Berend T. Iván: „A múlt nem hagyja magát eltörölni”

Túlélte Dachaut és öt magyarországi rendszerváltást, a rendszerváltás hajnalán még kétszer is nemet mondott az amerikai meghívásra, de aztán jött Csurka István. A 88 éves gazdaságtörténésszel egyebek mellett a „Nyugat alkonyáról” és az EU-ról is beszélgettünk.

Rövidesen napvilágot látó interjúkötetben tekint vissza mozgalmas életútjára Berend T. Iván akadémikus. Az Éghajlat Kiadó gondozásában ez év novemberében megjelenő, Naplementék című kötet sajátos műfajt képvisel: a kilencvenes évek eleje óta Los Angelesben élő, 88 éves, egészen néhány hónappal ezelőttig a világ egyik legtekintélyesebb egyetemén, a UCLA-n dolgozó gazdaságtörténész hosszú hónapokon keresztül válaszolt a kiadó igazgatójának kérdéseire. A válaszok hol személyes vonatkozásúak, hol közérdekűek, múltról, jelenről, Magyarországról és a világról szólnak. Különlegességét az adja, hogy az interjún kívül egy tucat kis írást, bensőséges visszaemlékezést is tartalmaz. Köztük a megrendítő Eperdzsem címűt, amelyben 1944 karácsony estéjének történetét írja le. A komáromi Csillag erőd internálótáborából hatnapos, lezárt marhavagonban megtett utazás után érkezett meg 14 évesen a dachaui koncentrációs táborba és részesült ritka emberi gesztusban. Életének csaknem kilenc évtizede alatt Magyarországon öt rendszerváltás zajlott le, érzése szerint a hatodik most van folyamatban. Ahogy a kiadónak, Berend T. Iván lapunknak is e-mailben nyilatkozott.

– Ha Dachau a kezdet, hetvennégy éve él együtt a történelemmel. Változott az évek során az egyes eseményekről, jelenségekről megfogalmazott véleménye?

– Az ember élményei, benyomásai a világról megváltoznak az új történelmi közegben. Másként látja a világot 20, mint 80 évesen, nagy élettapasztalattal a háta mögött. A történelem eseményei sokszor kerülnek új megvilágításba. Vegyük példaként a munkásosztály szerepét. Egyetemi tanulmányaim során, de utána is, magától értetődőnek vettem, hogy a munkásság, amely a modern történelemben a rövidebbet húzta, természetesen törekszik a jobbra és áll a pozitív változtatást akarók közé. Napjainkban viszont a továbbra is hátrányos helyzetben lévő munkásság nagy számban sorakozik fel a legrosszabb populista demagógok mögé. Ez a tömeg mindig hajlott a radikalizmusra, de sajnos időről időre a rossz, negatív radikalizmusban is hajlandó hinni. Ez nem újdonság, hiszen Hitler pártja tagságának egyharmada munkásokból állt és a "vörös Csepel" szavazóinak többsége is a Nyilaskeresztes Pártra voksolt 1939-ben. Napjainkban nagy munkástömegek állnak a Brexit mögött Angliában, Le Pen szavazói között Franciaországban és hisznek Donald Trump esztelen uszításaiban is, együtt menetelve a fehér szupremácia rasszista híveivel.

Ma másként látom a nagy történelmi változások kérdését is. Korábban erősebben hittem a nagy fordulatok lehetőségében. A hosszú történelmi folyamatok (melyeket a francia Annales-iskola "longue durée-nek" nevezett) mélyebb értelmezése világossá tette, hogy miközben léteznek nagy történelmi változások, a történelem a változás és változatlanság dialektikája alapján alakul. A múlt mindig belemosódik a jelenbe, vagyis gyengítheti a "nagy" változást és sok mindent konzerválhat a múltból.

– Mennyiben érzi úgy, hogy családja és saját története, életútja tipikus példája a magyar történelemnek?

Nem érezhettem másként, hiszen az életem során eddig lezajlott öt magyarországi rendszerváltás mindegyikének vagy szenvedő alanya, vagy cselekvő részese voltam. Mindegyik erősen befolyásolta családom életét. A II. világháború súlyos megrázkódtatásai megtizedelték a magyar társadalmat, az én kiterjedtebb családomat még inkább: létszámunk 32-ről 9-re csökkent. Az 1989-es rendszerváltás átalakította a magyar társadalom létfeltételeit. Ebben magam is közreműködtem, ahogy erről a most megjelenő interjú-kötetben beszámolok, de a végén egész közvetlen családommal, összesen vagy egymillió magyarral együtt külföldre "tántorogtunk".

– Professzor úr a szocializmus építésének évtizedei során sem szűkölködött lehetőségekben és elismerésekben, például igazán korai Kossuth-díjban (1961). Mikortól számítja a "kételkedés korának" kezdetét, amikor először talán maga és munkatársai, majd a társadalom is megkérdőjelezte a rendszer hosszú távú jövőjét?

