Utálom Vandát!

Publikálás dátuma
2018.09.30. 13:47

Fotó: Shutterstock
Igazán derék dolog, hogy a szolgáltatóm „halad a korral”. Halad, ha alkalmas a humán partner lecserélése robottal. Csakhogy Vanda, szegény, roppantul buta, primitív.
Döbbenetes, hogy ma már mennyi elektronikus és elektromos eszköz szolgál engem! Meg persze a családomat, barátaimat, honfitársaimat szerte az országban. Gondoljuk csak el, hány különféle készülékünk van, sőt, nem egy esetben az azonosakból is több darab, mert minden családtagnak van sajátja. Elektronikusnak itt az okostelefon, a vezetékes telefon (no, az inkább elektromos), a tévé, a lejátszók, hozzá hangfalak, és persze asztali számítógép, meg ha kell, tablet, laptop. És hozzájuk a kiszolgálók: nyomtató, másoló, szkenner. Ezekhez járul a villamos készülékek tömege, amelyek jelentős része ma már elektronikát, sőt "okosságot", vagyis valamilyen fokon mesterséges intelligenciát is tartalmaz.
Egyszer, még a kilencvenes évek elején elkapott egy kemény influenza. Több napig lábadoztam, lázam már nem volt, de ágyban kellett kivárnom a betegség végét. Olvasni nemigen tudtam, égett a szemem. Unalmamban kitaláltam, hogy összeszámlálom, hány villamos berendezés van a háztartásunkban. Negyven-egynéhány darabig jutottam. És nemcsak a darabszám volt érdekes, hanem a teljesítmény-skála is. A férjem villanyborotvájától, a magnótól kezdve a mosógépig, a hűtőkig terjedt a névsor, tehát a nagyon kicsi, egy-két wattos fogyasztásúaktól a kilowattos nagyokig.
Aztán körülbelül két évtized múltán újra ágynak estem. Most már rutinosan álltam neki újabb leltár készítésének. Meglepett, hogy ekkor már hetven körülire ugrott a lista számossága, hiszen a régiek mellé beléptek újak, megjelent jó pár teljesen újfajta készülék is. Ami nagy öröm, többségük roppant hasznosan szolgál.
Amíg meg nem hibásodik.
Mármost minél számosabban szolgálnak, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valamelyik meghibásodik. A mosóteknő ugye, évtizedekig rendben a mosónő keze alá állt, nem volt vele semmi baj, ahogyan a faszenes vasaló is sok-sok évig jól dolgozott. Ha a jégszekrény kapott jeget, hűtött, amíg le nem olvadt. És persze, nem volt mobiltelefon, fagyasztó, mosogatógép, automata mosó- és szárítógép, televízió, tablet.
Nem sorolom. Csodálatos kiegészítői, szolgái életünknek a modern villamos és elektronikus készülékek, okosabbá, kényelmesebbé, szebbé teszik mindennapjainkat.
Hanem, amikor csődöt mondanak… Akkor sincs baj, elő a postán kapott "kisokos" füzetet, kiválasztom a legjobban tetsző nevet-telefonszámot, és máris jön a szerelő. Még jobb, hogy az elektronikus szolgáltatót fel lehet hívni és ott, a telefon túlsó végén felkészült operátorok segítenek a bajban. Nekem például az egyik szolgáltatónál négy készülékem is üzemel: tévé(k), mobil- és vezetékes telefon, meg főleg a számítógépemen az internet. Van is jó tapasztalatom, mert például pár hónapja zűr támadt a netes szolgáltatásommal. Nosza, felhívtam a megszokott négy-számjegyes telefon-állomást, végigszenvedtem a hosszú bevezetőt, utasításra megnyomtam ezt a gombot, azt a gombot, vártam 10-12 percet, de végül jelentkezett egy kellemesen udvarias fiatalember vagy hölgy. Elmondtam a bánatomat és közösen megoldottuk a dolgot. Ők utasítottak, hogy miket csináljak – és a végén minden jó lett.
