Maradékos osztás

Multi-hátterű közértünkben nagyon finom a grillcsirke. Ha kevés fogy, este féláron adják. De még így is marad néha vagy egy tucat. Záráskor látom, elpakolják. Kérdezem tőlük, mi lesz vele. Kidobják – érkezik a kissé szégyenlős válasz. Akadékoskodok.

Mondom, azt értem, hogy nem osztogatják ki ingyen, de miért nem adják oda a hajléktalanoknak. Bár erre a kidobóval nem veretnek meg, már kevéssé kedvesen odavetik: „már lejárt”, illetve „nem tőlünk függ”, „a központban így döntöttek”, és persze nem hiányozhat az elmaradhatatlan, érzelemmentes „sajnos” sem. (Persze tudom, értik ők a problémát, de látszik rajtuk: na már csak az hiányzik, hogy zárás után még a maradék kiosztását is nekem kelljen intézni.)

Az ismerőseimmel első mérgemben megosztott történet nem várt hullámokat vert. Az érthető, elemi felháborodás mellett megjelennek az árnyalatok is. Hogy erre bizony komoly élelmiszerbiztonsági szabályok vonatkoznak, és nem, zárás után márpedig Magyarországon tilos csak úgy szétosztogatni az aznap lejáró, bontatlan élelmiszert a rászorulóknak. Aki mégis megpróbálta, vendéglősként, amolyan magánakció keretében, ráfaragott. A környék lakóit egyre inkább zavarta az odaszokó társaság, az ennek nyomán született feljelentéshez pedig kapóra jött, hogy az egyik étkező rosszul lett. Azóta ismét kihajítja az ételt. Hipermarketes ismerősöm, ha lehet, még felháborodottabban cáfol. Ők igenis begyűjtik és szakszerűen szétosztják a már el nem adható, de még felhasználható élelmiszert. Van erre külön magyarországi egyesület is. A főbűnösnek kikiáltott Nébih pedig imázsjavító kampányt folytat, a közönséget inkább lebeszélve az ételpazarlásról. Persze „nyugaton” ez is sokkal fejlettebb, a boltok kialakult rend szerint, sokszor jóval a lejárat előtt kiosztogatják az élelmiszereiket, van rá "app", és a hatóság is jóval átgondoltabb.

Őszintén hálás vagyok a globális, liberális kapitalizmusnak, hogy az élelmiszerpazarlás egyáltalán megoldandó problémaként felmerülhet. De a boltoknak kötelezővé tenném az aznap lejáró, megmaradt élelmiszerek szakszerű kiosztását. Akár az erre szakosodott szervezetek támogatásával. (Saját, közvetlen tapasztalataim szerint a hajléktalansegítő szervezetek ma sajnos a gyakorlatban magánszemélyektől élelmiszer-alapanyagot nem, csak pénzt fogadnak el.) Ennek megszervezése – mint láttuk - társadalmi felelősségvállalásként a haszonelvű céges észjárásra is ráfűzhető.

Valahol mégis érezzük: az Orbán-korszak nagyon nem erről szól. Hogy itt most nem ennek van elsőbbsége. Így viszont igenis bízom a magánakciókban. Hogy a jószándék és a felelősségteljes gondolkodás, a szervezőkészség, ha másként nem, „okosba'”, egymásra talál és végül is az egészséges, de eladhatatlan élelmiszer – vagy akár ruhanemű – végül utat talál a szükséget szenvedőkhöz.

A magyar társadalom ezzel szemben is tanúsíthatna legalábbis akkora türelmet, mint amellyel szemet huny Tiborcz István vagy Mészáros Lőrinc százmilliárdos üzelmei felett.