– A “kételkedés kora” mindenki számára máskor kezdődött. Voltak, akik számára rögtön, mások számára talán soha. Gyerekkorom és főként a háború éveinek legszemélyesebb élményei vezettek arra, ami 15-16 éves koromra mély meggyőződésemmé vált, hogy - az Internacionálé ismert sorát idézzem, - a "múltat végképp el kell törölni". Nem tudtam, hogy a múlt nem hagyja magát eltörölni, hanem mindig benne van a jelenben és befolyásolja a jövőt. A rémségek valóban hamar visszatértek. Az 1949-1953 közötti sztálinista időszak kirakatperei, erőszakos kollektivizálása, agymosó, ostoba propagandája jut eszembe elsőként. A kiáltó igazságtalanságok egy kicsiny villáma belénk csapott, amikor az ország újjáépítésén lelkesen munkálkodó édesapámat ok és magyarázat nélkül elbocsátották állásából. Belebetegedett a semmittevésbe és a reménytelen munkakeresésbe. És akkor jött Nagy Imre, aki egyébként az egyetemen tanárom volt. Végigültem az emlékezetes Petőfi Kör összes vitaülését. Ömlött a sok információ Sztálin rémtetteiről. Fiatal tanársegédként 1956. október 23-án ott vonultam diákjaimmal a Bem-szobortól a Kossuth térre. A teljes bezártság évei után az 1960-as évektől megnyílt a világ: olyan levéltári anyagokba tekinthettem be, melyek megvilágosították számomra az 1950-es éveket. Utazások, ösztöndíjak révén szinte egy "második egyetemet" végezhettem el, a 70-80-as évekre pedig a kételkedéstől eljutottam a cselekvéshez, a gazdasági reform megvalósításához, egy bizottság tagjaként a piacosítás és privatizáció tervezéséhez, egy másik vezetőjeként pedig 1956 népfelkelésként való újraértékeléséhez.

– Miért fogadta el a UCLA meghívását, miért "tántorgott ki" Amerikába a rendszerváltást követő euforikus hangulat ellenére, amikor a nemzetközi aktivitásra Magyarországról kiindulva is egyre több lehetőség adódott?

– Az első két meghívásra, 1988-ban és 1989-ben még nemet mondtam. A Szentágothai János vezette akadémiai jelölőbizottság második akadémiai elnöki turnusra javasolt. Benne égtem az átalakulás forgatagában és 59 éves voltam. Miért kezdjek új életet máshol? Ekkor ért az arculcsapás. Megjelent egy nagy cikk a The New Yorker című magazinban a magyar folyamatokról. Az újságíró sok emberrel készített interjút Budapesten. Velem is, főként az átalakulás gazdasági oldaláról kérdezve. Mindenkinek feltette azonban ugyanazt a kérdést is az akkor előtört antiszemitizmusról, amiről őszintén elmondtam a véleményem. Elmondtam, hogy ez a Magyar Demokrata Fórumban is felütötte a fejét. Csurka István, a párt alelnöke gyakran juttatta kifejezésre félreérthetetlen nézeteit. Antall József felkeresett és megkért, tegyek egy nyilatkozatot, hogy az újságíró kiforgatta a szavaimat. Erre nem voltam hajlandó. Akkor rágalmazás címén feljelentettek. Mindkét fokon megnyertem ugyan a pert, de felkavarodott bennem, amit 1944-ben átéltem. Ebből nem kértem még egyszer. Szentágothaihoz intézett nyílt levelemben megírtam, nem tenne jót az Akadémiának, ha továbbra is én lennék az elnöke. Visszaléptem és elfogadtam a UCLA ajánlatát.

– Aktuálisabb mezőkre áttérve, mit gondol a Nyugat alkonyáról, ami Magyarországon ma oly gyakran emlegetett téma?

– Ezt a gondolatot már az I. világháború előtt kifejtette Oswald Spengler, majd a híres angol történész, Arnold J. Toynbee sokkötetes munkát írt a civilizációk, köztük a nyugati civilizáció történetéről, bemutatva, hogy civilizációk születnek, felemelkednek, majd lehanyatlanak és eltűnnek. Kétségtelen, hogy a XIX. század Angliáé, a XX. század Amerikáé volt, századunkban pedig a változás világos jelei érzékelhetők Kína és más ázsiai országok felemelkedésével. Kínában azonban az egy főre jutó jövedelem és életszínvonal csak 15 százaléka az amerikainak. A Kelet még messze áll a világelsőségtől. Oroszország, ahogy a nemrég elhunyt McCain szenátor nevezte, csak egy nagy benzinkút, Törökország tragikus helyzetben van, a Nyugat mindeközben újabb és újabb technikai vívmányokat produkál. Sokszáz éves folyamatokat néhány év alatt lejátszódó átalakulásként felfogni, primitív hiba lenne.

– Néhány nappal a Sargentini-jelentés elfogadása után, a Brexit lázában égő Nagy-Britanniából egy magyar lapnak írva muszáj megkérdezni, mit gondol az Európai Unió szerepéről?

– Az európai történelem talán legnagyobb teljesítményének tartom létrehozását. A föderális összefogás eredményeként nem csak a pusztító háborúknak vetett véget a kontinensen, de integrálta az 500 milliós európai piacot, szabaddá téve az áruk, a tőke és az emberek mozgását. Ez történelmi kiegyenlítődési folyamatokat indított el a nyugati gazdag centrum, illetve a déli és keleti perifériák között. Megalapozott számítások bizonyítják, hogy Magyarország az EU nagyvonalú támogatása nélkül ma több mint 10 százalékkal szegényebb lenne és kevesebbet fogyasztana, mint egy évtizeddel ezelőtt. A Nyugat-Európába a közép-európai térségből érkezett 20 millió ember, akik jobb megélhetést próbálnak biztosítani családjuknak, nem úgy ítéli meg, hogy a Nyugatnak már leáldozott. Jobban hisznek a saját szemüknek.