Berend T. Iván: „A múlt nem hagyja magát eltörölni”

Publikálás dátuma
2018.10.07. 07:22

Fotó: Népszava
Túlélte Dachaut és öt magyarországi rendszerváltást, a rendszerváltás hajnalán még kétszer is nemet mondott az amerikai meghívásra, de aztán jött Csurka István. A 88 éves gazdaságtörténésszel egyebek mellett a „Nyugat alkonyáról” és az EU-ról is beszélgettünk.
Rövidesen napvilágot látó interjúkötetben tekint vissza mozgalmas életútjára Berend T. Iván akadémikus. Az Éghajlat Kiadó gondozásában ez év novemberében megjelenő, Naplementék című kötet sajátos műfajt képvisel: a kilencvenes évek eleje óta Los Angelesben élő, 88 éves, egészen néhány hónappal ezelőttig a világ egyik legtekintélyesebb egyetemén, a UCLA-n dolgozó gazdaságtörténész hosszú hónapokon keresztül válaszolt a kiadó igazgatójának kérdéseire. A válaszok hol személyes vonatkozásúak, hol közérdekűek, múltról, jelenről, Magyarországról és a világról szólnak. Különlegességét az adja, hogy az interjún kívül egy tucat kis írást, bensőséges visszaemlékezést is tartalmaz. Köztük a megrendítő Eperdzsem címűt, amelyben 1944 karácsony estéjének történetét írja le. A komáromi Csillag erőd internálótáborából hatnapos, lezárt marhavagonban megtett utazás után érkezett meg 14 évesen a dachaui koncentrációs táborba és részesült ritka emberi gesztusban. Életének csaknem kilenc évtizede alatt Magyarországon öt rendszerváltás zajlott le, érzése szerint a hatodik most van folyamatban. Ahogy a kiadónak, Berend T. Iván lapunknak is e-mailben nyilatkozott.

