Krzysztof Zanussi: Nem tudom elfogadni, hogy Európának vége

Publikálás dátuma
2018.09.18. 11:00

Fotó: Sergii Kharchenko / NuPhoto
Pénteken 15. alkalommal rajtolt el Miskolcon a Jameson CineFest nemzetközi filmfesztivál. A nagyzsűri elnöke, Krzysztof Zanussi az erkölcsi nyugtalanság filmeseként ismert, Európába vetett hite továbbra is töretlen.
– A CineFest nyitányaként az Európai Mozi Nagykövete-díjjal tüntették ki. Az elismeréssel jár egyfajta nagyköveti felelősség is? – Nem tudok róla, mindenesetre szimpatikus meglepetés volt a díj, jól esett a szeretetteljes fogadtatás. Egy valódi diplomáciai megbízatással nem nagyon tudnék mit kezdeni. Igaz, egy nagykövet nemcsak egy államot, hanem egy ideát, egy identitást is képvisel. Lengyel vagyok olasz felmenőkkel, az önazonosságom szempontjából nagyon fontos, hogy európai vagyok. – Az európaiság érték: a fesztivál megnyitóbeszédében is ezt hangsúlyozta leginkább. – Büszke vagyok Európára: az emberiség fejlődése szempontjából a legtöbb dolog itt történt. Ezt ma sokan hajlamosak elfelejteni. Felvetődik a kérdés: Európa vezető szerepének földrajzi, geopolitikai okai volnának? Nem hiszem. Ez az itt élő népek mentalitásból fakad. És abból, hogy Európa fő koncepciója egy olyan antropológiai elképzelés, amely az alkotói tevékenységre felszabadította az embereket. A keleti civilizációkkal összehasonlítva a zsidó-keresztény kultúra nagyon sok lehetőséget nyitott meg. Legalábbis Nyugat-Európában. Keletnek gondja akadt a modernitással. A modernitás, a fejlődés, a haladás nyugati idea, aminek köszönhetően a mi generációnk minden korábbi nemzedéknél jobb körülmények között él. A fejlett országokban nincs éhezés, ám megvan a képességük arra, hogy akár az egész világot megmentsék. A mezőgazdaságukkal, az iparukkal, az ideáikkal. Ez Európa. Nem tudom elfogadni az olyan nézeteket, amelyek szerint Európának vége, Európa a múlt, a XXI. század úgyis Kína évszázada. Lehetséges, gazdasági szempontból nyilván folyik egy „olimpiai” verseny, de én azt szeretném, ha az én csapatom nyerne. – Sokan úgy tartják, az európai civilizáció kicsit megfáradt. Ön nem így látja? – Ezt látom én is. Lelkesedem Európáért, de kritikusan is szemlélem: az elmúlt három évtized sem volt mentes a tévutaktól. A posztmodernizmus, vagy a posztvalóság hamis víziójától például. Ezek veszélyes hibák, de Európa már sok, hatalmas történelmi hibát, bűnt is elkövetett. Mégis, mint a főnix, mindig újjá tudott születni. Ez még nem a vég! – A Brexit, az euroszkeptikus hangok megerősödése miatt mégis sokan úgy tartják, az Európai Uniónak – az egész kontinensnek – előbb-utóbb bealkonyul.  – Pedig nincs más választásunk, mint összefogni. Az unió országai között is folyik küzdelem a pozíciókért a jobb élet és a jobb ideák reményében. De az olyan véleményt is el kell tudni fogadni: Európa csalódást okozott nekünk, nem nyertünk vele. Lehet alapja az ilyen nézeteknek. Ám én önmagamban is csalódtam sokszor. A csalódást azonban nem destruktív, hanem teremtő hozzáállással lehet orvosolni. Európáért, nem pedig ellene kell tenni. Kínának és más civilizációknak is hatalmas terveik vannak arra, hogyan váljanak a világban dominánssá. 
– A filmgyártás, az amerikai mozik üzemeltetése terén valóban előre törtek a kínaiak, annak jelét azonban még nem lehet látni, hogy a filmvásznon az amerikai filmek dominanciáját veszélyeztetnék. Ebben a versenyben ön milyennek látja az európai film helyzetét? – Az európai filmművészet éppen olyan, mint Európa: atomizált állapotban van. Egyelőre nem jött el az európai fordulat, amiről a francia filmalkotók beszélnek. Új álmokat, új utópiákat kell teremtenünk. Az utópiák persze veszélyesek is tudnak lenni. Ahogy Oscar Wilde írta: „Anglia nem lesz addig kulturált ország, míg Utópia tartományt nem csatolja birtokaihoz” – de amint egy utópia valósággá vált, újabbakat kell kitalálnunk. Minden, amit a XIX. században megálmodtunk – a közoktatás, az egészségügy, a biztonság vagy az igazságosság terén − majdnem a teljességében megvalósult, csak az apró részletekben van még hiány. A kontinensen gyakorlatilag nincs éhezés, van viszont orvosi ellátás, közoktatás. Milyen irányba vezet a következő lépés, milyen új álmaink lehetnek? – ez a kérdés. A mostani vízióink ugyanis már idősek, és pusztán materialisták. Egy szám felett már nem lehet több autót birtokolni, több autópályát építeni. A környezetvédelemért tenni kell, de ezen túl milyen új szellemi, lelki dimenziók felé tudunk nyitni? Egy fiatalt egy idő után már nem motivál, hogy csak egy újabb és újabb autóért dolgozzon. Ő milyen új ideálokat tud találni? Válaszokat találni ezekre a kérdésekre: ezt az alkotó emberek tudják artikulálni, a művészet tudja előre mozdítani. Az erre való törekvést néha lehet látni az európai filmekben, de csak ritkán. Csalódott vagyok amiatt, hogy az 1970-es évek arany időszaka az európai filmművészetben, a nagy alkotókkal, a nagy ideákkal már csak múlt, és e pillanatban nem látni, lesz-e még hasonló. Talán a fiatalok, az új tehetségek teremtik majd meg. – Új, nem materialista ideálokat találni: ön nagyon optimista. A hatalom- és a birtoklásvágy az emberiség történetével egyidős. – Nem vagyok túlzottan optimista, de valamennyire mégiscsak az vagyok. És persze, a kapzsiságot nem mostanában találták ki, de az önzés az elmúlt időkben olyan új formákat öltött, ami csömörhöz vezet. Egy bizonyos mértéken felül többet enni sem tudunk: valami új, érdekes, antropológiai perspektívákat kell felfedeznünk. Sarkított példa: az állatkerti állatok, mivel eleget kapnak, nem harcolnak az élelemért. De valamiért mégiscsak küzdeniük kell. Így van ez az emberrel is. A küzdelem szüksége akkor sem múlik el, ha anyagi szinten mindenünk megvan. És valamit aztán mégiscsak fel kell majd áldoznunk, mert áldozat nélkül nincs fejlődés. Ez az egyik ereje az emberiségnek: dönthet úgy is, hogy egy ponton nemet mond az anyagi gyarapodásra, és egy másfajta gazdagságra törekszik. – Számos nem európai országban most inkább a túlélésért küzdenek. A menekültkérdésről, bevándorlásról mit gondol? – A menekültkérdésnél komolyabb kihívásnak tartom a bevándorlást. Afrika számos országában vízhiány, élelmiszerhiány van, amelyet a saját erejükből nem tudnak megoldani. Érthető, hogy a nélkülözők elindultak a gazdag országok felé. Ugyanez volt a népvándorlás idején is. Európában viszont még az európaiaknak is kevés a hely. Az éhezőket nem lőhetjük le: erkölcsi kötelesség, hogy Európa segítsen Afrikának. Ez persze veszélyeket is hordoz magában: nem új gyarmatosításra van szükség. Európa túl gazdag, fel kell áldoznunk valamit azért, hogy segíteni tudjunk ezeknek az afrikai országoknak a túléléséhez. Például feláldozhatjuk a család második autóját, de drága státuszszimbólumok nélkül is tudunk élni. A segítségnyújtás nemcsak morális szempontból fontos, önérdek is: ha nem tesszük, előbb-utóbb olyan forradalom lesz, amit Európa meg fog érezni. Még nem félünk eléggé. Pedig hasonló válsághelyzet provokálta ki száz évvel ezelőtt a bolsevik forradalmakat is, amelyek véleményem szerint az emberiség egyik katasztrófáját okozták.

