Krzysztof Zanussi: Nem tudom elfogadni, hogy Európának vége

Pénteken 15. alkalommal rajtolt el Miskolcon a Jameson CineFest nemzetközi filmfesztivál. A nagyzsűri elnöke, Krzysztof Zanussi az erkölcsi nyugtalanság filmeseként ismert, Európába vetett hite továbbra is töretlen.

– A CineFest nyitányaként az Európai Mozi Nagykövete-díjjal tüntették ki. Az elismeréssel jár egyfajta nagyköveti felelősség is?

– Nem tudok róla, mindenesetre szimpatikus meglepetés volt a díj, jól esett a szeretetteljes fogadtatás. Egy valódi diplomáciai megbízatással nem nagyon tudnék mit kezdeni. Igaz, egy nagykövet nemcsak egy államot, hanem egy ideát, egy identitást is képvisel. Lengyel vagyok olasz felmenőkkel, az önazonosságom szempontjából nagyon fontos, hogy európai vagyok.

– Az európaiság érték: a fesztivál megnyitóbeszédében is ezt hangsúlyozta leginkább.

– Büszke vagyok Európára: az emberiség fejlődése szempontjából a legtöbb dolog itt történt. Ezt ma sokan hajlamosak elfelejteni. Felvetődik a kérdés: Európa vezető szerepének földrajzi, geopolitikai okai volnának? Nem hiszem. Ez az itt élő népek mentalitásból fakad. És abból, hogy Európa fő koncepciója egy olyan antropológiai elképzelés, amely az alkotói tevékenységre felszabadította az embereket. A keleti civilizációkkal összehasonlítva a zsidó-keresztény kultúra nagyon sok lehetőséget nyitott meg. Legalábbis Nyugat-Európában. Keletnek gondja akadt a modernitással. A modernitás, a fejlődés, a haladás nyugati idea, aminek köszönhetően a mi generációnk minden korábbi nemzedéknél jobb körülmények között él. A fejlett országokban nincs éhezés, ám megvan a képességük arra, hogy akár az egész világot megmentsék. A mezőgazdaságukkal, az iparukkal, az ideáikkal. Ez Európa. Nem tudom elfogadni az olyan nézeteket, amelyek szerint Európának vége, Európa a múlt, a XXI. század úgyis Kína évszázada. Lehetséges, gazdasági szempontból nyilván folyik egy „olimpiai” verseny, de én azt szeretném, ha az én csapatom nyerne.

– Sokan úgy tartják, az európai civilizáció kicsit megfáradt. Ön nem így látja?

– Ezt látom én is. Lelkesedem Európáért, de kritikusan is szemlélem: az elmúlt három évtized sem volt mentes a tévutaktól. A posztmodernizmus, vagy a posztvalóság hamis víziójától például. Ezek veszélyes hibák, de Európa már sok, hatalmas történelmi hibát, bűnt is elkövetett. Mégis, mint a főnix, mindig újjá tudott születni. Ez még nem a vég!

– A Brexit, az euroszkeptikus hangok megerősödése miatt mégis sokan úgy tartják, az Európai Uniónak – az egész kontinensnek – előbb-utóbb bealkonyul.

– Pedig nincs más választásunk, mint összefogni. Az unió országai között is folyik küzdelem a pozíciókért a jobb élet és a jobb ideák reményében. De az olyan véleményt is el kell tudni fogadni: Európa csalódást okozott nekünk, nem nyertünk vele. Lehet alapja az ilyen nézeteknek. Ám én önmagamban is csalódtam sokszor. A csalódást azonban nem destruktív, hanem teremtő hozzáállással lehet orvosolni. Európáért, nem pedig ellene kell tenni. Kínának és más civilizációknak is hatalmas terveik vannak arra, hogyan váljanak a világban dominánssá.

– A filmgyártás, az amerikai mozik üzemeltetése terén valóban előre törtek a kínaiak, annak jelét azonban még nem lehet látni, hogy a filmvásznon az amerikai filmek dominanciáját veszélyeztetnék. Ebben a versenyben ön milyennek látja az európai film helyzetét?