Hát most nagyot változott a világ. A napokban este néztem a tévét, rendben kikapcsoltam. Ám másnap este bekapcsoláskor kép helyett csak egy hibaüzenet jött. Megtettem, amit azon parancsoltak, de célt nem értem. Semmi baj, hívom a szokásos számot. Amelyen is, a szokott szövegek után egy nagyon kellemes női hang jelentkezett. Vandaként mutatkozott be, azzal, hogy ő az én robot segítőm. No, ezt ismerem, már a hetvenes években találkoztam vele munkám során. Szakértői rendszereknek hívják és valaha orvosi tanácsadásokkal kezdték. Megsúgom, nem váltak be, de istenem, akkor még nagyon a kezdetén járt a mesterséges intelligencia alkalmazása, ám napjainkra nyilván roppant sokat változott, fejlődött. Igazán derék dolog, hogy a szolgáltatóm "halad a korral". Halad, ha alkalmas a humán partner lecserélése robottal. Csakhogy Vanda szegény roppantul buta, primitív. Mit lehet tenni, játsszuk végig. Remélhetőleg van átjárás a humán segítőhöz. Ám Vanda a rövid és nagyon primitív kis párbeszéd végén elégedetten közli, hogy minden rendben van és egyszerűen bontja a kapcsolatot. Átjárás pedig nincsen. Kész, vége.
Minden mérnök tudja, már az első egyetemi évben megtanulja, hogy: "egy mérés nem mérés, két mérés ad ki egy fél mérést, három mérésből lesz egy mérés". Még kétszer próbálkoztam. Azonos, keserves eredménnyel, vagyis, eredménytelenül.
(Közbevetőleg, nem lényeges, de mégis… Már a szegény párbeszéd-eszköz neve is dühít. Miért Vanda? Ez egy lengyel eredetű női név, egy mondabeli királylányé, a jelentése vad nő. Nos, az én esetemben ő inkább egy szelíd, de igencsak buta nő. Amellett, nagyon mellékesen megkérdem, vajon miért egy lengyel nevet választottak, miért nem lett Erzsébet, Katalin, Mária? Persze, lehet, hogy lengyelek dolgozták ki a szoftvert és a megrendelő, vagyis a szolgáltató - akit voltaképpen én, a fogyasztó tartok el nagyon szép pénzért - onnan rendelte meg.)
Foglalkoztam valaha, ifjabb éveimben számítástechnikával, ma is mindennap használom, nem ismeretlen számomra a mesterséges intelligencia sem. Természetesen elkötelezett híve vagyok az innovációnak, a technikai haladásnak. Éppen ezért gyűlöltem meg Vandát. Mert lejáratja, diszkreditálja a modern eredményeket, azáltal hogy nem szolgál megfelelően, hogy buta, hogy nem használó-barát, hogy miatta nem juthatok választási lehetőséghez. És azért is, mert a szolgáltatóm, amely eddig jól szolgált, nem értesített a változásról. Jó, nyilván haladni akart a korral, talán nem kapott munkaerőt, meg ezáltal olcsóbb is számára a szolgáltatás – sokféle indoka lehet. De így épp ellenkezőjére fordult a buzgalom, mert elidegenít az újdonságtól, a technikai haladás előnyeinek örömétől. És amikor valóban jó alkalmazással találkozik az egyszerű használó, aki persze lehet akár más szakma kiválósága is, már eleve elfogultsággal, előítélettel fordul a lejáratott technikai újdonsághoz. Ami nagy baj, mert technikai megújulás nélkül nincs társadalmi haladás sem.
Végül egy nagyon lényeges, nem elhanyagolható kérdés: vajon mi lett, mi lesz azoknak a rokonszenvesen, udvariasan kommunikáló humán operátoroknak a sorsa, akik eddig kiváló szakértelemmel segítették a készülékük vagy a szolgáltatásuk meghibásodása miatt telefonálókat? És ez nem csak a ma, hanem már a holnap kérdése is, messze túlmutatva a jelenlegi, egyelőre butuska, alkalmatlan Vanda roboton.
Frissítve: 2018.09.30. 13:54