– Ha Dachau a kezdet, hetvennégy éve él együtt a történelemmel. Változott az évek során az egyes eseményekről, jelenségekről megfogalmazott véleménye? – Az ember élményei, benyomásai a világról megváltoznak az új történelmi közegben. Másként látja a világot 20, mint 80 évesen, nagy élettapasztalattal a háta mögött. A történelem eseményei sokszor kerülnek új megvilágításba. Vegyük példaként a munkásosztály szerepét. Egyetemi tanulmányaim során, de utána is, magától értetődőnek vettem, hogy a munkásság, amely a modern történelemben a rövidebbet húzta, természetesen törekszik a jobbra és áll a pozitív változtatást akarók közé. Napjainkban viszont a továbbra is hátrányos helyzetben lévő munkásság nagy számban sorakozik fel a legrosszabb populista demagógok mögé. Ez a tömeg mindig hajlott a radikalizmusra, de sajnos időről időre a rossz, negatív radikalizmusban is hajlandó hinni. Ez nem újdonság, hiszen Hitler pártja tagságának egyharmada munkásokból állt és a "vörös Csepel" szavazóinak többsége is a Nyilaskeresztes Pártra voksolt 1939-ben. Napjainkban nagy munkástömegek állnak a Brexit mögött Angliában, Le Pen szavazói között Franciaországban és hisznek Donald Trump esztelen uszításaiban is, együtt menetelve a fehér szupremácia rasszista híveivel. Ma másként látom a nagy történelmi változások kérdését is. Korábban erősebben hittem a nagy fordulatok lehetőségében. A hosszú történelmi folyamatok (melyeket a francia Annales-iskola "longue durée-nek" nevezett) mélyebb értelmezése világossá tette, hogy miközben léteznek nagy történelmi változások, a történelem a változás és változatlanság dialektikája alapján alakul. A múlt mindig belemosódik a jelenbe, vagyis gyengítheti a "nagy" változást és sok mindent konzerválhat a múltból. 
– Mennyiben érzi úgy, hogy családja és saját története, életútja tipikus példája a magyar történelemnek? Nem érezhettem másként, hiszen az életem során eddig lezajlott öt magyarországi rendszerváltás mindegyikének vagy szenvedő alanya, vagy cselekvő részese voltam. Mindegyik erősen befolyásolta családom életét. A II. világháború súlyos megrázkódtatásai megtizedelték a magyar társadalmat, az én kiterjedtebb családomat még inkább: létszámunk 32-ről 9-re csökkent. Az 1989-es rendszerváltás átalakította a magyar társadalom létfeltételeit. Ebben magam is közreműködtem, ahogy erről a most megjelenő interjú-kötetben beszámolok, de a végén egész közvetlen családommal, összesen vagy egymillió magyarral együtt külföldre "tántorogtunk".  
– Professzor úr a szocializmus építésének évtizedei során sem szűkölködött lehetőségekben és elismerésekben, például igazán korai Kossuth-díjban (1961). Mikortól számítja a "kételkedés korának" kezdetét, amikor először talán maga és munkatársai, majd a társadalom is megkérdőjelezte a rendszer hosszú távú jövőjét? – A “kételkedés kora” mindenki számára máskor kezdődött. Voltak, akik számára rögtön, mások számára talán soha. Gyerekkorom és főként a háború éveinek legszemélyesebb élményei vezettek arra, ami 15-16 éves koromra mély meggyőződésemmé vált, hogy - az Internacionálé ismert sorát idézzem, - a "múltat végképp el kell törölni". Nem tudtam, hogy a múlt nem hagyja magát eltörölni, hanem mindig benne van a jelenben és befolyásolja a jövőt. A rémségek valóban hamar visszatértek. Az 1949-1953 közötti sztálinista időszak kirakatperei, erőszakos kollektivizálása, agymosó, ostoba propagandája jut eszembe elsőként. A kiáltó igazságtalanságok egy kicsiny villáma belénk csapott, amikor az ország újjáépítésén lelkesen munkálkodó édesapámat ok és magyarázat nélkül elbocsátották állásából. Belebetegedett a semmittevésbe és a reménytelen munkakeresésbe. És akkor jött Nagy Imre, aki egyébként az egyetemen tanárom volt. Végigültem az emlékezetes Petőfi Kör összes vitaülését. Ömlött a sok információ Sztálin rémtetteiről. Fiatal tanársegédként 1956. október 23-án ott vonultam diákjaimmal a Bem-szobortól a Kossuth térre. A teljes bezártság évei után az 1960-as évektől megnyílt a világ: olyan levéltári anyagokba tekinthettem be, melyek megvilágosították számomra az 1950-es éveket. Utazások, ösztöndíjak révén szinte egy "második egyetemet" végezhettem el, a 70-80-as évekre pedig a kételkedéstől eljutottam a cselekvéshez, a gazdasági reform megvalósításához, egy bizottság tagjaként a piacosítás és privatizáció tervezéséhez, egy másik vezetőjeként pedig 1956 népfelkelésként való újraértékeléséhez.  – Miért fogadta el a UCLA meghívását, miért "tántorgott ki" Amerikába a rendszerváltást követő euforikus hangulat ellenére, amikor a nemzetközi aktivitásra Magyarországról kiindulva is egyre több lehetőség adódott? – Az első két meghívásra, 1988-ban és 1989-ben még nemet mondtam. A Szentágothai János vezette akadémiai jelölőbizottság második akadémiai elnöki turnusra javasolt. Benne égtem az átalakulás forgatagában és 59 éves voltam. Miért kezdjek új életet máshol? Ekkor ért az arculcsapás. Megjelent egy nagy cikk a The New Yorker című magazinban a magyar folyamatokról. Az újságíró sok emberrel készített interjút Budapesten. Velem is, főként az átalakulás gazdasági oldaláról kérdezve. Mindenkinek feltette azonban ugyanazt a kérdést is az akkor előtört antiszemitizmusról, amiről őszintén elmondtam a véleményem. Elmondtam, hogy ez a Magyar Demokrata Fórumban is felütötte a fejét. Csurka István, a párt alelnöke gyakran juttatta kifejezésre félreérthetetlen nézeteit. Antall József felkeresett és megkért, tegyek egy nyilatkozatot, hogy az újságíró kiforgatta a szavaimat. Erre nem voltam hajlandó. Akkor rágalmazás címén feljelentettek. Mindkét fokon megnyertem ugyan a pert, de felkavarodott bennem, amit 1944-ben átéltem. Ebből nem kértem még egyszer. Szentágothaihoz intézett nyílt levelemben megírtam, nem tenne jót az Akadémiának, ha továbbra is én lennék az elnöke. Visszaléptem és elfogadtam a UCLA ajánlatát.  
– Aktuálisabb mezőkre áttérve, mit gondol a Nyugat alkonyáról, ami Magyarországon ma oly gyakran emlegetett téma? – Ezt a gondolatot már az I. világháború előtt kifejtette Oswald Spengler, majd a híres angol történész, Arnold J. Toynbee sokkötetes munkát írt a civilizációk, köztük a nyugati civilizáció történetéről, bemutatva, hogy civilizációk születnek, felemelkednek, majd lehanyatlanak és eltűnnek. Kétségtelen, hogy a XIX. század Angliáé, a XX. század Amerikáé volt, századunkban pedig a változás világos jelei érzékelhetők Kína és más ázsiai országok felemelkedésével. Kínában azonban az egy főre jutó jövedelem és életszínvonal csak 15 százaléka az amerikainak. A Kelet még messze áll a világelsőségtől. Oroszország, ahogy a nemrég elhunyt McCain szenátor nevezte, csak egy nagy benzinkút, Törökország tragikus helyzetben van, a Nyugat mindeközben újabb és újabb technikai vívmányokat produkál. Sokszáz éves folyamatokat néhány év alatt lejátszódó átalakulásként felfogni, primitív hiba lenne. – Néhány nappal a Sargentini-jelentés elfogadása után, a Brexit lázában égő Nagy-Britanniából egy magyar lapnak írva muszáj megkérdezni, mit gondol az Európai Unió szerepéről? – Az európai történelem talán legnagyobb teljesítményének tartom létrehozását. A föderális összefogás eredményeként nem csak a pusztító háborúknak vetett véget a kontinensen, de integrálta az 500 milliós európai piacot, szabaddá téve az áruk, a tőke és az emberek mozgását. Ez történelmi kiegyenlítődési folyamatokat indított el a nyugati gazdag centrum, illetve a déli és keleti perifériák között. Megalapozott számítások bizonyítják, hogy Magyarország az EU nagyvonalú támogatása nélkül ma több mint 10 százalékkal szegényebb lenne és kevesebbet fogyasztana, mint egy évtizeddel ezelőtt. A Nyugat-Európába a közép-európai térségből érkezett 20 millió ember, akik jobb megélhetést próbálnak biztosítani családjuknak, nem úgy ítéli meg, hogy a Nyugatnak már leáldozott. Jobban hisznek a saját szemüknek.

