Augusztus utolsó napjaiban, közel három héttel ezelőtt hallottuk először egy kormányközeli figurától – akinél a paksi engedélyezés csúszásának hátteréről érdeklődtünk –, hogy Orbán Viktor majd szeptember 18-án fogja megtudni Moszkvában Putyin elnöktől, mikorra kell a tervezett atomerőmű-bővítési beruházás létesítési engedélyének megszületni. Miután eddig a projekttel kapcsolatos összes lényegi információt Putyin szolgáltatta (beleértve azt is, hogy nincs kiszállás a fölösleges és drága, olcsóbb piaci kölcsönből azonnal visszatörlesztett orosz hitel konstrukciójából), a szivárogtatás hitelesnek tűnt, bár a helytállóságáról legjobb esetben is csak utólag fogunk tudni meggyőződni, ha kiderül, miről tárgyalt ezúttal a két jó barát. Az azonban bizonyos – és ezen a Strasbourgban, a Sargentini-jelentés vitájában előadott, kizárólag a hazai közönségnek szóló és az említett jelentés tartalmával semmilyen kapcsolatban nem lévő miniszterelnöki produkció sem változtatott –, hogy „a nemzeti függetlenséget mindenkivel szemben bátran megvédő államférfi” nyolc éve festegetett/retusálgatott portréját mostanra a felismerhetetlenségig torzították azok a színek, amelyek a magyar szempontból egyoldalúan alárendeltnek tűnő Orbán-Putyin kapcsolat nyilvánosságra került epizódjai nyomán kerültek a vászonra.
Mi (és a többes szám most nem a kötekedő újságírókra, hanem minden vonatkozó kutatás szerint a magyar társadalom többségére vonatkozik) egyszerűen nem így képzeljük az önállóságot. Lehetséges, hogy Brüsszel az új Moszkva, de nekünk inkább a régivel vannak nagyon rossz, évtizedek múltán sem feledhető tapasztalataink. És elhisszük, hogy a magyar-orosz kapcsolatokat meghatározza – talán még különlegessé is teszi – az a meglehetősen magas hányad, amellyel Oroszország a magyar energiabehozatalból részesedik, de Szlovákia egy kicsivel még nálunk is jobban rászorul az orosz gázra illetve olajra, a szlovák elnök mégsem rohangál Putyinhoz alattvalói gesztusokat tenni.
Amúgy egyre többen mondják, immár kormányzati körökben is, hogy a paksi bővítésből nem lesz semmi. Azok a premisszák, amelyekre a megtérülési számításokat építették, ma már láthatóan teljesíthetetlenek: a jelenleginél kétszer magasabb áramár, 95 százalékos kihasználtság és az eredeti menetrendhez igazodó befejezés kellene a csőd elkerüléséhez, ám a piaci áramár stagnál (a prognózisokban csökken), a majdani erőművet már a leginkább atompárti szakértők szerint is rendszeresen vissza kell majd terhelni a nyári hónapokban, az ütem tartásáról pedig sokat elmond, hogy az összes engedélynek el kellett volna készülnie 2018 elejére, de még több ezer hiányzik, a legfontosabb esetében pedig az engedélykérelem benyújtásáig sem jutottak el.
Tudjuk persze, hogy van valaki, akit mindez nem zavar, az maga Orbán Viktor, hiszen a halványuló esélyek ellenére is könnyedén el lehet költeni évente 100 milliárdot Paks címén a semmire. Csak azt kellene elárulnia – inkább előbb, mint utóbb –, hogy akkor mire föl az évek óta tartó törleszkedés az orosz vezetőhöz, és mit is kap érte cserébe a mi büszke, szuverén magyar hazánk.