Névjegy

Hatalom és egyén, politika és művész, üzleti siker és alkotói elkötelezettség konfliktusa: Krzysztof Zanussi több mint nyolcvan játékfilmje főként e témákat járja körül. Az erkölcsi nyugtalanság mozija a hetvenes-nyolcvanas években virágzott Lengyelországban, ő a mai napig morális kérdéseket feszeget a filmjeiben. Persze nem direkt üzenetek formájában. Ahogy fogalmazott egy korábbi interjújában: ha üzenni akarna, arra ott van az sms. 1939. június 17-én született Varsóban, nagyapja olasz vasútmérnökként telepedett le Lengyelországban: a család olasz ága a hűtőgépgyárukról ismert. Az Andrzej Wajda utáni lengyel filmes nemzedék vezéralakját viszont olyan filmekről tették híressé, mint a Mérleg, a Spirál, a Konstans, vagy A nyugodt Nap éve. Műveivel megnyerte többek között Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, a Zsűri díját Cannes-ban, jelölték Golden Globe-díjra, megkapta a Locarnói Filmfesztivál fődíját, az Arany Leopárdot is. Múlt évben Magyarországon is forgatta új filmjét, az Étert. Az első világháború idején játszódó történet főhőse egyfajta fausti karakter, aki Prométheusznak, az emberiség megmentőjének hiszi magát – tévesen. 