A hallgatag taxis – bal-populista kísérletek

Publikálás dátuma
2018.09.30. 11:00
Che Guevera-sál egy töntetőn. A baloldal is a populizmus felé fordul
Fotó: Orlando SIERRA / AFP
Akik most a nemzetközi baloldalon kísérleteznek, azok balpopulista megoldásokkal próbálkoznak. Amit itthon ballibnek hívnak, az nem létezik.
Sok nagyvárosban a közéleti fecsegést, mint szolgáltatást a taxistól a középosztálybeli utasok jó része kifejezetten elvárja. A 2000-es években még Pesten sem volt másképp. Beültek, hallgatták, amit mondanak nekik, s utána máshol elmesélték. Ma az itthoni taxis óvatosabb. Ha nem nyilvánvaló, mint várnak tőle, nem locsog. Végül is az utas kiszámíthatatlan, gyakran politikailag ellentétes értelmezéseket igényel. Ruhájából, hajviseletéből automatikusan semmi nem következik. Jobb hallgatni.
Az apória régi görög szó az átfogó tanácstalanságra. Ilyen apóriát indított be 2008-ban a világgazdasági válság, s ez megmaradt, miközben nem működik a neoliberalizmus nemzetközi rendként, nincs erős baloldal, így azután vádként, álomként, az ellenfél meghatározására divatba jön a "posztmodern fasizmus” (Janisz Varufakisz kifejezése) egyfajta különleges formulája. De hát, ha a neoliberalizmus összeomlófélben van, hirtelen megnyílik a világmagyarázatok tere és a legkézzelfoghatóbb politikai technológiát a jobb-radikálisok másoknál gyorsabban ragadták meg, miért kellene ezen önmagában megsértődni. Fel lehet és kell is háborodni, ha gátolják a versenyt a világképek megjelenítői között. De közben tőlük is, mint máshonnan, tanulni kellene gyorsabbnak és vonzóbbnak lenni.

Fasiszták most?

Itt nem a fasizmus 30-as évekből származó, "dimitrovi" meghatározásáról van szó, amely szerint az a finánctőke legelszántabb csoportjainak nyílt, terrorista uralma. Persze, az eredeti megfogalmazás nem Dimitrové, azt a Kominternben már 1933 decemberében használják, amikor Dimitrov még Németországban ül. Már szabadlábon, '35 nyarán, a Komintern VII. kongresszusán,  Moszkvában adják a szájába ezt a formulát. Később a nyugati szövetségesek is használják, amikor a náci rendszerben való aktív részvételükért 1945 után német gazdasági vezetőket is elítélnek, egyes vállalatokat feloszlatnak. De annak idején, nemcsak 1945-ben, hanem már Dimitrovnál is szinte teljesen hiányzott az, amire a mai fasiszta-vitákban gondolunk: nem volt szó a rendszer tömegbázisának megteremtéséről, a mozgalom pszichológiájáról, a tartós, csak nagyon lassan kopó politikai fanatizmusról. Persze, az 1933-45-ös évek ezt a történetet legalább két nemzedék életére kezelhetetlenné, higgadtan vizsgálhatatlanná tették.
Balos görög demonstrálók – A neoliberalizmus ma már nem működik nemzetközi rendként
Fotó: Konstantinos Tsakalidis / AFP

Baloldali identitáspolitika

Kérdés, hogy kezdhetnénk-e valamit ilyenkor egyfajta bal-identitáspolitikával. Első közelítésben nem sokat, hiszen az azonosságok újraépítése egyfelől kulturális öntőformákhoz, virtuális fogyasztáshoz kapcsolódik, másfelől meg kellene tanulni, hogyan lehet kezelni azt a többséget, amely nem csupán kisebbségek mozaikjából áll össze.
Mit jelent az ellen-felvilágosodás ma, amikor igazán veszélybe került a klasszikus felvilágosodás? Ezt nem itt kellene megvitatnunk, de talán most is emlékezni lehet Carlo Schmidre, aki 1948-ban a német Parlamenti Tanácsban az intolerancia bátorságáról azt mondta: "akik meg kívánják gyilkolni a demokráciát, azokkal szemben nem kellene félni a bátorságtól annak mindenre elszánt védelmezésére".
Egyes esetekben, mozgalmakban agresszív rasszizmus is előbukkan, ilyenkor nem kell rettegni a hivatkozásoktól a fasizmus-szerűségek korábbi megjelenési formáira, egyébként az ilyen jelzők használatánál politikai antipátiáink inkább félrevisznek. Az új bal-populizmus nem a 30-as évek modelljeit keresi, sőt az akkori frontális harcok újrajátszásától egyenesen irtózik. Úgy hiszem, az ilyesmi lehet, hogy aktivizálna valamilyen antifasizmust, de párhuzamosan életre kelthetne valamit a klasszikus fasizmusból is. S ettől az isten óvjon.

