Krzysztof Zanussi: Nem tudom elfogadni, hogy Európának vége

Publikálás dátuma
2018.09.18 11:00

Fotó: NuPhoto/ Sergii Kharchenko
Pénteken 15. alkalommal rajtolt el Miskolcon a Jameson CineFest nemzetközi filmfesztivál. A nagyzsűri elnöke, Krzysztof Zanussi az erkölcsi nyugtalanság filmeseként ismert, Európába vetett hite továbbra is töretlen.
– A CineFest nyitányaként az Európai Mozi Nagykövete-díjjal tüntették ki. Az elismeréssel jár egyfajta nagyköveti felelősség is? – Nem tudok róla, mindenesetre szimpatikus meglepetés volt a díj, jól esett a szeretetteljes fogadtatás. Egy valódi diplomáciai megbízatással nem nagyon tudnék mit kezdeni. Igaz, egy nagykövet nemcsak egy államot, hanem egy ideát, egy identitást is képvisel. Lengyel vagyok olasz felmenőkkel, az önazonosságom szempontjából nagyon fontos, hogy európai vagyok. – Az európaiság érték: a fesztivál megnyitóbeszédében is ezt hangsúlyozta leginkább. – Büszke vagyok Európára: az emberiség fejlődése szempontjából a legtöbb dolog itt történt. Ezt ma sokan hajlamosak elfelejteni. Felvetődik a kérdés: Európa vezető szerepének földrajzi, geopolitikai okai volnának? Nem hiszem. Ez az itt élő népek mentalitásból fakad. És abból, hogy Európa fő koncepciója egy olyan antropológiai elképzelés, amely az alkotói tevékenységre felszabadította az embereket. A keleti civilizációkkal összehasonlítva a zsidó-keresztény kultúra nagyon sok lehetőséget nyitott meg. Legalábbis Nyugat-Európában. Keletnek gondja akadt a modernitással. A modernitás, a fejlődés, a haladás nyugati idea, aminek köszönhetően a mi generációnk minden korábbi nemzedéknél jobb körülmények között él. A fejlett országokban nincs éhezés, ám megvan a képességük arra, hogy akár az egész világot megmentsék. A mezőgazdaságukkal, az iparukkal, az ideáikkal. Ez Európa. Nem tudom elfogadni az olyan nézeteket, amelyek szerint Európának vége, Európa a múlt, a XXI. század úgyis Kína évszázada. Lehetséges, gazdasági szempontból nyilván folyik egy „olimpiai” verseny, de én azt szeretném, ha az én csapatom nyerne. – Sokan úgy tartják, az európai civilizáció kicsit megfáradt. Ön nem így látja? – Ezt látom én is. Lelkesedem Európáért, de kritikusan is szemlélem: az elmúlt három évtized sem volt mentes a tévutaktól. A posztmodernizmus, vagy a posztvalóság hamis víziójától például. Ezek veszélyes hibák, de Európa már sok, hatalmas történelmi hibát, bűnt is elkövetett. Mégis, mint a főnix, mindig újjá tudott születni. Ez még nem a vég! – A Brexit, az euroszkeptikus hangok megerősödése miatt mégis sokan úgy tartják, az Európai Uniónak – az egész kontinensnek – előbb-utóbb bealkonyul.  – Pedig nincs más választásunk, mint összefogni. Az unió országai között is folyik küzdelem a pozíciókért a jobb élet és a jobb ideák reményében. De az olyan véleményt is el kell tudni fogadni: Európa csalódást okozott nekünk, nem nyertünk vele. Lehet alapja az ilyen nézeteknek. Ám én önmagamban is csalódtam sokszor. A csalódást azonban nem destruktív, hanem teremtő hozzáállással lehet orvosolni. Európáért, nem pedig ellene kell tenni. Kínának és más civilizációknak is hatalmas terveik vannak arra, hogyan váljanak a világban dominánssá. 
– A filmgyártás, az amerikai mozik üzemeltetése terén valóban előre törtek a kínaiak, annak jelét azonban még nem lehet látni, hogy a filmvásznon az amerikai filmek dominanciáját veszélyeztetnék. Ebben a versenyben ön milyennek látja az európai film helyzetét? – Az európai filmművészet éppen olyan, mint Európa: atomizált állapotban van. Egyelőre nem jött el az európai fordulat, amiről a francia filmalkotók beszélnek. Új álmokat, új utópiákat kell teremtenünk. Az utópiák persze veszélyesek is tudnak lenni. Ahogy Oscar Wilde írta: „Anglia nem lesz addig kulturált ország, míg Utópia tartományt nem csatolja birtokaihoz” – de amint egy utópia valósággá vált, újabbakat kell kitalálnunk. Minden, amit a XIX. században megálmodtunk – a közoktatás, az egészségügy, a biztonság vagy az igazságosság terén − majdnem a teljességében megvalósult, csak az apró részletekben van még hiány. A kontinensen gyakorlatilag nincs éhezés, van viszont orvosi ellátás, közoktatás. Milyen irányba vezet a következő lépés, milyen új álmaink lehetnek? – ez a kérdés. A mostani vízióink ugyanis már idősek, és pusztán materialisták. Egy szám felett már nem lehet több autót birtokolni, több autópályát építeni. A környezetvédelemért tenni kell, de ezen túl milyen új szellemi, lelki dimenziók felé tudunk nyitni? Egy fiatalt egy idő után már nem motivál, hogy csak egy újabb és újabb autóért dolgozzon. Ő milyen új ideálokat tud találni? Válaszokat találni ezekre a kérdésekre: ezt az alkotó emberek tudják artikulálni, a művészet tudja előre mozdítani. Az erre való törekvést néha lehet látni az európai filmekben, de csak ritkán. Csalódott vagyok amiatt, hogy az 1970-es évek arany időszaka az európai filmművészetben, a nagy alkotókkal, a nagy ideákkal már csak múlt, és e pillanatban nem látni, lesz-e még hasonló. Talán a fiatalok, az új tehetségek teremtik majd meg. – Új, nem materialista ideálokat találni: ön nagyon optimista. A hatalom- és a birtoklásvágy az emberiség történetével egyidős. – Nem vagyok túlzottan optimista, de valamennyire mégiscsak az vagyok. És persze, a kapzsiságot nem mostanában találták ki, de az önzés az elmúlt időkben olyan új formákat öltött, ami csömörhöz vezet. Egy bizonyos mértéken felül többet enni sem tudunk: valami új, érdekes, antropológiai perspektívákat kell felfedeznünk. Sarkított példa: az állatkerti állatok, mivel eleget kapnak, nem harcolnak az élelemért. De valamiért mégiscsak küzdeniük kell. Így van ez az emberrel is. A küzdelem szüksége akkor sem múlik el, ha anyagi szinten mindenünk megvan. És valamit aztán mégiscsak fel kell majd áldoznunk, mert áldozat nélkül nincs fejlődés. Ez az egyik ereje az emberiségnek: dönthet úgy is, hogy egy ponton nemet mond az anyagi gyarapodásra, és egy másfajta gazdagságra törekszik. – Számos nem európai országban most inkább a túlélésért küzdenek. A menekültkérdésről, bevándorlásról mit gondol? – A menekültkérdésnél komolyabb kihívásnak tartom a bevándorlást. Afrika számos országában vízhiány, élelmiszerhiány van, amelyet a saját erejükből nem tudnak megoldani. Érthető, hogy a nélkülözők elindultak a gazdag országok felé. Ugyanez volt a népvándorlás idején is. Európában viszont még az európaiaknak is kevés a hely. Az éhezőket nem lőhetjük le: erkölcsi kötelesség, hogy Európa segítsen Afrikának. Ez persze veszélyeket is hordoz magában: nem új gyarmatosításra van szükség. Európa túl gazdag, fel kell áldoznunk valamit azért, hogy segíteni tudjunk ezeknek az afrikai országoknak a túléléséhez. Például feláldozhatjuk a család második autóját, de drága státuszszimbólumok nélkül is tudunk élni. A segítségnyújtás nemcsak morális szempontból fontos, önérdek is: ha nem tesszük, előbb-utóbb olyan forradalom lesz, amit Európa meg fog érezni. Még nem félünk eléggé. Pedig hasonló válsághelyzet provokálta ki száz évvel ezelőtt a bolsevik forradalmakat is, amelyek véleményem szerint az emberiség egyik katasztrófáját okozták.

