A nagyobb történések gyakran a vendéglátóipari egységekben sűrűsödnek össze

Publikálás dátuma
2018.10.02. 08:50

Fotó: Tihanyi Anna
Mesterházy Balázst eddig főként költőként tartotta számon az olvasó. A napokban viszont Gesztenye placc címen „novellaregénye” jelenik meg a Kalligram Kiadónál. A könyv hivatalos bemutatójára az őszi MARGÓ Könyvfesztiválon kerül sor, a szerzővel ebből az alkalomból beszélgettünk.
– A hagyományos poétasorsok felől nézve egyáltalán nem szokványos az eddigi pályája. Több – egymástól igen eltérő területen szerzett – diplomája van, változatos értelmiségi állásai voltak, az irodalommal pedig avatott elméleti szakemberként is foglalkozik. Ha a hivatásáról kérdezik, mit válaszol? – Igen, ez sokszor valóban nehéz, szeretünk címkézni, besorolni, így működik: a világ kezelésének és megértésének technikája ilyen. Nem találtam még ki a címkekompatibilis, frappáns választ, leginkább igyekszem mindig eliszkolni a kérdés tömör megválaszolása elől. A világ izgalmas, tarka, életből meg egy van. Én valamiért így tudok jól működni, ebben a szellemi többlakiságban. – Első és második verseskötetének megjelenése között több mint tíz év telt el. Ez bizony elég hosszú idő… – Ebben több dolog is közrejátszott. Az egyik az előbb említett többlakiság, keresés, sokszor széttartó utak, kíváncsiságok. A másik, hogy most jutottam el ide, hogy ez van, hogy ezt szeretném. Az írás ad egyfajta privát megérkezésszerűségérzetet. Úgy tűnik, most érkeztem meg a saját soraimhoz. Leginkább ezt mondanám. Minden életben van egy pont, ami után már nem lehet bármit, amikor már megfontolja az ember, hogy mivel tölti az idejét. – „Novellaregény” – olvashatjuk a Gesztenye placc alcímében, ami nem kevesebbet jelez: eddig alighanem ismeretlen epikai műfajt teremtett. Miben látja ennek a lényegét? – A műfaj alcímbe emelése egyfajta provokáció is, no nem az olvasóé, hanem az olvasás aktusáé. Hogy hogyan is olvasunk egy szöveget. A novellaregény, ahogy én értem, egy olyan szövet, amelyben az egyes darabok önmagukban, novellaként is megállják a helyüket, működnek, de kötetbe rendezve a novellákat, kirajzolódik egyfajta regényszerű, összefüggő elbeszélői szerkezet is, egy saját, alakjait, alakzatait tekintve koherens szövegvilág. Talán a ’novellafüzér’ műfajhoz áll ez közel, és dehogy én teremtettem, elég csak Tar Sándorra gondolni, micsoda remekművek vannak arrafelé ebben a műfajban. – Művének fiktív világa nagyon is konkrét földrajzi térhez kötődik: Gyönkhöz. Miért választotta helyszínnek ezt a tolnai települést? – Valóban működik ott egy príma kéttannyelvű gimnázium, német-magyar. Oda jártam gimibe, ott érettségiztem. Azóta is visszajárok, szerelem lett. Ráadásul az borzasztóan izgalmas képlet, ahogy egy alig 2000 fős kistelepülésen megjelennek az ország minden részéből származó diákok, német, osztrák, amerikai tanárok. Jó kis multikulti. – Egy látszólag roppant profán kérdés: miért isznak annyit a hősei? Tudjuk, persze, hogy a magyar irodalom távolról sem a bigott absztinencia hazája, mégis feltűnő: a mű legtöbb társasági eseménye egyben szédítő poharazgatás is. – Erre most kellene tudnom valami okos-velőset mondani, például, hogy a poharazgatás a véges létezésben tetten érhető milliméternyi végtelenség megélésének egyik kitüntetett módja, Baudelaire például milyen szépeket írt erről. De leginkább az jut csak eszembe, hogy amiként bármekkora is legyen egy lakás, a magyar házibulik mindig a konyhába rendeződnek egy idő után, úgy a nagyobb történések is gyakran a vendéglátóipari egységekben sűrűsödnek össze. – A Gesztenye placcban vendégszövegek is szerepelnek. Jól ismert például Esterházy Péter álláspontja a műveibe emelt jelöletlen idézetekről. Kíváncsi vagyok az önére. – Hasonló. Milyen jó, hogy vannak ezek a sorok, hogy megírta őket valaki. Olvassuk, használjuk őket, hatnak, működnek. – Olvasatomban a mű az ifjúság illékonyságát kiemelve – végső soron – szinte halmozza a múlandóság, a veszendőség, a mindenféle romlás elleni tiltakozás nagyon is emberi gesztusait. Itt találkozik költészete és epikája? – Ezt nem tudom megítélni. Nemcsak azért nem, mert nem gondoltam még ezt át soha, és mert talán efféléket nem is tanácsos egy szerzőnek önmaga kapcsán végiggondolnia, merthogy – szerintem legalábbis – nincs meg az ehhez szükséges, önmagától való távolsága az embernek; hanem azért sem, amit Kosztolányi mondott. Hogy tehát „nekem egyetlen témám van, mégpedig az, hogy meg fogok halni”. Szerintem ezzel van dolgunk, bármi is legyen a műfaj. Hogy el fogunk múlni. És hogy micsoda képtelen, csodás dolog az élet, ami pont ettől a múlhatóságtól lesz olyan értékes, édes, egyszeri és megismételhetetlen.   