Poszt-68-asok

A dolog 1985-ben a Laclau-Mouffe könyvvel (Hegemony and Socialist Strategy ) kezdődött, amikor kiderült, hogy a 68-as mozgásra mondani kellene valamit, de az osztályelemzés nem tudta befogni a dolgot. Vadul hittek az osztály-meghatározottságokban, s ezt nevezték akkor Laclau-Mouffe-féle osztály-esszencializmusnak,
Mouffe és Laclau, az újbaloldali ikonok, már húsz éve beszéltek bal-populizmusról és világosan látták a demokráciának azt a típusú válságát is, amelyet mi csak néhány éve vagyunk hajlandóak észrevenni. Persze, akkor már megvolt a mai európai szélsőjobb egy része. A régi Le Penre és az osztrák Szabadságpártra nem lehetett azt mondani, hogy nem léteznek. De akkor még nem volt szó a liberális demokrácia kikezdett gyökereiről, inkább csak a liberális demokrácia újraszerkesztéséről, ami az akkori radikális baloldalon is helyreállíthatónak tűnt. Ma már ilyesmit ezen a térfélen ritkán mondanak. Mouffe Blairben és Clintonban, vagyis a centrumban látta az elméleti modernizációt, s nem az alternatív baloldalon. Majd azt hitte, a populista tematikai újdonság valamilyen áttörés lenne a korrupció leleplezésével. A korrupciós tematika bevezetésére sor került, de döntő bal-innovációvá sehol sem vált Európában, nálunk sem.
Szakszervezetek az utcán – A francia radikális balt támogatják
Fotó: PHILIPPE HUGUEN / AFP

Elmaradt baloldali csata

Magyarországon ráadásul Gyurcsányék neoblairisták voltak, nem volt igazi kiegyezés a régi és az új baloldal között, az akkori baloldali szocialisták önállóan megadták magukat, vagy valahol vidéken alámerültek. Nem kezdtek mélyebben alkudozni, de ez akkor békét jelentett, amire azután a peremen a Fidesz ugyanúgy elvadult, mint legújabban az AfD a németeknél. Következtetésünk, a centrum békéje generálta az új frontnyitás lehetőségét a radikalizálható kemény jobb és a többiek között. Ezt a centrumban csak tovább színezte, hogy a magyar újbaloldalon intellektuálisan a blairisták önmagukban talán nem lettek volna elég erősek, s ezért lefeküdtek a liberálisoknak, illetve inkább a neoliberális társadalompolitika víziójának. Ezzel a megerősödött neoliberalizmussal szemben gerjesztődött az igazán radikális jobboldal. Tulajdonképpen, azt hisszük, ez lökte azután Orbánt is fokozatosan a peremre.
A liberalizmusban nincsenek merev elválasztó vonalak, csak platformok laza hálózata létezik. A klasszikus marxi felfogásban viszont messziről felismerhető stabil elválasztóvonalak vannak. A bal-populista előállítja, konstruálja az elválasztó vonalakat a fent és a lent, a tömegek és az oligarchák között. S itt az oligarchák sem egyszerűen csak jobboldaliak.
A bal-populizmus Franciaországban visszanyerte Marseille-t és Amiens-t Le Pentől. Nálunk vagy a lengyeleknél korábban már legyőzték Orbánt és Kaczynskit, de nem bal-populista erőkkel és technikákkal. Nálunk még nincsenek ilyen újmódian visszafordított városok.
Mindenesetre akik most a nemzetközi baloldalon kísérleteznek, azok bal-populista megoldásokkal próbálkoznak. A brit Corbyn, vagy az amerikai Sanders víziói, a spanyol Podemos még ma is fiataljai, a francia Le France Insoumise, vagy a német Sahra Wagenknecht vadonatúj mozgalma mind itt keresnek valamit. Más nincs a piacon. Amit itthon ballibnek hívnak, az nem létezik. Emellett kérdés, hogy a migráns nélküli Közép-Európában feltétlenül érdemes-e - még ha reflexként is jön össze - a kormány kiemelten negatív migránsretorikájára ugyanennyire kiemelten meghatározott pozitív migránsretorikával válaszolni. Hiszen a valóságban ezekben az országokban a konfliktus nem létezik. Retorikai léggömbökre más színű, de ugyanolyan retorikai léggömbökkel válaszolni nem igazán nyerő. De belátom, hogy új napirendet összerakni ezen az oldalon nehéz. Milyen lenne a nagy gazdaságpolitikai összeborulás? Nyugat-Európában megteremthető valamilyen multiellenes egység. Nálunk meg úgy várják a multit, mint a kaput a szebb jövőbe. Milyen lehet itt valamilyen nem önfeladó kompromisszum?