Az asszony, aki mindig úton van

Publikálás dátuma
2018.09.18. 10:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A Géniusz: Picasso tévésorozatból keveset tudhattunk meg a spanyol festőművész élettársáról, Francoise Gilot-ról, mint művészről. Ezt most a Várfok Galériában pótolhatjuk.
„A művészet nem abból fakad, ami körülvesz minket, hanem abból, ami bennünk van.” Picasso egykori élettársát és múzsáját augusztus végén kereste fel a The New York Times újságírója annak apropóján, hogy a 97 éves festőművész egykori vázlatfüzeteiből készült albumot megjelentette a Taschen kiadó. Francoise Gilot a hetvenes években járt Velencében, Indiában és Szenegálban, vázlatai valójában útinaplók: a rajzokat, akvarelleket szöveges kommentárok kísérik. „Ha egy gondolatot meg tudsz fogalmazni szavakban, képeket is tudsz adni hozzá” – nyilatkozta a francia képzőművész, aki a legtöbb pályatársával ellentétben nem azért készített vázlatokat, hogy azokat másolva alkosson a műtermében: a valóság képeitől szeretett volna így szabadulni, hogy az emlékekhez kötődő érzelmeket vihesse fel – a ráció segítségével − a vászonra, papírra. Gilot többek között filozófiát és irodalmat is hallgatott Párizsban, nemcsak festő, író és költő is. A gondolati megalapozottsága ebben a könyvben is tetten érhető. Egyetemistaként lett Rozsda Endre festőművész tanítványa Párizsban – Rozsda egész életében mentora, jó barátja volt −, és már bontogatta a szárnyait, mikor 1943-ban Picassóhoz kötötte az életét. Tíz évre: a csalfa és olykor kegyetlen géniuszt − aki elsőként ismerte fel Gilot valódi nagyságát – végül elhagyta. Az asszony, aki nemet mond: Malte Herwig 2015-ös monográfiájának címe is ezt a határozottságát emeli ki.
Pályája kezdetén Henri Matisse felfokozott koloritja gyakorolt rá inkább hatást. Pablo Picasso életrajzírója, John Richardson szerint a spanyol képzőművész többet merített Gilot születő művészetéből, mint amennyire ő befolyásolni tudta egykori szerelmének látásmódját. Gilot az 1960-as, 70-es évektől kezdett megszabadulni a „Picasso múzsája” címkétől, fokozatosan vívta ki magának az önálló alkotói tekintélyt. Mégpedig az Egyesült Államokban: Picasso Párizs összes galériájából kitiltatta. Csak olaj volt a tűzre Gilot 1964-ben megjelent könyve, az Életem Picassóval. Az elmúlt tizenöt-húsz évben lettek igazán nagyra értékeltek Francoise Gilot képei a műkereskedelemben, egy-egy korai olajfestményéért 5-600 ezer dollárt is elkérnek az aukciókon. Az igazi elismertsége épp arra az időre datálódik, mikor 1998-ban először járt Magyarországon, hogy jelen legyen Rozsda Endre kiállításán a Műcsarnokban. A Várfok Galéria 2000-ben mutatta be először a munkáit. „Hiszek az örök utazásban. Abban, hogy mindannyian vándorok vagyunk, akik állandóan bolyonganak és költözködnek a világban” – fogalmazott akkor a Magyar Hírlapnak emberi és kozmikus vándorlásáról.
Francoise Gilot: A gordiuszi csomó
Végtelen utazás címmel a napokban nyílt meg sokadik önálló kiállítása a Várfok Galériában, ahol legújabb, 2018-as képeit is felfedezhetjük. Ilyen két, a hajnali és az alkonyati Velencét ábrázoló akvarellje, amelyek utóbb a Taschen mostani albumába is bekerültek. Akárcsak a bíbor és sárga Indiát ábrázoló képpár, Gilot e két képpel is a fényekkel játszik. Mint a lebegő álmok „fotósa”: ugyanaz a látvány egészen más hangulatot, jelentést hordoz, attól függően, hogy milyen fényben látjuk azokat. Az árnyék és a fény tánca című, húsz éve született tusrajza, vagy az Ősbolyongás, amelyen görög vázák figuráira emlékeztető pár vándorol egy szürreális térben, grafikai filozófiát rejt. „A vonal jelenti saját magát, azt, ami a belsejében van, és azt is, ami rajta kívül esik” – hangzik el a galéria által vetített egyik portréfilmben is. Az 1990-es években készült indiai akvarelljei táncosnők mozgását vizsgálva közelítenek a spirituális világhoz: a hagyományos indiai táncban ugyanis minden mozdulatnak jelentése van, a ruhák is szimbólumokat hordoznak. Szenegáli útjára utaló monotípiái első pillantásra idézik Paul Klee-t és a szaharai barlangrajzokat. Születésüknek megindító története van: harmadik férjét, a legendás amerikai virológust, Jonas Salkot kísérte el afrikai útján, aki rászorulóknak vitte el az általa kifejlesztett vakcinát a járványos gyermekbénulás ellen. Az intenzív színekkel játszó képek táncmozdulatok nyomatai. Tunéziában gyakran járt: városrészletei mégis is inkább színes víziók. Akárcsak a tárlat utolsó része: ami a mitológia és filozófia iránti szeretetét tükrözi. Az Érinthetetlen lényeg, a Gordiuszi csomó, vagy kedvenc madara, a Főnix két képe is a feszültséget békíti harmóniává.