Névjegy:

Mesterházy Balázs író, költő. 1974-ben született Siófokon. Irodalom- és kultúratudomány szakon szerzett bölcsészdiplomája mellett jogász-közgazdász végzettséggel is rendelkezik. 2006-ban jelent meg Szélen balzsam, 2017-ben Soha nem látott bálnák hangja című verseskötete.     

Frissítve: 2018.10.02. 08:52

A jog szerint lehet játszani Csurka-darabot

Publikálás dátuma
2018.10.01. 19:16
A Deficit egy korábbi előadása
Fotó: Népszava
Hat és fél éves örökösödési háború ért véget a Magyar Idők szerint, és ez a lapnak a család által eljuttatott közlemény értelmében lehetővé teszi, hogy újra játsszák Csurka István darabjait. A vita a gyermekek és a 2012-ben elhunyt szerző élettársa között alakult ki. Emiatt évek óta magyar színházak nem tűznek műsorra Csurka-drámákat. Más kérdés, hogy Csurka rendszerváltás utáni politikai szerepvállalása miatt finoman szólva nem is számított divatos drámaírónak. Persze erről ő maga is tehetett, hiszen politikai megnyilatkozásaival szűkítette lehetséges közönségét. Dörner Györgynek az Újszínház élére beadott igazgatói pályázatában szerepelt Csurka, illetve Dörner ideológiai példaképeként is többször emlegette őt. Úgy is tűnt, hogy Csurka Hatodik koporsó című 2011-es darabját műsorra tűzik, de végül ettől elálltak. Az író halála előtt azért előfordult, hogy elővették egy-egy művét: a Karinthy Színházban például Böhm György rendezte meg az Eredeti helyszín című darabot. A hetvenes-nyolcvanas években kifejezetten sikeresnek számított Csurka, mint drámaíró. Bár darabjai rendszerkritikusnak számítottak, dramaturgiai szellemességük, illetve pörgő dialógusok miatt színészi szempontból is hálásak voltak. Hosszú szériákat éltek meg akkoriban a Ki lesz a bálanya, a Deficit, a Döglött aknák vagy a Házmestersirató című drámái. Arra a kérdésre, hogy ezek a művek ma mennyire érvényesek, egy dramaturg-rendező lapunknak úgy fogalmazott: a művekbe bele volt kódolva a kor lehelete, a szövegek rejtett üzeneteket közvetítettek már kényszerből is, hiszen úgy kellett megszólítani a közönséget, hogy közben a cenzúrán keresztül menjen az adott darab. Az is kérdés, hogy mennyire lehet túllépni a szerző rendszerváltás utáni ideológiai és politikai megnyilatkozásain, írásain, eszmefuttatásain. Ez hamarosan kiderül, amint megismerjük, hogy a színházak miként reagálnak arra, hogy jogilag elhárult az akadály a Csurka-darabok játszása elől. 
Szerző

Elment a Bohém – meghalt Charles Aznavour

Publikálás dátuma
2018.10.01. 15:52

Fotó: JONATHAN ALCORN / AFP
94 éves korában elhunyt az örmény származású francia sanzonénekes, színész, zeneszerző és szövegíró, Charles Aznavour. Azok is ismerhetik, akik nem tudják, hogy az ő dalát dúdolják; akár a Sztárom a párom (Notting Hill) című filmet látva, akár az amerikai hip-hop énekes Dr. Dre és a világsztár rapper, Eminem What’s the difference című számát hallgatva. Aznavour élete, mint oly sok kortársáé nem a tudta elkerülni a világtörténelem kacskaringóit, szülei az örmény népirtás elől menekültek Franciaországba, majd a szülőhazájában még operaénekes apja párizsi vendéglője a háború idején az ellenállás legendás találkozóhelye lett. Ott ismerhette meg az ifjú Charles Edith Piafot, akinek először dalokat írt, később azonban hallgatott okos tanácsára: ugyan az általa szerzett slágereket számos világsztár előadta, a komponálás mellett sanzonéneklésbe is kezdett. Százmilliónyi lemezt adott el, több nyelven - a francia mellett örményül, angolul, spanyolul, olaszul, valamint oroszul énekelt jellegzetes rekedt hangján. Nem csupán énekelt, jelen volt a színpadon; a legfranciább műfaj, a sanzon minden ízét át tudta adni, így válhatott a francia nemzeti kultúra várvédőjévé. A francia újhullám filmrendezői is felfedezték, játszott Jean Cocteau-nál és Francois Truffaut őt kérte fel a Lőjj a zongoristára! című filmjének főszerepére. A világhírű '65-ös dal után "A Bohém"-ként is aposztrofált Charles Aznavor nem szándékozott megöregedni és abbahagyni a turnézást: "Nem vagyok öreg, mégis benne vagyok a korban. Az nem ugyanaz" érzékeltette a francia nyelv finomságát, és valóban aktív maradt: nemrég még Japánban turnézott, őszre Párizstól Zürichig Európában, jövő nyárra pedig Tel Avivban hirdették meg koncertjeit. A múlttal álmodott, és félt meghalni - énekelte a C'est fini (Vége) című dalában. Bár tovább félt volna a haláltól.