A "nép" és az "oligarchák"

Emellett van egy strukturális probléma is. Sokan azt hiszik, hogy a "nép" és az "oligarchák" közötti elválasztóvonal az európai populista világkép alapvető belső politikai határa. A stratégiai vízió világos: miért engedjük át ennek a határnak az élesre állítását, vagy egyáltalán kezelését a jobb-radikálisoknak? Próbáljuk az egészet használni itt a baloldalon. Minden érthető, gyerünk! Csak az a probléma, hogy az elődpárt, az MSZMP, s utána kormányon és kormány-közelben az MSZP - igen nehezen tudná most utólag anti-oligarcha pártként ábrázolni magát. S ha mégis megpróbálnák, mit hagynának ki önmagukból? Ez még akkor is probléma, ha a mostani ifjú bal-elit nincs is igazán beágyazva az aktuális gazdasági csúcsokra. S egy kezemen meg tudnám számlálni azokat az egykori SZDSZ-szel és MDF-fel rokonszenvező, ma sikeres nagyvállalkozókat, akik az új kispártoknak most adnak egy kis pénzt. Az ellenzéki elit úgy tesz, mint aki ezt inkább sajnálja, mint hogy büszke lenne rá: s kijöhetnek-e ebből a kulturális megosztottságból új szakadások?
A típus-megközelítés, mi is irtunk ilyeneket, az európai szocdemek közönségét “el-középosztályosodással” vádolta. Wolfgang Merkel, az SPD teoretikusa szerint a szocik “kozmopolitizmus-csapdában” ülnek. Szerinte lent nem is érdemes régi típusú párttagságokkal próbálkozni, ott a konkrét ügyekhez kötődők időnként megújuló szövetsége jobban illik a helyzetekhez, hangulatokhoz. Végül is a civil életben is egyre többen különféle kisebb projektekből szedik össze jövedelmüket. Állandó üzemi vállalások helyett határozott idejű szerződések kötik csak őket. Természetes lenne, hogy így is politizálnak. Az egészet néhány médiahős-politikus jelenítené azután meg. Ez egy másmilyen baloldali politizálást jelent, nyers gazdasági érdekek helyett (amelyek 89 után nálunk amúgy sem működtek), valamilyen nyelvi fordulatot. Attól, hogy 2011 után az ellenzék itthon nem találta a nyelvet, még nem kellene rettegni a nyelvi kísérletezéstől.
Azt mégsem hihetjük, hogy a magyar ellenzék egyszerűen “túl intellektuális” lett volna a közönségnek, leegyszerűsítve valószínűbb, hogy az anti-orbánizmusnak ez a személyes változata nem elég érdekes.
Az ellenzéki médiaelit pedig azt hiszi, ő jobban tudja, mi kell a közönségnek. Az ellenzéki politikai osztály meg nem vállalja, hogy ettől a beszédmódtól elfordul, mert nem akarja, hogy az ellenzéki média, hiszen amúgy is kevés van belőle, lenullázza. Aki ilyesmivel az ellenzéki pártokban, mozgalmakban mégis próbálkozott, az utolsó években eltűnt a médiasüllyesztőben.
Hogyan lehetne ilyen helyzetben az országos politikai frontokon új témákkal, beszédmódokkal próbálkozni? Ezek az országos frontok mégis közelebb vannak a kozmopolita tematikához, politikai közösségekhez. A téma, vagy profilváltás itt nem lehetséges, mert ezt a nyilvánosságot az ellenzéki médiaelit ellenőrzi. Elmozdulás a másik fronton, a közösségi baloldal helyi frontjain elképzelhető, mert az olcsóbb, s ott a politikai osztály jobban magára van hagyva, ezért többet, jobban kísérletezhet. De ez nem jelenti, hogy ott "egyszerűbben" kell beszélnie. Sőt bizonyos értelemben az ott megjelenő, elkezdődő kísérletekhez több eredetiség, nagyobb figyelem kellene, mint a tíz éve begyakorolt s már unalmassá vált anti-orbánizmushoz.
Szerző

