Bűnösnek találták, mert nem hívott mentőt egy kába idegenhez

Több szempontból is kérdéses döntést hozott egy Nógrád megyei bíróság: két év próbára bocsátásra ítéltek egy férfit, aki nem kért segítséget egy drogtól kába ismeretlen ellátásához. Az ügy megmutatja, hogyan működik az új büntetőeljárási szabályozás is.

Segítségnyújtás elmulasztása miatt két év próbára bocsátásra ítéltek egy 60 éves Nógrád megyei férfit – jelentette be a megyei főügyészség. A férfi bűne a vádhatóság szerint az volt, hogy 2017 május 12-én, az utcán sétálva látott egy földön fekvő, eszméletlen férfit, de nem hívott mentőt hozzá.

A vádirat ki is emeli, hogy a férfi odalépett a kába ismeretlenhez, meglökdöste vállát – mire a földön fekvő sértett rövid időre magához tért, és elkezdett összefüggéstelenül beszélni. A vádlott ezután továbbment, anélkül, hogy bármelyik hatóságtól segítséget kért volna. A bedrogozott sértett még aznap meghalt, túladagolásban. A vád és a későbbi ítélet arányossága, az eljárás módja több szempontból is megkérdőjelezhető:

Ám itt lépett a képbe az új, felpörgetett büntetőeljárási szabályzat: az ügyész az előkészítő ülésen (az eljárásról az Arsboni ír részletesebben) megajánlotta, hogy a mennyiben a vádlott bűnösnek vallja magát, és lemond tárgyalásról való jogáról, akkor két év próbára bocsátásra, vagyis viszonylag enyhe feltételes intézkedésre ítélik.

A férfi – feltehetően tartva az elhúzódó, és számára talán kedvezőtlenebbül is záruló jogi procedúrától – elfogadta a felkínált lehetőséget, a bíróság pedig az ilyenkor szokásos eljárási keretek között rögtön ítéletet hozott.

Az előkészítésen felajánlott opció mindenképp előnyös a vádhatóságnak, és az ítélőtestületnek – rengeteg időt spórolnak meg vele, nagyot lendíthet a lezárt, illetve az eredményesen befejezett esetek statisztikáin – kisebb vétségek ügyében pedig sok kellemetlenségtől szabadíthatja meg a vádlottat.

A jogi eszköz azonban úgy ad egérutat, hogy közben automatikusan bűnösnek minősít; olyan esetekben is, amikben a vádlottakról egy (sok időt és pénzt felemésztő) valós tárgyalás során kiderülhetne, hogy valójában ártatlanok.

A konkrét eset alapján pedig egy nagyváros, de akár fél Budapest lakossága rendszeresen megbírságolható lenne: naponta megyünk el utcán, aluljárókban alvó – vagy talán eszméletlenül fekvő – hajléktalanok mellett úgy, hogy nem ellenőrizzük állapotukat, és nem hívunk mentőt hozzájuk. Az elítélt férfi a maga módján még érdekődést is mutatott az áldozat felé, bár tényleg nem kért segítséget.

Felmerül továbbá a kérdés: honnan tudott a hatóság arról, hogy a vádlott elmulasztotta a segítségnyújtást?

- Ha ezt egy civil szemtanú jelentette be, neki is kötelező lett volna értesítenie a mentőket.

- Ha a hatóságok térfigyelő kamerán vették észre a történteket, akkor az ügyeletes megfigyelő rendőr vagy polgárőr dolga lett volna a segélyhívás.

- Ha pedig térfigyelő kamera rögzítette az esetet, de annak felvételeit csak később, a haláleset után nézték vissza, az szintén mulasztásra utalhat – hiszen a felügyelet célja elsősorban a valós idejű védelem és megelőzés, nem pedig az archiválás lenne.