Névjegy

Hatalom és egyén, politika és művész, üzleti siker és alkotói elkötelezettség konfliktusa: Krzysztof Zanussi több mint nyolcvan játékfilmje főként e témákat járja körül. Az erkölcsi nyugtalanság mozija a hetvenes-nyolcvanas években virágzott Lengyelországban, ő a mai napig morális kérdéseket feszeget a filmjeiben. Persze nem direkt üzenetek formájában. Ahogy fogalmazott egy korábbi interjújában: ha üzenni akarna, arra ott van az sms. 1939. június 17-én született Varsóban, nagyapja olasz vasútmérnökként telepedett le Lengyelországban: a család olasz ága a hűtőgépgyárukról ismert. Az Andrzej Wajda utáni lengyel filmes nemzedék vezéralakját viszont olyan filmekről tették híressé, mint a Mérleg, a Spirál, a Konstans, vagy A nyugodt Nap éve. Műveivel megnyerte többek között Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, a Zsűri díját Cannes-ban, jelölték Golden Globe-díjra, megkapta a Locarnói Filmfesztivál fődíját, az Arany Leopárdot is. Múlt évben Magyarországon is forgatta új filmjét, az Étert. Az első világháború idején játszódó történet főhőse egyfajta fausti karakter, aki Prométheusznak, az emberiség megmentőjének hiszi magát – tévesen. 

