Ukrajna kiutasított egy beregszászi magyar konzult, válaszként mi is, vezető diplomatánk kifejezésével élve „kizsuppoltunk egyet”. Nem tör ezért ki magyar-ukrán háború, nem szakadnak meg hivatalosan a diplomáciai kapcsolatok sem, minden marad a régiben. Akkor viszont miért ez a cirkusz, kinek szól a bemutató?
A kinek szól?- ra sejtjük a választ: Ukrajnában választás közeleg, a nacionalista táborra a hatalomnak is szüksége van. A „nemzeti” magyar kormánynak pedig lételeme az állandó harc. Budapest minden külpolitikai lépése a saját hazai rajongótáborának szól, amely igencsak nagyra értékeli a „tökös” kiállást a nemzetközi porondon. Jövőre ugyebár európai parlamenti választás, kell a voks a megrendült néppárti pozíciók megerősítéséhez, és egy kétoldalú tárgyalás aligha hozhat plusz szavazatokat. A kétfrontos háborúra azonban már nálunk nagyobbak is ráfáztak a történelem során, s eddig mindig az veszített, aki maga nyitotta meg párhuzamosan a két frontot.
Az azonban kétségtelen, hogy ez esetben Budapestnek valamit lépnie kellett, „anyaországként” alkotmányos kötelessége szót emelni akkor, ha a magyar kisebbségi közösség alapvető jogait sértik bármely szomszédos országban. Még akkor is, ha az adott ország egy másik állam agressziója miatt szenved, hiszen ez sem mentesíti a nyilvánvaló jogtiprás bűne alól.
A szót emelés és fenyegetőzés, illetve a bojkott között azonban nagy a különbség. A diplomáciának tárgyalnia, nem pedig nyilatkozat-háborúznia kell, mert az, mint látható, sehová sem vezet. A nagy testvér által háborúba sodort Ukrajna kivételezett nemzetközi elbánásban részesül, neki többet elnéznek, mint másnak, nem biztos, hogy kifizetődő az agresszor eszközének tűnni.
Ha Budapest valóban a kárpátaljai magyarok érdekeit tartja szem előtt, akkor adja fel a nyugati frontot. Az Európai Unió - azaz Brüsszel - támogatása nélkül azt kockáztatjuk, hogy már középtávon sem lesz kiért harcolni Kárpátalján: a magyarság és a magyar nyelv ugyanolyan történelmi magyar emlékké válik, mint Munkács büszke vára.