– A PISA-felmérések szerint a magyar diákok mindennapi életben használható tudása az elmúlt két évtizedben folyamatosan romlott. Ezért sokan az oktatáspolitikát tartják felelősnek. Ugyanakkor van olyan vélemény is, hogy a PISA-felmérés csak valamiféle globális trükk, nem kell rá figyelni, mi jó úton járunk. Pedagógusként, volt iskolaigazgatóként hogyan látja ezt?
– A világ minden országának sok gondja van a saját közoktatásával, hiszen ahhoz, hogy tudjuk, mit tanítsunk az iskolában, azt kellene tudni, merre halad a világ, milyen jövő vár ránk. Ezt nagyon nehéz prognosztizálni. De az látszik, hogy 15-20 év múlva sok szakmára nem lesz szükség, mert mesterséges intelligenciával vezérelt gépek lépnek az ember helyébe. Valószínűleg nemcsak a nehéz fizikai munkát bízzuk gépekre, de például az autóvezetést vagy a kórházi műtéteket is. Ezért ma az a válasz tűnik a legelőrelátóbbnak, hogy arra kell felkészíteni a gyerekeket, amire biztosan szükségük lesz, vagyis arra: legyenek képesek értelmezni a világ jelenségeit, igazodjanak el a hozzájuk eljutó információk között, legyenek nyitottak a tudásra, legyenek kreatívak, ismerjék fel saját értékeiket, bírjanak helyes önismerettel, és tudjanak együtt dolgozni másokkal. A PISA tulajdonképpen ezeket a képességeket is méri, és ezeken a területeken valóban egyre gyengébben teljesítenek a magyar tanulók.
– Az oktatáspolitikusok is hangoztatják, hogy ezeknek a kompetenciáknak a fejlesztése fontos feladata az iskolának, de sok pedagógus szerint a Nemzeti Alaptanterv szembe megy ezzel a célkitűzéssel. Eddig az alaptantervek elsősorban a memorizált tudást erőltették és kérdezték vissza a gyerekektől.
– Nyilván úgy gondolták, hogy az évszámok, az életrajzok, a képletek könnyen megtaníthatók és bevasalhatók, ugyanakkor a kreativitás, az együttműködés megtanítása és mérése sokkal bonyolultabb. Ezek a képességek is fejleszthetők és objektíven mérhetők. A fő gond, hogy alaptanterv kidolgozói mintha nem bíznának a pedagógusokban, ezért nem adják meg a kellő szabadságot a munkához. Van sok pedagógus, aki nem elégszik meg azzal, hogy megtanítsa mondjuk a kémia, a fizika vagy a biológia törvényeit, hanem azt szeretné megértetni a gyerekekkel, hogy ezek a szabályok miképp függnek össze, és hogyan befolyásolják az ő életüket. Például, hogy a levegőben lévő káros anyag miből képződik az adott településen. Ha a gyerekek csoportokba szerveződve, önállóságot kapva megvizsgálják és elemzik ezt, akkor megértenek számos összefüggést, ám ha csak bemagolják a képleteket és szabályokat, akkor lehet, hogy megtanulnak egy-egy tantárgyat, de a tanultakat nem tudják jól hasznosítani, és a világot nem ismerik meg a maga mélységében.
– Ön angolt és magyart tanít. Vajon az olvasást hogyan lehet megszerettetni a gyerekekkel, akik versengve dicsekszenek könyvutálatukkal?
– A gyerekeket tényleg nem érdekli Petőfi meg Arany. Ahogy a szüleiket és tanáraikat se. Az emberek a kortársakat olvassák. Nem feltétlenül szépirodalmat, hanem kortárs szövegeket. Nincs ebben semmi megbotránkoztató, Petőfi és a többi klasszikus is a kortársainak írt, őket akarták megszólítani. Mindamellett érthető elvárás, hogy a diákok ismerjenek meg valamennyit a múltunk költőinek és íróinak műveiből. De ennél lényegesebb, hogy legyen igényük az olvasásra, értsék meg, amit olvasnak, és maguk is legyenek képesek érthetően leírni tapasztalataikat, gondolataikat. Az elmúlt tanévben előfordult, hogy magyar órán a diákjaimmal a gyógy- és fűszernövényekkel foglalkoztunk. Bevittem nekik növényeket, néztük, préseltük, szagoltuk őket, beszéltünk róluk. A gyerekek feladata az volt, hogy a neten vagy könyvekben keressenek minél több információt ezekről a növényekről, válasszák szét a valós információt a valótlantól, majd írjanak egy-két oldalnyi herbárium- vagy receptkönyvet az olvasottak alapján.
– Na jó, de mi köze ennek az irodalomhoz?
– Olvastak hozzá szakirodalmat, és meg kellett fogalmazni egy dolgozatot.
– A pedagógusok gyakran panaszkodnak arra, hogy túlterheltek, az efféle feladatok viszont tovább növelik a munkaterheiket.