Egy közös üvegházban élünk

Publikálás dátuma
2018.10.06. 20:00

Fotó: MARABU RAJZA
Már három évtizede világossá vált, hogy egy nagyon komoly problémával állunk szemben, és minden országnak hatékonyan együtt kell működnie. Ehhez képest nagyon kevés, ami történt a folyamat mérséklése, illetve az elkerülhetetlennek látszó változásokra való felkészülés érdekében.
A társadalmakat országhatárok választják el, de azokon – az emberek, az eszmék, az áruk mellett – a legkönnyebben a környezeti hatások terjednek át és jutnak el akár ezer kilométerekre is elsősorban a levegő és a vizek áramlatain. Ez utóbbi folyamatban mindenki (többnyire akaratlanul) részt vesz és ez mindenkit érint, de a közreműködés mértéke és ezzel a felelősség rendkívül eltérő. Ugyancsak különbözik, hogy mely nép, társadalmi csoport mennyire képes – vagy lenne képes – mérsékelni a másokat is elérő káros környezeti hatásait, illetve védekezni a másoktól érkező ilyen "hívatlan" veszélyek ellen. Ebben az értelemben mindnyájan rossz szomszédai lettünk egymásnak e földkerekségen és közösen kell kiutat találnunk ebből a "civilizációs" csapdából.