– Az európai filmművészet éppen olyan, mint Európa: atomizált állapotban van. Egyelőre nem jött el az európai fordulat, amiről a francia filmalkotók beszélnek. Új álmokat, új utópiákat kell teremtenünk. Az utópiák persze veszélyesek is tudnak lenni. Ahogy Oscar Wilde írta: „Anglia nem lesz addig kulturált ország, míg Utópia tartományt nem csatolja birtokaihoz” – de amint egy utópia valósággá vált, újabbakat kell kitalálnunk. Minden, amit a XIX. században megálmodtunk – a közoktatás, az egészségügy, a biztonság vagy az igazságosság terén − majdnem a teljességében megvalósult, csak az apró részletekben van még hiány. A kontinensen gyakorlatilag nincs éhezés, van viszont orvosi ellátás, közoktatás. Milyen irányba vezet a következő lépés, milyen új álmaink lehetnek? – ez a kérdés. A mostani vízióink ugyanis már idősek, és pusztán materialisták. Egy szám felett már nem lehet több autót birtokolni, több autópályát építeni. A környezetvédelemért tenni kell, de ezen túl milyen új szellemi, lelki dimenziók felé tudunk nyitni? Egy fiatalt egy idő után már nem motivál, hogy csak egy újabb és újabb autóért dolgozzon. Ő milyen új ideálokat tud találni? Válaszokat találni ezekre a kérdésekre: ezt az alkotó emberek tudják artikulálni, a művészet tudja előre mozdítani. Az erre való törekvést néha lehet látni az európai filmekben, de csak ritkán. Csalódott vagyok amiatt, hogy az 1970-es évek arany időszaka az európai filmművészetben, a nagy alkotókkal, a nagy ideákkal már csak múlt, és e pillanatban nem látni, lesz-e még hasonló. Talán a fiatalok, az új tehetségek teremtik majd meg.

– Új, nem materialista ideálokat találni: ön nagyon optimista. A hatalom- és a birtoklásvágy az emberiség történetével egyidős.

– Nem vagyok túlzottan optimista, de valamennyire mégiscsak az vagyok. És persze, a kapzsiságot nem mostanában találták ki, de az önzés az elmúlt időkben olyan új formákat öltött, ami csömörhöz vezet. Egy bizonyos mértéken felül többet enni sem tudunk: valami új, érdekes, antropológiai perspektívákat kell felfedeznünk. Sarkított példa: az állatkerti állatok, mivel eleget kapnak, nem harcolnak az élelemért. De valamiért mégiscsak küzdeniük kell. Így van ez az emberrel is. A küzdelem szüksége akkor sem múlik el, ha anyagi szinten mindenünk megvan. És valamit aztán mégiscsak fel kell majd áldoznunk, mert áldozat nélkül nincs fejlődés. Ez az egyik ereje az emberiségnek: dönthet úgy is, hogy egy ponton nemet mond az anyagi gyarapodásra, és egy másfajta gazdagságra törekszik.

– Számos nem európai országban most inkább a túlélésért küzdenek. A menekültkérdésről, bevándorlásról mit gondol?

– A menekültkérdésnél komolyabb kihívásnak tartom a bevándorlást. Afrika számos országában vízhiány, élelmiszerhiány van, amelyet a saját erejükből nem tudnak megoldani. Érthető, hogy a nélkülözők elindultak a gazdag országok felé. Ugyanez volt a népvándorlás idején is. Európában viszont még az európaiaknak is kevés a hely. Az éhezőket nem lőhetjük le: erkölcsi kötelesség, hogy Európa segítsen Afrikának. Ez persze veszélyeket is hordoz magában: nem új gyarmatosításra van szükség. Európa túl gazdag, fel kell áldoznunk valamit azért, hogy segíteni tudjunk ezeknek az afrikai országoknak a túléléséhez. Például feláldozhatjuk a család második autóját, de drága státuszszimbólumok nélkül is tudunk élni. A segítségnyújtás nemcsak morális szempontból fontos, önérdek is: ha nem tesszük, előbb-utóbb olyan forradalom lesz, amit Európa meg fog érezni. Még nem félünk eléggé. Pedig hasonló válsághelyzet provokálta ki száz évvel ezelőtt a bolsevik forradalmakat is, amelyek véleményem szerint az emberiség egyik katasztrófáját okozták.