Fajgyűlölők védik a „keresztény kultúrát”

Publikálás dátuma
2018.09.30. 08:24
A kép illusztráció, Kinshasa érsekét, Laurent Monsengwo Pasinya bíborost ábrázolja
Fotó: AFP
„Igen: fajgyűlölő a kormány, ha a félelmeinkre, a kiszolgáltatottságunkra, a zsigereinkben élő történelmi tapasztalatokra építve gyűlöletet kelt bennünk más rasszokhoz tartozó (sokszor keresztény) emberek iránt.”
Messziről kezdem, úgy talán könnyebb lesz.
A vallóniai Hotton városkában, nagyjából 1300 kilométerre Budapesttől szeptember első vasárnapján néhány perces csúszással kezdődött a reggeli mise. Nem tudni, hogy a sekrestyében tartották fel a plébánost a hívek, vagy eleve késve érkezett a szomszédból (ott is paphiány van, talán több település tartozik hozzá), de az bizonyos, hogy amikor a szentélybe lépett, a kántor már az első éneket játszotta. A hívek énekeltek – volt hely a padokban bőven, de a nyáj felerészben fiatal házasokból és gyerekekből állt, aminek itthon sokan örülnének –, a pap térdet hajtott az oltár felé; nem volt benne semmi furcsa, talán csak a haja tűnt a félhomályban szokatlanul sötétnek és göndörnek. Aztán megfordult, és – olyan volt, mint a marsi éjszaka: fekete. (Vagy ahogyan a párizsi magyar diplomáciai kolónia fogalmazott nemrég, amikor a saját feketéje helyett másik, rendes – azaz fehér - papot kért a pápától: "szerecsen".)