Nem (csak) környezeti probléma

A nem, vagy csak feltételesen megújuló természeti erőforrások növekvő mértékű fel- és elhasználásával láthatóan együtt jár a közös otthonunkat is jelentő földi környezet pusztításának, minősége károsításának növekvő üteme. A természeti környezet nagyfokú átalakítása, pusztítása mellett a környezet terhelése feleslegessé vált szilárd és folyékony anyagok, folyékony és gáznemű kibocsátások számtalan formájában történik. A háztartási és ipari, veszélytelennek mondott és veszélyes hulladékokkal nemcsak a nemzeti határokon belüli legális vagy illegális lerakók telítődnek (bár végre egy részük anyagában újrahasznosul, avagy elégetik, ezzel némi energiát termelve és esetleg más környezeti, egészségi problémákat keletkeztetve), de juthat ezekből más országokba, a közterületnek számító nyílt tengerekbe is. A légkörbe és a vizekbe – folyókba, tengerekbe – kerülő szennyezőanyagok pedig végképp nem ismerik a határokat: szabadon áramlanak. Választékuk elképesztően sokszínű: gyógyszermaradványok, elmorzsálódó műanyag tartályok, olajszármazékok, nehézfém vegyületek, szintetikus szerves vegyi anyagok. égési termékek apró "porszemei" stb. Egy részüket be is lélegezzük vagy éppenséggel megisszuk.
Sokak számára lehet, hogy még mindig meglepő: ez elsődlegesen nem környezeti probléma, hanem társadalmi. Nem a "zöldfülű" környezetvédők mániája vagy rémisztgetésül emlegetett mumusa, hanem mindannyiunk ügye, mert társadalmi és gazdasági folyamatokból, tevékenységekből ered és a pusztuló környezet ezekre hat vissza. A társadalmak, mint élő szervezetek felhasználják, átalakítják a környezetet, annak anyagait, folyamatait saját életvitelükhöz, a "felesleg" pedig visszajut valamiképpen a természetbe. E természeti környezet alapvető éltető közegünk, ha túl mohón fogyasztjuk, tönkretesszük, akkor mi és milyen marad nekünk és a következő nemzedékeknek?
Az országhatárokon át, nagy távolságokra terjedő vagy akár földi léptékben minden társadalomra veszélyes hatású beavatkozásainkra, ha akaratlanul is, de szolgáltattunk már példákat a nem is olyan távoli múltban. Nem tűnt túlzottan ártalmasnak a növekvő szénfelhasználás következtében a légkörbe kerülő kéndioxid, technológiai szempontból kiváló tulajdonságúnak bizonyult a benzin "ólmozása", nagyszerűnek látszott a hűtőszekrényekben egy új szintetikus hűtőközeg (freon) alkalmazása, új lendületet vett a higanyvegyületek ipari felhasználása, óriási jelentőségűnek bizonyult a DDT a malária elleni védekezésben. Viszont egy idő után kételyek merültek fel a rendkívül ártalmas mellékhatások miatt, majd ezek igazolása után gyors ütemben cselekedtek: bevezették a kénleválasztó megoldásokat, megszűnt az ólmozott benzin, más hűtőanyag került a hűtőgépekbe, megkezdték a higanyos eszközök, technológiák felszámolását, sok helyen betiltották a DDT használatát. Óvatosabban, körültekintőbben kellene bánni az újszerű (innovatív), de nem kellően feltárt hatású technológiákkal, termelési eljárásokkal és néha túl gyorsan népszerűvé váló fogyasztási mintákkal.

