Csak a hatalom

Hogy az Európai Parlament múlt heti strasbourgi vitája és a magyar demokrácia helyzetét elítélő Sargentini-jelentés kétharmados elfogadása, mennyire nem a menekültkérdésről, hanem a jövő májusi európai hatalomátvétel tervéről szólt, bizonyítja Matteo Salvini olasz belügyminiszter pénteken, Bécsben elhangzott kijelentése: „Néhány hónap múlva Orbán Viktor miniszterelnökkel együtt kormányozzuk Európát”. Abban igaza van: hogy a magyar kormány ellen tervezett uniós szankciók „politikailag motiváltak”, ám, ez csak azt jelzi, az unió immunrendszere végre feléledt, s Jelezte: nem kér az illiberalizmusból, vagy abból a „kereszténydemokráciából”, amelybe a magyar kormányfő autoriter akaratát újabban csomagolja. (Ha ez a kereszténydemokrácia, akkor Merkel német kancelláré, mi? A kettő nem fér meg egymás mellett.) Salvini társaságában az osztrák szabadságpárti alkancellár, Heinz-Christian Strache lelkes feledékenységgel tovább rágta a gumicsontot: Orbán Viktor „tiszteletet és köszönetet érdemel", mert 2015-ben megvédte az EU külső határait. Orbán azonban nem védett meg senkit senkitől . Az akkor a budapesti „humanitárius válság” Berlinbe küldött – a sajtó által kiszínezett – képeslapjával átverte nem csak a morális kényszerhelyzetben döntést hozó német, hanem osztrák szövetségesét is, hogy aztán ellenőrizetlenül zúdítsa a nyakukba a Magyarországon kontroll nélkül átrohant menekültek ezreit. Az olasz jobboldali-populista kormány európai szolidaritást, uniós menekültkvótát követel, amit a magyar kormány elutasít. Az osztrák Strache meg olyan Európát akar, amely megvédi magát. Kíváncsiak volnánk, mit mondanak (a „megbízhatatlan labanc” Kurz kancellárral) arra, amit pénteken Orbán – korábbi követelésével éles ellentétben –, a megerősített uniós külső határvédelem terveiről kijelentett: „Magyarországtól el akarják venni a határőrizet jogát, Brüsszelből zsoldosokat akarnak ideküldeni, akik be fogják engedni a migránsokat”, mert hamár „Magyarországot nem lehet rákényszeríteni a migránsok beengedésére, akkor el kell venni tőle (..) a kapukulcsot”. Orbán „csak” a nem-létező „menekültpárti” (értsd: demokrata) EP-többség ellen háborúzik annak reményében, hogy jövő májusban a javára fordul az EP összetétele. Salvini nyíltan fogalmaz: „A jövő évi választáson megváltoztatjuk Európát, s elűzzük a szocialistákat az európai kormányokból”. Ez a lényeg. A hatalom, amelynek vágya kikandikál a menekültek köpönyegéből. Orbán 2010-ben azok akaratából vette át a kormányzást, akik szerint – okkal, oktalanul - az ellenzék impotens. Nyolc év eltelt. Kormányzásnak nincs nyoma, csak gyűlöletnek, félelemnek egy mind élhetetlenebb országban. A kormány – a nemzet nevében - hadban áll az Unióval, az ENSZ-szel. Washingtonnal csak azért nem, mert a CEU Soros-felhői mögül kibukkant az amerikai nagykövet Orbán-barátsága a washingtoni meghívó ígérvényével. Ideje, hogy eleget tegyünk A Korszaképítő felszólításának, és szakítsunk a politikailag korrekt beszéddel. Hogy kényelmetlenül kimondjuk: a miniszterelnök olyannyira foglya lett saját démonainak, hogy alkalmatlan a végrehajtó hatalom gyakorlására. Ismét „kitagadva” a nemzetből ezért kell kiállni a Sargentini-jelentés mellett. Magyar hazafiak csak egy demokratikus Európában lehetünk.
Szerző
Friss Róbert

