– Ötvenöt éves elmúltam, ki a rossebnek kellenék?! – sóhajtja Tamás. – Két végzettségem is van, teherautót is tudok vezetni, de ennyi idősen már nem vesznek fel sehová.
A Kaposvár melletti faluban közfoglalkoztatott férfi a rendszerváltás előtt a megyeszékhely egyik gépgyárában dolgozott lakatosként, aztán utcára került, de betanított munkásként később még el tudott helyezkedni. A gazdasági válság azonban elsodorta a vállalkozást, amelyet eddigi utolsó munkahelyének mondhatott, s immáron kilenc éve, hogy előbb segélyen élt, majd ilyen-olyan közmunkásként foglalkoztatták. És pontosan tudja, nagyjából 150 ezer sorstársához hasonlóan esélye sincsen, hogy valaha is újra állást találjon.
Pénteken számolt be a Népszava egy – a lapunk birtokába került – belügyi felmérésről, amely szerint száz közmunkásból 89 bizonyosan nem tud belépni a munkaerőpiacra – csak minden harmincadik próbálkozó sikeres –, s ha nem lenne közfoglalkoztatás, jövedelem nélkül maradnának. Nekik tehát létkérdés az állami program, mert anélkül csatlakozhatnának a regisztrált munkanélküliek negyedmilliós, vagy a rendszeren kívüli állástalanok 125 ezres csoportjához.
– Az idén eddig öten vagy hatan mentek el gyárakba betanított munkára – mondja egy a Balaton és a somogyi megyeszékhely között fekvő falu polgármestere. – Megértem őket, fizetik nekik a bejárást, és persze a minimálbér is nagyobb, mint a közmunkásbér, azaz valamivel előrébb jutottak. Ennek azonban a település látja kárát, mert így nem marad normális munkára fogható ember. Pedig egy faluban sem csak árkot kell tisztítani és virágágyást gazolni. Az ügyesebb faluvezetők megpróbálnak úgy sáfárkodni a közmunkás-kerettel, hogy a településük is hasznát lássa.
– Van egy építőbrigádunk, csodájára járnak a környéken: kőműves, burkoló, asztalos akad benne – büszkélkedett az egyik somogyi falu polgármestere. – A piacon is megélnének, de mindegyiküknek jobb így, mert ötven felettiek, a város azért nincs közel, így megelégszenek a közmunkával. Mellette persze mindegyik maszekol a saját szakmájában, illetve ott van nekik a kert, a szőlő.
– Hivatalosan őstermelő vagyok – bólogat mosolyogva János –, de van hideg- és melegburkolói végzettségem is. A ház mellett akad egy kis földünk, zöldségféléket termelünk, az asszony bejár a piacra árulni. Nem is akarok már mindennapos állásba kerülni, a közmunka megfelel, mert rugalmas a munkaidő, úgy osztja be az ember a napját, ahogy jónak látja.
Persze nem mindenki látja ilyen idillinek a közfoglalkoztatást. A kadarkúti Orsós József például szívesen járna akár több műszakba is dolgozni, de esélye sincs elhelyezkedni.
– Hentesnek tanultam, de oda már nem tudnék menni, mert harminc éve nem dolgoztam a szakmámban – magyarázza. – Szalag mellé beállnék, de a környéken harminc kilométeren belül nincs ilyen gyár. Próbálkoztam pedig sok mindennel: vagy azért nem vettek fel, mert messze lakom és drága lenne a bejárás, vagy, mert nem tudtam volna tömegközlekedéssel bemenni az éjszakai műszakra.
Ágnesnek hasonlóképpen nem sikerül álláshoz jutnia már csaknem tíz éve. Az 54 éves asszony Kaposváron került utcára a gazdasági válság idején, amikor is cégénél leépítették az adminisztrációs részleget. Azóta egyszer talált munkát másfél évre: munkahelyteremtő támogatással portásként dolgozhatott egy iskolában, ám amint megszűnt a kötelező alkalmazási ideje, elküldték.
– Van érettségim, gyors- és gépíróim, értek a számítógéphez, persze nem programozói, hanem csak Word-Excel szinten, lehúztam majdnem negyed századot irodistaként, de nem kellek senkinek. Az elején még próbált kiközvetíteni a munkaügyi központ, de a dobozhajtogatást meghagytam a nálam képzetlenebbeknek, aztán évek óta csak legyintenek. Átképzésre sem osztanak be, mert már öreg vagyok hozzá, legalábbis ezt mondta az egyik lány, akinél érdeklődtem, úgyis mindjárt elmehetek nyugdíjba. Most munkavezető vagyok egy csoportnál, semmivel sem kreatívabb, mint a dobozolás, de legalább sokat vagyok levegőn. Még négy és fél évem van a nyugdíjig, fogalmam sincs, hogy bírom ki, bár igazából annyira nem is várom. Pontosan tudom, hogy nem lesz jobb, legalábbis anyagilag, mert éppen a nyugdíj szempontjából legfontosabb években dolgozom éhbérért.
Benett számára a nyugdíj beláthatatlan messzeségnek tűnik, a 24 éves férfi vélhetően tudja, ha eljön az ideje, nem sok mindenre számíthat az államtól.
– Kimegyek majd Németországba, a tesóm is ott dolgozik egy csomagolóüzemben – magyarázza. Arra nem válaszol, eddig miért nem követte a bátyját, ám csoportvezetője, Ádám felvilágosít: nemcsak a nyelvet nem beszéli, de még egy általános iskola nyolc osztályos végbizonyítványt sem tud felmutatni: tizenhat évesen a hetedik osztály jelentette számára a végállomást. Írni, olvasni elvileg tud, de ennél többre nem nagyon futja, így közmunkásként is csak a levélseprés, hólapátolás marad számára. – Álomvilágban él, a német meló is csak egy ábránd, sohasem fog kijutni – jegyzi meg Ádám. – Mindenki ilyen a telepen, ahonnét bejár dolgozni. Képzelegnek a gazdag jövőről, de egy hivatalos papírt nem tudnának kitölteni, így jó eséllyel ott fognak megöregedni az árokparton vagy a virágágyásban.