Együtt kellene működni

Napjaink leggyakrabban emlegetett ilyen problémaköre lett a jelenlegi globális éghajlatváltozás folyamata, hatása, lehetséges kimenetele. E jelenségről, az érintett emberi tevékenységekről és a valószínűsíthető következményekről azonban már nyolcvan évvel ezelőtt (!) napvilágot látott az angol Guy S. Callendar számszerű elemzése a globális hőmérséklet és a szén-dioxid kibocsátás emelkedése közötti feltehető kapcsolatról. Ezt követően fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy – már több adat, ismeret birtokában, a nemzetközi együttműködést elősegítő nyugodtabb politikai légkörben – a tudomány képviselői megalapozottabban nyilatkozhassanak az elsősorban a fosszilis energiahordozók felhasználásából eredeztetett növekvő veszélyre.
Harminc évvel ezelőtt, 1988-ban három jelentős esemény hozott fordulatot e téren. A júniusban megtartott nagyszabású torontói nemzetközi konferencia résztvevői szerint az emberiség egy globális kísérletet folytat a földi légkörbe óriási ütemben kijuttatott szén-dioxiddal és más üvegházhatású gázokkal, ez pedig globális éghajlatváltozást, tengervízszint-emelkedést, ezáltal nagyfokú migrációt, nemzetközi konfliktusokat eredményezhet. (Lám-lám: ugyanezt olvassuk, hallhatjuk napjainkban is.) Pár hónappal később rendezték meg az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testület első találkozóját. E genfi eseményen a testület elnöke, a svéd Bert Bolin – kormánya álláspontját is tolmácsolva – így figyelmeztetett: az emberiség által előidézett további éghajlatváltozás minden országban veszélyeztetni fogja a fenntartható fejlődés lehetőségét, s mindenekelőtt az akkor 85 százalékban fosszilis energiahordozókra alapozott energiapolitikákat kell körültekintően felülvizsgálni. Más delegációk mellett ott és akkor az amerikai és az orosz fél is különösen aggályosnak tartotta e problémát és fontosnak nevezte a nemzetközi együttműködést a helyzet jobb megértésére és a teendők meghatározására. Az ENSZ Közgyűlése pedig az év decemberében határozatot hozott a földi éghajlat védelméről, azt is felvetve, hogy egy nemzetközi egyezmény kidolgozására lenne szükséges, amelyben rögzítenék a közös célokat, lépéseket.
Tehát már három évtizede ugyancsak világossá vált, hogy egy nagyon komoly problémával állunk szemben, és úgy a tudományos kutatások, mint a politikai válaszok terén minden országnak hatékonyan együtt kell működnie. Ehhez képest nagyon kevés, ami történt – legalábbis a nemzetközi együttműködés szintjén – kifejezetten e mind kockázatosabb folyamat mérséklése és az elkerülhetetlennek látszó változásokra való felkészülés érdekében. Jóval több lett az ismeret az érintett társadalmi-gazdasági és környezeti tényezőkről, de "szerény" mértékű maradt az országok összesített vállalása és cselekvése ahhoz mérten, hogy mire lenne szükség e folyamat megfékezéséhez.
1992-ben megszületett a nemzetközi klímaegyezmény és ahhoz a világ minden országa csatlakozott; rá öt évre Kiotóban a fejlett országok már némi kibocsátás-csökkentést is vállaltak (de ezt az egyezséget utóbb felrúgta az USA és Kanada). 2015-ben pedig mindenki elfogadta Párizsban az újabb megállapodást és ígéretet tett, hogy 2020 után többet fog tenni azért, hogy a földfelszíni átlaghőmérséklet ne emelkedjen meg túlzott mértékben, azaz növekedése jóval 2 Celsius fok alatt maradjon, és ne változzanak meg már nehezen elviselhető módon a környezeti körülményeink. E megállapodásból szándékozna kilépni az USA pár éven belül, de kevesebb szó esik arról, hogy miközben majdnem minden ENSZ-tagállam csatlakozott a Párizsi Megállapodáshoz, annak mind a mai napig nem részese Oroszország. A megállapodás azonban egyelőre egy "félkész mű": minden egyes országnak sokkal konkrétabban kellene kötelezettséget vállalnia, hogy mit fog tenni például a légköri kibocsátásai jelentősebb korlátozása, csökkentése érdekében, továbbá meg kellene egyezniük a megállapodás végrehajtásához elengedhetetlen temérdek szabályról. (Erről legközelebb Katowicében fognak tárgyalni ez év végén és hogy érzékelhető legyen ennek bonyolultsága: a szabálygyűjtemény vitaanyaga jelenleg több mint háromszáz oldalnyi. Feltehető, hogy a tárgyalásokra komoly "lélektani" hatással lesz az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testület új jelentése is, amely azokat a teendőket veszi sorra, amelyekkel talán még elérhető, hogy a felszíni átlaghőmérséklet növekedése ne lépje át a 1,5 Celsius fokot, miközben e növekedés már elérte az 1 Celsius fokot a XIX. század végi átlaghoz képest.)
De mi lehet az oka annak, hogy a világ ilyen nehezen küszködik e problémával? Az elmúlt három évtizedben is sokkal többen lettünk e földkerekségen, óriási különbségekkel, de rengeteg energiát használunk (ipari, háztartási, közlekedési és más célra), ami továbbra is túlnyomó arányban fosszilis tüzelőanyagokból – szénből, földgázból, kőolajból – származik. Emellett vannak más ágazatok, tevékenységek, amelyekből ugyancsak sok és másféle üvegházhatású gáz kerül a légkörbe.