Zsuzsika simán áthaladt

A hetvenes években Ferihegyen dolgoztam. A repülés Magyarországon még igazi különlegességnek számított, így aztán természetes volt, hogy rokonainkat és a családi barátokat segítettem a különböző formalitások intézésében. 
Kis repülőtér volt akkoriban Ferihegy, mindnyájan, akik ott dolgoztunk, személyes ismerősök voltunk. Többségében mindig minden rendben ment, jegykezelés, poggyászfeladás – túlsúly elcsalva -, útlevél- és vámvizsgálat, majd végre elérkezett a nagy pillanat, beszállás a repülőgépbe. 
Zsuzsika afféle távoli rokonnak számított, sikeres használtruha-kereskedésében a családtagok szívesen vásároltak. Negyven éves, csinos asszony volt, ezen a napon merészen kivágott, szűk ruhát és tűsarkú cipőt viselt, elvégre nem akárhová utazott: Londonba, a húgához. Már az előcsarnokban feltűnt, hogy milyen ideges, egy zsebkendővel törölgette a homlokát, arca sápadt, lábai remegtek. Még nem is láttam senkit, aki ennyire félt volna a repüléstől. Ráadásul anyám félóránként hívott a munkahelyemen, a forgalmi irodában, hogy hogyan haladnak a dolgok.
- Végig maradj vele, nehogy rosszul legyen – tanácsolta anyám, és már az ő hangja is feszült volt.
- Mi ez a nagy izgalom? – kérdeztem.
- Most repül először – zárta le a beszélgetést anyám.
Mindent a szokásos módon intéztem, a kis túlsúlyt elnéztük neki, aztán a vámvizsgálat, de ez is az ismerősöknek járó vidámkodással, Jenő, a fiatal őrmester még kezet is csókolt neki, és a fülembe súgta, hogy azért szívesen belenyúlna a bugyijába, ezen jót nevettünk, elvégre fiatalok voltunk, Ferihegy pedig egy nagy családnak számított akkoriban, az efféle megjegyzések hozzátartoztak a hosszú szolgálat színesítéséhez. Anyám újra telefonált, hogy nem késik-e a járat, én pedig megnyugtattam, hogy időben indul.
- A fedélzetre is kísérd fel – adta ki anyám az utasítást. – És azonnal hívj, ha felszálltak.
Zsuzsika a tranzitváróban szipogott, magához szorította a ridiküljét, két ujja között pedig ott remegett a londoni beszállókártya. Végre beszállás, Zsuzsikát az ablak mellé ültettük, a légiutas-kísérőknek is szóltam, hogy afféle pánikbetegről van szó. A Malévnél kemény lányok dolgoztak, tudták, mi a dolguk, megígérték, hogy figyelnek rá. Az ajtók becsukódtak, az IL-18-as néhány perccel később felemelkedett a betonról, és nyugat felé fordult. Anyámat rögtön hívtam, hogy most már nyugodjon meg, én pedig a telexközpontban éjszakai műszakban dolgozó Adéllal tervezett egyéjszakás kalandra igyekeztem összpontosítani. Hiába, egy nagy család voltunk, ennek összes előnyével.
Reggel Zsuzsika telefonált Londonból, minden rendben ment, és külön megköszönte az én segítségemet, amit jólnevelten elhárítottam.
- Régen láttam valakit így félni – mondtam anyámnak, miután letettük a kagylót.
- Minden oka megvolt rá – felelte szárazon anyám. – Százezer forint volt a bugyijában.
Szegény Jenő, gondoltam, pedig mekkora fogás lett volna.   
Szerző
Odze György