Leginkább keresztények

Csodás, akcentusmentes kiejtéssel mondta végig a szertartást, mintha Franciaországban nőtt volna fel, pedig valószínűbb, hogy inkább Kongóból, vagy valamelyik másik francia ajkú, egykori belga gyarmati területről érkezett. Amiben nem csak az az érdekes, hogy immár a harmadik világ biztosítja Európa lelkipásztor-utánpótlását, hanem az is – és történetünk szempontjából ez a fontosabb –, hogy a fekete kontinensen keresztények is élnek. Nem is kevesen: ha Afrika különféle kiadású vallási térképeire nézünk, azt látjuk, hogy a lakosság többsége északon mohamedán, délen pedig keresztény, ám az északi oldal nagy részét a ritkán lakott Szahara teszi ki, vagyis az afrikaiak nagyobbik hányada Krisztus-hívő. Ezt állítják a statisztikák is: nagyjából 40 százalék a mohamedánok, és 45 százalék a keresztények aránya Afrikában, a többiek valamilyen törzsi vagy egyéb vallást követnek.
A fenti arányt érdemes elraktározni a memóriánkban. A magyar kormány hivatalos álláspontja szerint ugyanis immár Afrika jelenti a legnagyobb migrációs veszélyt, ahonnan már ma is naponta ezrek érkeznek Európába, és hamarosan "több mint 60 millió ember indulhat el, többségük számára az EU jelenti az elsődleges úti célt". Az Orbán-kormány környezetében főleg a Szaharától délre fekvő régióból kiinduló népvándorlással riogatnak (idézzük: "mostanra a szubszaharai térség vált az első számú kibocsátóvá, ők váltják fel a Közel-Keletről áramlókat") – olyan országokkal, ahol minden rendelkezésre álló információ szerint leginkább keresztények élnek. A legtöbb afrikai bevándorló jelenleg is keresztény többségű országokból – Ghánából, Angolából, Kenyából, Dél-Afrikából, Kamerunból – érkezik. Ráadásul, mivel a világ bonyolult, a mohamedán többségű afrikai országokban is sok a keresztény. Egyiptomban például a kereszténység a második legnagyobb vallás, a polgárháború sújtotta Szíriában pedig az utolsó békeévben az arányuk szintén meghaladta a 10 százalékot.
Amikor tehát egy dél felől érkező migráns eléri a magyar határt, és ott (mindenfajta válogatás nélkül) abban az embertelen és aljas bánásmódban részesül, amelynek a kormányunk által nyíltan vállalt elsődleges célja az elrettentés – nos, amikor ezeket az embereket kerítéssel, könnygázzal, fegyverrel, kutyákkal, éheztetéssel stb. igyekszünk visszakényszeríteni oda, ahonnan jöttek, jelentős - legalább 10-30 százalékos - hányadban keresztények előtt zárjuk be a kapunkat és a szívünket, amire semmiféle erkölcsi vagy egyéb felhatalmazása nincs a kormányunknak. Egyfelől azért, mert akik kisebbségi sorból jön keresztényként, az nagy valószínűséggel valamilyen elnyomás elől menekül, és Magyarország – mint szintén a kormány szíves közléseiből tudjuk – menedéket nyújt a világ üldözött keresztényeinek. Másfelől pedig azért, mert a (bármilyen rasszhoz tartozó) keresztényekkel szemben az Orbán-kabinet összes idegenellenes érve megbicsaklik: tőlük biztosan nem kell féltenünk a lányainkat/asszonyainkat vagy a földi javainkat (hiszen ugyanazok a parancsolatok és törvények tartják a "helyes úton" őket, mint az európai keresztényeket), sem pedig a "keresztény kultúrát", amelynek nem az európai, hanem az egyetemes kereszténység a letéteményese.

Hogyan gyűlölhetjük őket?

Utánanéztem, érdeklődtem, beszéltem rendőri és idegenrendészeti illetékesekkel, menekülteket segítő szervezetek vezetőivel – semmi jele, és senki nem tud róla, hogy a határainkhoz érkező keresztényeket másképp fogadná a magát a liberális demokráciáktól most éppen a keresztény jelzővel megkülönböztető magyar állam, mint a (mondjuk) mohamedánokat. Sőt, a helyzet ennél sokkal rosszabb: meg sem próbálja megtudni tőlük, hogy valamely keresztény valláshoz tartoznak-e. Ha pedig valaki keresztényként mégis a magyar határokon belülre kerül, akkor a mi kereszténydemokrata államunk ezt a tényt minden erővel titkolja a magyar állampolgárok elől, a keresztény menekülteket pedig pénzt és fáradságot nem kímélve mihamarabb kizsuppolja – igaz, legalább nyugat felé - az országból, ahogyan az a szabályosan befogadott, majd rejtélyes módon eltűnt kopt családokkal történt.
Aki nem hiszi, ennek is könnyedén utánajárhat: nézze meg az online hírarchívumokban, talál-e róluk híreket, képsorokat a megmenekülésükért keresztvetéssel, misével hálát adó túlélőkről, vagy tudósításokat arról, ahogy a magyar keresztény egyházak (bár bizonyíthatóan megtették, többször is!) átveszik a messziről jött hittestvéreket, hogy gondoskodjanak róluk. Nincsenek ilyen hírek, pedig – ismét hangsúlyozom – a menekültek 10-30 vagy még több százalékáról van szó. Nincsenek, mert szándékosan kiradírozzák őket, mivel nem illenek abba az erőszakkal sulykolt kormányzati narratívába, amely szerint minden menekült rossz arcú és rossz lelkű, idegen vallású potenciális bűnöző; és amely szerint nem az önzés és a gyűlölet fordít minket szembe velük, hanem pusztán a saját kereszténységünk megvédésének szándéka.
Csakhogy, amennyiben a jövevények jelentős hányada keresztény, akiktől még a politikáját évek óta a félelemre építő kormány érvrendszere alapján sincs okunk félni, akkor mi végre bennünk – az Országházban, a médiában, a közbeszédben, a saját lelkünkben - az ellenük táplált indulat? Ha vannak köztük sokan, akik ugyanabban az Istenben, ugyanabban az igazságban hisznek, mint mi, és egyedül a bőrszín, a származás, a rassz különbözteti meg őket tőlünk, akkor hogyan gyűlölhetjük őket?