– Nem, mert ezek a feladatok a gyerekeket dolgoztatják. Aki szeret így tanítani, annak ez nem plusz teher.
– A gyerekek túlterheltségéről is sokan értekeztek már.
– A gyerekek túlterheltsége az oktatási struktúra elhibázottságából ered, abból, hogy egyik óra megy a másik után, fejükbe próbáljuk verni az anyagot, aztán visszakérdezzük, ahelyett, hogy felkeltenénk a kíváncsiságukat, és engednénk, hogy önállóan kutakodjanak. A gyerek kíváncsi, ha ezt okosan kihasználjuk, akkor a tanulást játékként éli meg, nem merül ki tőle, nem unja, nem fél a feleléstől. Mellesleg a szülők keresik azokat az iskolákat, ahol mernek mást is tanítani, nemcsak az alaptanterv által elvártakat. Egyre több gyereket magántanulóként tanítanak, taníttatnak. Ez is arról vall, hogy a szülők elégedetlenek az iskolákkal. Ők is érzékelik, hogy az iskola tanít ugyan, de nem készít fel az életre.
– Tény, hogy a jónak gondolt iskolákért komoly tandíjat is hajlandók fizetni. Csak sok pénzért lehet a gyerekeket felkészíteni az életre?
– Ez nem feltétlenül pénz kérdése, és az se igaz, hogy csak a kiugró tudású gyerekeket oktató elitiskola képes az életre nevelni. Az is az életre készít fel, ha egy osztályba sokféle tudásszintű és magatartásmintájú gyerek jár.
– A jó képességű, szorgalmas gyermekek szülei általában nem szeretik azokat az iskolákat, ahol sok a fegyelmezetlen, tanulni nem szerető diák. Onnan elviszik csemetéjüket, így a városok szegénynegyedeinek és a falvaknak az iskoláiban megtörténik egy spontán szegregáció. Ez ellen mit lehet tenni?
– A szegregált iskolákat nem biztos, hogy fenn kell tartani. Részben ezek az iskolák okolhatók azért, hogy a cigánygyerekek egy jelentős része felnőve nem tud beilleszkedni a társadalomba.
– Ha bezárjuk a cigánygyerekeket oktató falusi iskolát, akkor hová mennek onnan a diákok?
– A közeli, nem szegregált iskolákba. De ehhez hosszan tartó egyeztetések kellenek az iskolafenntartóval, a településvezetőkkel, a szülőkkel, a gyerekekkel. Erre sok pénzt kell fordítani, a családok számára ingyenes iskolabuszok kellenek és olyan oktatási programok, amelyek okosan építenek a gyerekek különbözőségére. Az iskolába járó cigány tanulók is az iskola sokoldalúságát erősítik, az ő megismerésük is az életre készíti fel a tanulókat, ahogy a cigány gyerekeket is az életre készíti fel az, hogy már az iskolában találkoznak nem cigány kortársaikkal. Ha jó az oktatási program, akkor egymás elfogadása az iskolában elkezdődik, s a gyerekek megtanulnak összedolgozni.
– Ön bezárná a szegregált iskolákat, ugyanakkor vezetője volt a pécsi Gandhi Gimnáziumnak, ahová szinte csak roma gyerekek járnak.
– A Gandhi Gimnázium egy roma kisebbségi tartalomra építő nemzetiségi iskola. Akik oda jelentkeznek, tudatosan választanak, vállalják az iskola által hirdetett értékeket, programelemeket. Az iskola mindenki előtt nyitva áll – csakúgy, ahogy a német, horvát, szerb nemzetiségi iskolák is Magyarországon. Ám ide elvétve jelentkeznek nem roma származású gyerekek, ami összefügg az előítéletekkel és azzal, hogy a roma kulturális tartalmak presztízse alacsony. A választás lehetősége azonban valós, nem úgy, mint a szegregált iskolák esetében, ahová azok járnak, akiknek csak ez maradt.
– Azt mondta, jó oktatási programok kellenek, ám ahhoz meg tehetséges pedagógusok. Csakhogy a pedagóguspálya nem túl vonzó.
– A fiatalok jól tudják, hogy melyik pálya milyen egzisztenciát ígér. Tudják, hogy a versenyszférában a kétszázezer forintos nettó pedagógusbérnél sokkal többet lehet keresni. Ma azokban az országokban a leghatékonyabb az oktatás, ahol a pedagógusok ugyanannyit keresnek, mint a versenyszféra diplomásai. Ott nagy a harc azért, hogy valaki pedagógus lehessen, s aki a pályán van, annak komoly a tekintélye, nem lehet őt rángatni, lekezelni, a véleményét semmibe venni. Egyébként nálunk nemcsak a bért keveslik a fiatalok, hanem a pálya által biztosított szakmai szabadságot is. A felmérések azt bizonyítják, hogy ahol a pedagógusok nagyobb szabadságot kapnak, ott élnek is vele, és lényegesen jobb eredményt érnek el növendékeikkel.