A király meztelen, és ezt ő is tudja

Az árulja el a hazát, aki hagyta idáig fajulni a dolgokat és nem az, aki kimondja az igazat.   Az anekdota szerint Orbán Viktor anno azt mondta a lengyeleknek: legyetek gyorsak, mert az EU lassú. Ez jelenti: a magyar miniszterelnök pontosan tudta, hogy viselt dolgaiért előbb vagy utóbb, de elszámoltatás vár rá a közösség szintjén. Az, hogy ebből a szituációból ő mit akar, vagy mit próbál kihozni, most már világosan látszik a nyilatkozataiból.  „A migráció kérdése osztja meg az Európai Néppártot, amely kedvére próbál tenni a szociáldemokratáknak és a liberálisoknak, hogy a jövő évi választások után koalíciót tudjon velük alkotni” – mondta a kormányfő a Sargentini-jelentésről szóló keddi európai parlamenti vita után. Mi tehát az ő valóságmagyarázata arra, hogy a sajátjai is támadják? Az, hogy bevándorláspártiak. És ezzel azt is egyértelművé tette, hogy a napokban a Fidesz EP-kampánynyitójának lehettünk a szem- és fültanúi, ami mi másról, mint a migrációról fog szólni. A kampány tehát elkezdődött, de van ennél egy sokkal fontosabb újdonság is.  A miniszterelnöknek nem kellett volna túlságosan nagy árat fizetnie azért, hogy a Néppárt is engedjen, és ezzel ő megússza a kudarcot. Elegendő lett volna a CEU-ügy rendezése és a civilek vegzálásának leállítása. Az is látszik, hogy ez két olyan elem, amit a putyini eszköztárból direktben emelt át a magyar politikába. Vissza kellett volna fognia magát, nem tette. Innentől kezdve teljesen nyilvánvaló, hogy emelni fogja a tétet, tekintet nélkül az ország sorsára, maximális figyelemmel a saját érdekeire. Ne legyen senkinek kétsége - az ország érdeke és Orbán érdeke már két külön fogalom, a fél országot lehazaárulózó miniszterelnök a propagandasajtóra fogja bízni, hogy átszínezzék a számára kellemetlen részleteket. Ez a játszma nem ma kezdődött és nem is most ért véget, hiszen a miniszterelnök jó ideje szándékosan provokál („Állítsuk meg Brüsszelt!”), és egyértelműen a megosztásra játszik.  A kiprovokált válaszlépésre adott ellencsapás ezúttal sem maradt el. Új elem ugyanakkor, hogy Orbán - azzal szembesülve, hogy pozíciói megroggyantak a saját pártcsaládjában - már a hagyományos bal-jobb játék meghaladásáról beszél, és új törésvonalat húz: azt állítja, neki közömbös, hogy az a kormány, amelyik meg akarja védeni a határokat, tőle jobbra vagy balra áll, „egy dolog számít, hogy akarja megvédeni Európa határait”. Ezzel a migrációpárti és migrációellenes koalíció megkonstruálásával egyrészt azt próbálja elfedni, hogy a Fidesz végképp szalonképtelen lett a saját, mérsékelt konzervatív-kereszténydemokrata pártcsaládjában, másrészt felrajzolja egy új szövetségi rendszer körvonalait. Baljós víziók ezek, és még messze nem látszik, valósággá válnak-e, azonban az már most egyértelmű, hogy ez a helyzet világos választásra késztet mindenkit idehaza és Európában - de nem az Orbán Viktor által kreált felosztásban, mert a valóságban a populisták és a megoldásokban érdekeltek között húzódik a a választóvonal.  Hazai szempontból van egy különösen riasztó eleme a történteknek: itt a magyar miniszterelnökről van szó, és azt látni, hogy az ország első embere eszközként használja a saját hazáját az európai szintű hatalomtechnikai játszmáihoz, több mint felháborító. Egy emberként hördültünk fel, amikor Strasbourgban bizonygatni kezdte, hogy ő sosem hallgattatná el a politikai ellenfeleit, az meg minimum megmosolyogtató, amikor a Fidesz bárhol, bármikor szavazási csalást kiált: azok után, amit ők Magyarországon és Magyarországgal tettek, erre már nincs morális alapjuk. Egy olyan játszmában vagyunk, ahol a haza érdeke és a kormányfő érdeke végképp különvált áll egymástól, és amíg Orbán Viktor az ország miniszterelnöke,hazánk reputációja, természetes szövetségi rendszere és nemzeti érdekérvényesítő képessége vészesen gyengülni fog. Amivel minket vádol, azt ő teszi: ő az, aki eszközként használ minket, magyar embereket a játszmáihoz és ő az, aki – ahogy valaki a vitában fogalmazott – a népet pajzsként maga előtt tartva megy a csatába. Egy ország vezetője sem tehet ilyet, a hazai uram-bátyám rendszer és a propagandaszenny pedig csak egy pontig nyújt védelmet a bukott vezetőnek. Mert ami Strasbourgban történt, az számára bukás volt, és ha egy miniszterelnök politikája miatt a 7-es cikkely aktiválódik, akkor minden normális országban ez a vezető távozását kell, hogy jelentse.  Ki kell mondani (és nem lehet elégszer kimondani): bár Orbán Viktor hosszú-hosszú évek óta a saját egyéni hatalmi érdekeinek rendelte alá a magyar érdeket, amit most láthatunk, az mégis egy új minőség, sokkal komoly tétekkel. Nem csak szégyent hozott ránk, de veszélyt is, és nem az felel a mostani helyzetért, aki kimondta az igazat azzal, hogy igen gombot nyomott, hanem az, aki hagyta, sőt sürgette, hogy ideáig jussunk. Ezt az embert Orbán Viktornak hívják. A 7-es cikkely szerinti eljárás megindításáért egyedül Orbán a felelős, aki hazárdjátékot játszik velünk.  Azt is tudatosítani kell magunkban, hogy ma éppen azok a populisták jelentik a legnagyobb veszélyt az európai értékekre, akik az értékeink megvédését ígérgetik. Ők azok, akik mások nyomorát kihasználva próbálnak hatalomra jutni és hatalomban maradni, akik sosem mondják ki sem az igazat, sem a valódit, viszont félelmekre játszva a biztonság ígéretével házalnak, akik nem tűrik a kritikai gondolkodást; megjutalmazzák azokat, akik személyükhöz hűek, de büntetik azokat, akik emlékeznek és hisznek olyan elvekben, amiket ők bármikor készek elárulni. Elindult a választási kampány – van miért küzdenünk.    A szerző az LMP országgyűlési képviselője.  
Szerző
Szél Bernadett