Rónay László halálára

Publikálás dátuma
2018.09.17. 17:30
Rónay László, lapunk szerzője, József Attila-díjas irodalomtörténész
Fotó: Népszava
A Népszavában rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus 81 évesen hunyt el.
„Érdemes még élni ebben a megromlott és megrontott világban? – tette fel a kérdést újra meg újra az író” – áll Rónay László Márai Sándorról a Népszavában tavaly augusztusban megjelent írásában. A lapunkban rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár 81 évesen, 2018. szeptember 17-én hunyt el. Az említett kérdés Rónayt is nyomasztotta, több írásában ezt nem is rejtette véka alá, de elsősorban megmaradt kedvenc tudományánál, az irodalomnál. Az édesapjától, Rónay György, költő, író, műfordítótól örökölt irodalom iránti érdeklődés és szenvedély egész pályáját végigkísérte. 
1962-ben az ELTE magyar-latin szakán végzett. Az egyetem elvégzését követően 1962-től 1970-ig Bicskén általános iskolában (egyebek mellett szegregált) cigányosztályban tanított. 1970-től 1973-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vett a Nyugat kiállítás rendezésében, feldolgozta Gellért Oszkár és Füst Milán hagyatékát (utóbbit Parancs Jánossal). 1957-től jelentek meg írásai a Vigiliában. Siki Géza néven „Zenei jegyzetek” címmel kapott rendszeres publikálási alkalmat. A későbbiekben is rendszeresen írt többek között a Vigiliába, a Jelenkorba, az ÉS-be, a Népszabadságba, s a legutolsó időkig lapunkba is. 1973-ban az MTA Irodalomtudományi (akkor még: -történeti) Intézete modern magyar irodalommal foglalkozó osztályára került. Fő feladata A magyar irodalom története 1945-1975. segédszerkesztése, majd – Béládi Mikós halála után – szerkesztése. Emellett a nyugati és tengeren túli magyar irodalmak történetét dolgozták föl. Folytatta a Nyugat harmadik nemzedéke íróival foglalkozó írásait és könyveit, édesapja nyomában a XX. század katolikus szellemű írói életműveinek feldolgozásával párhuzamosan. Számos monográfiája jelent meg, Kosztolányiról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, s ő volt a korábban is említett Márai Sándor egyik legjelentősebb kutatója. 1991–1998 között az Új Ember főszerkesztőjeként dolgozott. 1990-től az idei év nyaráig az ELTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén oktatott, előbb egyetemi tanárként, tanárként, nyugdíjazását követően professor emeritusként. Nagyon szeretett tanítani, előadásain, szemináriumain nagy lelkesedéssel vettek részt a diákok, még akkor is sokan látogatták óráit, amikor már csak otthonában tudta azokat megtartani. Számos kitüntetést kapott. Többször hangoztatta azonban, az igazi örömét családjában élte át, főorvos feleségével, tanár lányaival, és újságíró fiával, aki lapunk rovatvezetője. 
Rónay László írásai, s hangja nem csak lapunkból, hanem ebből a „megromlott világból” is nagyon hiányozni fog.
Szerző
Frissítve: 2018.09.17. 17:31