és zenéje közvetít, épp azt jeleníti meg vizuálisan Tomasz Maniewski. Az utcai árusok, csavargók és hajléktalanok iránti szimpátia, és a velük való zsivány összekacsintás adja a lengyel művész képeinek átütő erejét. Ahogy arra megnyitó beszédében Joanna Urbańska, a Lengyel Intézet igazgatója is utalt, az alkotó nem veti meg, nem gúnyolja ki a képeken megjelenő rászorulókat, és az emberi méltóságot sem tagadja meg tőlük. A város zajából a galériába érkező néző egy pillanatra önmagát láthatja esendőnek az ő vidámságukkal, humoros beszólásaikkal szemben – erre világítottak rá Urbańska szavai is: „ezek az emberek nem tudnak, illetve nem kívánnak részt venni a pénz, a teljesítmény, a karrier esztelen, végkimerülésig folytatott hajszolásában”. Az igazgató hangsúlyozta: Tomasz Maniewski nem csak az ő Varsóját mutatja meg nekünk, hanem azt is, hogy a mindennapi sürgés-forgás közepette érdemes egy percre megállni, és egy másik emberre figyelni.  A Varsó életéből kiragadott jelenetek, véletlenül elkapott beszélgetésfoszlányok, a kéregetők jól irányzott frappáns mondatai épp úgy lehetnének New York, Párizs vagy Budapest képei is. Az elnagyolt ecsetvonások mögött ismerős, közeli tereket, utcákat, arcvonásokat fedezhetünk fel, amelyekre szinte csak a szemünk sarkából, elkapott pillantásokból emlékezhetünk. Olyan villanások ezek, amelyekre már nem is figyelünk fel, mintha ott se lennének. Tomasz Maniewski képei azonban arról mesélnek, hogy e történetek és emberek nagyon is ott vannak. Együtt osztozunk velük az üst tartalmán.      

Infó:

Az én Varsóm Tomasz Maniewski festőművész kiállítása Platán Galéria Nyitva: szeptember 27-ig

Szerző

Összefogással közös ügyeinkért

Publikálás dátuma
2018.09.13. 13:00

Fotó: Gruppo Tökmag
Magyar és külföldi képzőművészek vidéki gazdákkal, hallássérült óvodásokkal és egy régi bányászfalu lakóival dolgoztak együtt egy négyéves nemzetközi program keretében
Út szélén festő gyerekek, szüretelő gazdák, osztálytermi foglalkozások – szokványos felvételek a mindennapi életünkből. A Ludwig Múzeum Közös ügyeink című 2018 elején megrendezett kiállítása, és a mögötte álló négyéves nemzetközi program (CAPP – Collaborative Arts Partnership Programme) azonban olyan megvilágításba helyezte ezeket a hétköznapi helyzeteket, amelyektől szemléletformáló, együttműködésre sarkalló, közösségépítő projektekké váltak. Ennek beszámolóit, kutatásait, s leginkább történeteit, fotóit tartalmazza az a most megjelent kötet, amely hét művészeti kezdeményezést tár elénk, kilépve a múzeum falai közül.
„Nagyon érdekes, ami 1990 óta történik a világ múzeumaiban, és amit egy olyan fogalommal szoktak körülírni, mint participáció, vagy részvétel. Ennek első és legfontosabb jellemzője, hogy nem kötelező, de olyan utakat nyit meg, és olyan lehetőségeket kínál a képzőművészek és a társadalom iránt elkötelezett személyek számára, aminek igenis lehet fóruma a hagyományos értelemben vett múzeum”

– mutatott rá a projekt egyik legnagyobb eredményére, az intézményi keretek lebontására Germán Kinga művészettörténész a kötetbemutató kerekasztal beszélgetésen.

A képzőművészek és az általuk meglátogatott közeg különféle módokon alkotott csoportosulásokat, melyekből akár baráti kapcsolatok is kifejlődhettek. Míg egyesek azt modellezték, mit jelent a közösség, és hogyan lehet kreatívan feloldani az alkotói munkák során felmerülő konfliktusokat (Arborétum), addig mások a helyi tudás és alapanyagok felhasználásával építettek környezetbarát pavilont az oszkói Gyüttment Fesztiválra (Folytatjuk?). A látássérültek és látók közti kapcsolatteremtés volt a Meglátjuk! középponti eleme, hasonlóan a Művészek az osztályteremben című projekthez, amelynek keretében többek között hallássérült gyerekekkel foglalkoztak a művészek. Utcai Dávid ez utóbbi résztvevője elmondta, nagy élményt jelentett számukra a vizualitás, mint közös nyelv megtalálása.
Az Úszó ház és a Sárkány Lee projektek egy korábbi történet életre hívását tűzték ki célul. Előbbi esetben az örökség, a család és az otthon fogalmain keresztül hozott létre egy vízre bocsátott házat a régi bányászfalu lakóiból, helyi gyerekekből és értelmi sérült fiatalokból álló csoport. Az utóbbi keretében pedig az öngyilkosságot elkövető Kolompár István képregényének színházi előadását alkották meg Komlón, Kolompárhoz hasonló helyzetű fiatalok együttműködésével. A projektek nemzetközi voltára az egyik legjobb példa lehet a Berlinben élő Antje Schiffers által hazai libatenyésztőknek, dinnyetermesztőknek, borászoknak ajánlott barter („Szeretek gazda lenni, az is szeretnék maradni”), amelynek keretében a művész festményt készített a gazdák házáról, s cserébe azok kisfilmet készítettek a munkájukról.
A beszámolókból kitűnik, a közös munka hatására megváltozott a résztvevők kortárs művészetről, valamint a múzeumok szerepéről való gondolkodása, s megnyíltak előttük a projektek lehetőségei. Így a „közös ügyeink” nem csupán jól hangzó jelző maradt, valódi társadalmi felelősségvállalás és mindannyiunkat érintő, hétköznapi pillanatok állnak mögötte. A bemutatott művek legfőbb üzenete, hogy amint a művészek kiléphettek alkotói, s a hallás- vagy látássérült gyerekek a többségi társadalom által megszabott keretekből, úgy érdemes a nézőnek is kimozdulnia előfeltevéseinek hálójából. Így eshetett meg a Szijártó Zsolt, kultúrakutató által elmesélt eset is: körbenéztem egy osztályteremben, és azt vettem észre, hogy egy kínai kislánnyal amőbázom.
Szerző