Frissítve: 2018.09.18 11:00

Nyíregyházára tart az „elnyomottak színháza”

Publikálás dátuma
2019.03.23 11:30
A fórumszínház a nézőket is bevonja az előadásba. Középen Adrian Jackson, a társulat vezetője
Fotó: NÉMETH DÁNIEL
A brit Cardboard Citizens társulat egy nyitottabb társadalomról és empatikusabb emberekről álmodott jövőt.
Képes a művészet hidakat építeni a társadalom különböző csoportjai között? Választ adhat a színház a mindennapok problémáira? – E kérdéseket veti fel a fórumszínház egyik úttörőjeként ismert Cardboard Citizens. Az Egyesült Királyságban 1990-ben alakult társulat a perifériára szorult emberek, közösségek történetein keresztül a színház erejével kívánja előmozdítani a társadalmi változást. Többek közt a hajléktalanokat szeretnék segíteni, hangot adva nekik, hogy elmondhassák a saját történeteiket.
 
A csoport februárban művészeknek, szociális szakembereknek, közönségszervezőknek, helyi közösségi vezetőknek és a társadalom peremén élőkkel foglalkozó drámaoktatóknak tartott workshopot Budapesten. Az általuk alkalmazott fórumszínház módszereit továbbadó képzésen többek közt a XXI. századi Roma Nők Egyesülete is részt vett, s az ott tanultakat hasznosítva a Parforum Részvételi Kutatóműhellyel, valamint a Káva Kulturális Műhellyel közösen mutatják be legújabb darabjukat március 24-én Nyíregyházán. Az előadásban 18 és 25 év közötti amatőr színészek jelenítik meg saját tapasztalataikat a pénz, az adósság és az adósságcsapda témájában, a színházi játékot a problémák megoldására irányuló közös gondolkodássá alakítva. A fórumszínház kitágítja a hagyományos színházi kereteket, az előadók a nézőket is bevonja, megadva a lehetőséget, hogy megváltoztassák az épp színre állított történeteket – mondta el lapunknak Adrian Jackson. – Emellett a társulat a hajléktalanságot megtapasztalt emberek nézőpontját megismerve olyan információk birtokába kerül, amit később partnerszervezeteikkel és a politikai döntéshozókkal megvitathatnak. Ezzel segíthetik a valódi, rendszerszintű fejlődést – részletezte a Cardboard Citizens társalapítója, vezetője.
 
A Cardboard Citizens már több mint huszonöt országban dolgozott, ám hazánkban most jártak először. Az Artemisszió Alapítvány megkeresésére a British Council People 2 People programjának keretében tartottak többnapos workshopot. – Nagyszerű volt együtt dolgozni a helyi szervezetekkel és sokat tanultunk abból, ahogyan a művészetet a társadalom jobbá tételére használják – beszélt tapasztalatairól Adrian Jackson. – Lenyűgözött minket a résztvevők elkötelezettsége, mind a workshopon való részvételüket, mind azt a törekvésüket tekintve, hogy a színházzal változást érhessenek el Magyarországon. A romák integrálása komoly helyi kérdés, és gyönyörű volt látni, ahogy ennek a közösségnek néhány tagja is részt vett a képzésen. Az előadás során számos nagyszerű ötlet felvetődött és rendkívül hasznos párbeszéd indult el. Reméljük, lesznek további közös együttműködéseink – tette hozzá a projekt vezetője. A fórumszínház jelentőségét Adrian Jackson többek közt abban is látja, hogy az előadók kapcsolatot alakíthatnak ki a jelenlévőkkel: beavathatják történeteikbe a közönséget, valamint gyakorlatot szerezhetnek az önkifejezés terén. A nézőknek pedig jó alkalmat kínálnak arra, hogy átéljék a megjelenített élethelyzeteket, és kialakuljon bennük az empátia – hangsúlyozta.
 
– A színház, különösen az Augusto Boal által megalkotott „elnyomottak színháza” betekintést kínál mások életébe és segíthet bennünket abban, hogy kialakítsuk az álláspontunkat a nemzeti és helyi döntéshozók politikájáról, az időnk és erőforrásaink kihasználásáról, valamint azokhoz az emberekhez való közeledésünkről, akikkel nap mint nap találkozunk – hangsúlyozta Adrian Jackson. – A társadalmunk jobban működik, ha nyitottabb, empatikusabb és együttműködőbb. Mindannyiunk hasznára válik, ha meghallgatjuk a szomszédainkat, ha megértjük az életüket és a küzdelmeiket.