Bőven van tennivaló itthon is

Magyarországon 1991-ben tett közzé akadémiai bizottság egy állásfoglalást e témakörről. Eszerint: a természeti környezetünk egyik összetevője, az éghajlat az emberi tevékenység következtében nagy valószínűséggel az em­beriség történetében példa nélkül álló változásnak néz elébe és már a ma élő generációnak lépéseket kell tennie e kockázat elkerülése, vagy legalább a mérséklése érdekében. Az akkori nemzetközi és hazai becslések alapján arra utalt e dokumentum, hogy a globális középhőmérséklet 2025-re körülbelül 1, a jövő század (a XXI. század - a szerk.) végére pedig 2-5 Celsius fokkal lehet magasabb. Magyarország térségében pedig az akkori értékelések szerint a tenyészidőszakban a csapadék valószínű csökkenése és a hőmérséklet emelkedése nyomán a vízellátott­ság tovább romolhat, valamint az átlagos értékek fokozatos módosulása mellett nagy jelentőséget kell tulajdonítani a szélsőséges éghajlati jelenségek gyakoriságában várható változásoknak. Emiatt is többek között hatékonyabb energiagazdálkodással, más módokon megvalósítható kibocsátás-csökkentéssel, megfelelő erdőgaz­dálkodással kell hozzájárulnunk a világméretű klímavédelmi erőfeszítés­ekhez. (A becslések és a teendők lényege egyáltalán nem változott ennyi idő után sem.) 2009-ben újabb akadémiai bizottsági állásfoglalás készült, aminek - jóval több tudományos ismeretre támaszkodva, de - ugyanaz volt a veleje: hazánkban jelentős melegedés és bizonyos mértékű szárazodás várható, megnő bizonyos szélsőséges időjárási jelenségek gyakorisága, intenzitása, időtartama; a nemzetközi együttműködés keretében pedig a kibocsátások nagyfokú mérséklésével, a hatásokra való felkészüléssel a katasztrofális következmények még megelőzhetők. A különféle tudományágak hazai képviselői azóta is aktívan foglalkoznak e probléma társadalmi-gazdasági és környezeti vetületeivel, az újabb éghajlatváltozási stratégia pedig pontosítja, hogy mi minden téren van teendőnk az EU-tagállamokkal való együttműködésre is tekintettel: kibocsátás-csökkentés az energiahatékonyság és a megújulók arányának jelentős növelésével más beavatkozások mellett, alkalmazkodás, klímatudatosság – tágabban a környezettudatosság – javítása.
Egyelőre mindez kevésnek látszik. Hiszen a világnépesség minden tagjával együtt – ha nagyon is eltérő mértékben, de összességében – gyorsuló ütemben fogyasztjuk a bolygó véges erőforrásait és egyes tevékenységeinkkel mind jobban hozzájárulunk ahhoz, hogy a földi légkörben - mint egy nagy, közös üvegházban - általunk okozott változások a környezeti feltételek viszonylag gyors és veszedelmes módosulásához vezessenek.
Szerző