Akik elfogadják az alkut

Fájdalmas elfogadni – bevallani még inkább –, de ez bizony színtiszta fajgyűlölet. Igen: fajgyűlölő a kormány, ha a félelmeinkre, a kiszolgáltatottságunkra, a zsigereinkben élő történelmi tapasztalatokra építve gyűlöletet kelt bennünk más rasszokhoz tartozó (sokszor keresztény) emberek iránt. Fajgyűlölő (és tökkelütött) Semjén Zsolt, amikor azt állítja, hogy "a baloldal" azért akarja az afrikai menekülteket befogadni, mert arra számít, hogy majd baloldali szavazók lesznek (miért lenne automatikusan baloldali szavazó egy afrikai keresztény?). Fajgyűlölő Harrach Péter, amikor generálisan "a szokásainkat, gondolkodásunkat, ünnepeinket, normáinkat, életformánkat" félti a bevándorlástól (vannak vajon külön afrikai keresztény ünnepek?). Fajgyűlölő Kövér László, amikor azzal riogat, hogy a migráció elvágja "az európai népességet a saját, keresztény civilizációs gyökérzetétől". Fajgyűlölő Orbán Viktor, amikor helyesli, hogy bármi áron visszafordítsák az afrikai menekülteket (köztük keresztényeket) szállító hajókat a Földközi tengeren. (Itt persze pontosítanunk kell: Orbán Viktor valójában nem fajgyűlölő – ő egy elvek és meggyőződések nélküli politikai kalandor, aki saját magán kívül nem hisz semmiben, és aki a liberalizmustól a szocializmusig, a bevándorlástól a külhoni magyarok állampolgárságáig minden ügyben képviselte már annak az ellenkezőjét is, amit most hirdet. Nem rasszista, de amit művel, az rasszizmus, holott jogvégzett emberként pontosan tudnia kell, hogy volt már ebben az országban hivatalos állami ideológia – szintén a kereszténység nevében – a fajgyűlölet; és azt is, hogy mi lett belőle. Ezért az ő felelőssége még sokkal nagyobb, mint azoké, akik hisznek a rasszok közötti alá-fölérendeltségben.) És fajgyűlölők mindazok – kollégák, barátok, családtagok, anyák, apák, férjek, feleségek és testvérek - akár te magad is, kedves magyar testvérem –, akik elfogadják Orbánéktól azt az alkut, hogy nem biztosítanak ugyan színvonalas oktatást, egészségügyet, kultúrát, közlekedést stb., ellenben lopnak, zsarolnak és fosztogatnak, és megvédenek úgymond a migránsoktól, sőt nagylelkűen megengedik, akár még utasításba is adják, hogy gyűlöljük őket.
Ha viszont úgy érzed, hogy te több vagy ennél, és nem mész bele ilyen alkuba; ha tényleg nem vagy fajgyűlölő, és nem vagy vevő olyan ajánlatra, amely valódi, hús-vér emberek ellen buzdít gyűlöletre, cserébe valamiféle elképzelt biztonságért (márpedig minden fajgyűlölő rezsimnek ez az ajánlata a történelem kezdete óta), akkor csak egyet tehetsz: fordulj szembe velük, és mondd meg világosan, hogy nem üzletelsz fajgyűlölőkkel, és mélységesen megveted őket.
Valakinek ki kell végre mondania, hogy nem kérünk ebből – mert rasszizmusból nem épült még soha semmi jó ezen a világon, és mert a kényelmetlen igazság még mindig sokkal jobb a kényelmes hazugságnál.
Frissítve: 2018.09.30. 08:26