A fórumszínház

Augusto Boal brazil származású művész, neveléselméleti és színházelméleti szakember, színházi rendező és író volt, az „elnyomottak színháza” elméletének, esztétikai, színházi nyelvének a kidolgozója. Neve sokak számára a fórumszínházról vált ismertté, azonban ez csak egy abból a hét technikából, amit az „elnyomottak színháza” magában foglal. A fórumszínház legelterjedtebb formájában az alkotók egy adott közösség tagjaival dolgozva hoznak létre a közösség problémájára reflektáló előadást, majd azt a helyi közösség előtt egyszer mutatják be.

Frissítve: 2019.03.23 11:30

Mikor szembejön velünk a legnagyobb ellenségünk - Jordan Peele újradefiniálta a horror műfaját

Publikálás dátuma
2019.03.23 10:30
Lupita Nyong’o játssza a foszerepet. A fi lmet a UIP-Duna Film forgalmazza
A magyar mozikban a Mi: a Tűnj el! rendezője, Jordan Peele előállt egy tökéletesre csiszolt, művészi horrorfilmmel.
Jordan Peele. Ezt a nevet már a 2017-es Tűnj el! című filmjénél érdemes volt megjegyezni, mert ez sokoldalú író-rendező kvázi laza könnyedséggel újradefiniálta a horror műfaját. Pedig nem csinált többet annál, hogy írt egy zseniális hátteret a karakterek mögé, méghozzá úgy, hogy belekódolta a rasszizmus kérdését is a cselekménybe. A műfajjal járó kliséket pedig így bőven elég volt a végkifejletben alkalmazni. Egyszóval, Peele már akkor tudta, mi a horror valódi lényege: nem a hang és vizuális effektekkel való sokkolás, hanem egy olyan élethelyzet megmutatás, mely a legbelső félelmeinket hívja elő.

A Mi ennek a koncepciónak a folytatása, mondhatni tökéletesre csiszolt alkotása. A nagybetűs művészhorror. Sajnos nem nekem jutott az eszembe a hasonlat, de alkalmazom: a Mi után egyértelmű, hogy Peele az amerikai Jean-Luc Godard, mert ugyanazzal szemiotikai módszerrel építi be a popkulturális utalásokat és referenciákat a filmbe, mint a svájci nagymester. Hogy csak egy példát mondjak: a műben szereplő nyulak által fémjelszett szimbolikát vagy Jeremiás könyve egyik fejezetének repetitív megidézését.

De hogyan is mesél rólunk a Mi? A történet középpontjában Adelaide Wilson (Lupita Nyong'o remek a szerepben) áll, a kétgyermekes családanya, aki nagyon nincs attól feldobva, hogy a családjával Santa Cruzba mennek nyaralni, mert ott történt valami vele gyerekkorában. A nyugtalansága rettegésbe megy át, amikor az este a nyaralójuk előtt megjelenik egy négytagú család. Akik pontosan úgy néznek ki, mint ők, csak éppenséggel piros egyenruha van rajtuk, jobb kezükön kesztyű, melyben gigantikus olló ékeskedik fenyegetően. Visszatérve a korábban említett popkulturális utalásokra, külön okfejtés érdemelne a Michael Jackson Thriller című, John Landis rendezte videóklipje, mely önmagában is a Peele által feszegetett kettősségre utal (hősszerelmesből farkasember lesz a klipben), de a nemrég megjelent Neverland elhagyása című dokumentumfilm is bizonyította, Jackson civilként is kettős életet élt.

Na, ezzel, aztán totális hatást ért el Peele a mozivásznon. A kettősség nem csak ebben mutatkozik be a filmben, hanem szimbólumként végigvonul a művön, a modern Amerika betűszavaként. (A film eredeti címe: US. ) Például, amikor megismerjük Adelaide családjának barátait, egy jómódú fehér famíliát – a rendező ezzel is a társadalmi egyenlőtlenségre akarta felhívni a figyelmet. A cselekményről többet nem árulok el, mert azzal súlyosan károsítanám a potenciális moziélményt, csupán talán annyit, hogy a hasonmások megjelenés a legalapvetőbb félelemeinkre hat: mi van akkor, ha a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk? Miközben, ahogy telnek a percek az egyszerű home invasion moziból, szilárd lépésekkel vezet minket Peele az apokaliptikus hangvétel és mondanivaló felé. A Mi nagyon okos film.

Infó:
Mi
Rendezte Jordan Peele
Forgalmazza a UIP-Duna Film
Frissítve: 2019.03.23 10:30