Kácsor Zsolt: A kószák házhoz jönnek

Publikálás dátuma
2018.10.06. 12:05

„Emberünk történetesen az egyik körúti gyorsétterem melletti kukában találta a maga hamburgerét, s befalta egy harapásra.”
Kíváncsi voltam rá, hogy a közeli italbolt mellett rendszeresen üldögélő kószák (magamban így neveztem el a hajléktalanokat) vajon miről beszélgetnek egymással, amikor éppen nem ordítoznak. De nem tudtam a közelükbe jutni észrevétlenül. Az meg nem érdekel, hogy mit ordítanak, hiszen olyankor viszonylag jól érteni őket: vagy egymással üvöltöznek, vagy valamelyik ismerős járókelővel. Nem túl izgalmas: káromkodások, trágár beszólások, hőbörgések. Mondom, semmi különös. A részegesek ugyanilyen társasági életet élhettek kétezer éve Rómában, a birodalmi főváros legolcsóbb borkiméréseiben, csak ott nem magyarul, hanem főleg görögül szidták egymás anyját. Habár, ki tudja. Szerintem néha egy-egy magyar szó is fölhangzott, mert a magyar nyelvet kétezer éve már bizonyosan beszélték – s biztos vagyok benne, hogy néhány ősünkből Rómába is jutott, tíz évvel ezelőtt írtam is erről egy migránsregényt, de ez most nem fontos. Az a fontos, hogy a kószák a minap házhoz jöttek, és végre kihallgattam őket.
Három alak ugyanis éppen az ablakom alatt állt meg piálni, s mivel a földszinten lakom, minden szavukat hallottam. A lakásból azt is láttam, hogy „szemcseppet” isznak – egyes kerületekben legalábbis így nevezik azt a féldecis üvegcsét, amely ízesített mérget tartalmaz, s egyetlen funkciója, hogy borral vagy sörrel leöblítve gyorsan üssön. Ezt nem azért említem, mintha a hajléktalanokat a részegeskedésük miatt elítélném, hanem éppen ellenkezőleg: megértem, hogy az utcai életet alkohol nélkül nem lehet elviselni. Persze, azzal sem. De a szesszel legalább könnyebb.
A három hajléktalan szerencsére olyan hangosan beszélt, hogy képes voltam nyomon követni a társalgást, amely elsősorban az evésről, másodsorban pedig a nőkről szólt. Pontosabban az étel és a nő alapvető hiányáról.
Egymás között voltak a kószák. Nem gondolták, hogy bárki hallja őket, úgy vélem tehát, hogy őszinték lehettek. Nem tudták persze, hogy egy vadidegen előtt is olyan őszinték és kitárulkozók éppen, mint egy gyerek. De hát éppen ez volt az, ami megfogott bennük. Nem a beszélgetésük két fő vezérmotívumán hökkentem meg, dehogyis. Hiszen kulturáltabb férfitársaságban is ugyanezek a témák kerülnek napirendre, legalábbis bizonyos alkoholmennyiség elfogyasztása után.
Az egyik ember arról beszélt, hogy szeptemberben olyan jó hamburgert evett, amilyet életében még soha. Kénytelen voltam egyetérteni vele. Ha ugyanis minőségi alapanyagokból készül, akkor a hamburger a világ egyik legjobb étele. Igaz, ha az ember napokig éhezik, akkor megeszik bármit a kukából. Hiszen emberünk történetesen az egyik körúti gyorsétterem melletti kukában találta a maga hamburgerét, s befalta egy harapásra. Legalábbis ezt állította, a többiek pedig helyeseltek. Ekkor a járdán sajnos elbiciklizett mellettük egy egyetemista korú nő, akinek a sapka alól messze lobogott a haja, úgyhogy a társalgás bosszúságomra félbeszakadt, mert az egyik hajléktalan azt kiáltotta a nő után, hogy „de megbaszlak, ha megállsz”, mire a másik rávágta, hogy „ha nem állsz meg, akkor is”. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog tőlük, elnézést is kérek minden nőtől a kószák nevében, akik az úgynevezett szellemeskedés után még hosszan röhécseltek.
Én azonban nem tudtam rájuk nagyon haragudni, hiszen már túl voltunk azon a sztorin, hogy egyiküknek múlt hónapban sikerült ennie egy jó hamburgert. És még csak ezután jött egy újabb történet arról, hogy egy másikuk a múlt század kilencvenes éveiben, amikor még járt moziba, látott egy amerikai gengszterfilmet, és abban az egyik szereplő megevett egy orosz krémtortát.
– A faszikámnak azt mondta egy kurva, hogy nála orosz krémtortával is lehet fizetni – mesélte az idős kósza, a másik kettő meg nézett rá, s nem értette.
– És? – kérdezték. – Utána mi volt?
– Semmi. Csak megette a tortát.
– Kicsoda, bazmeg? A kurva?
– Dehogy. A faszikám, aki a kurvára várt! Ő ette meg a tortát.
– De miért?
– Szerinted miért, bazmeg?
– Honnét tudjam? Te láttad a filmet. Mi volt a címe?
– Nem tudom, régen volt.
– És mi volt a torta után? Dugtak?
– Nem. Nem volt semmi utána. Ennyi volt. Mutatta a kamera a faszikámat, aki befalja a tortát a lépcsőn.
– Milyen lépcsőn?
– Nem mindegy, te köcsög? Egy lépcsőn ült a gyerek, érted? És azt a nőt várta, akinek a tortát vette. Érted? De aztán olyan éhes volt, hogy kibontotta a papírt, és megette a tortát egyedül.
Szerintem ezen elgondolkodtak, mert nem beszéltek.
Sőt, nem is ittak.
Én az ablak innenső felén lapultam, a konvektor mellett, szóval jó meleg volt, és az otthonos, jó melegben eszembe jutott az a bizonyos film. Hiszen én is láttam a múlt század kilencvenes éveiben. Az volt a címe, hogy Volt egyszer egy Amerika. Átfutott rajtam a gondolat, hogy kinyitom az ablakot, és megmondom nekik a címet, de aztán meggondoltam magam. Végül is tényleg mindegy, hogy mi volt annak a filmnek a címe. S különben is, nagyon régen volt, amikor az a bizonyos fiú ott ült azon a lépcsőn. Akarom mondani, a moziban. Olyan régen volt, hogy tán igaz se volt.
Szerző
Frissítve: 2018.10.06. 16:19