„Tisztelem a bátorságáért. Ez a film bizonyára felébreszt néhány rendőrt és magára ismer. De a valóság néha még ennél is keményebb.” Egy egykori rendőr – aki a bécsi rendőrség különleges egységénél, a WEGÁ-nál, valamint az utcai bűnözés elleni küzdelemért felelős akciócsoportban, az EGS-nél is szolgált, ekként ismerte el a Zsaruk című osztrák film készítőinek a munkáját a film közösségi oldalán. A Zsaruk főhőse, Christoph szintén a WEGA tagja: társai hősként ünneplik, mert önvédelemből lelőtt valakit, ő azonban összeroppan a pszichés teher alatt. „Rendőr vagy, nem szociális munkás” – biztatják, ám ez vigasznak kevés.
Stefan Lukacs első filmjét több mint öt év alatt készítette el, a késlekedés oka a pénz hiánya volt. Ám megérte a kitartás: a Max Ophüls fesztiválon a Zsarukat közönségdíjjal, a társadalmilag releváns filmnek járó díjjal, míg a Diagonalén szintén közönségdíjjal jutalmazták, sőt a teljes társulat megkapta a színészdíjat. A Zsaruk nálunk a Szemrevaló fesztiválon volt látható múlt héten, ott mesélte lapunknak a rendező: filmjét nagyon sok osztrák rendőr látta, akik – talán meglepetés, de – többségében dicsérték a film realizmusát. Pedig a Zsaruk nem hízeleg az egyenruhásoknak: a rendőri brutalitás a fő témája. A kedvelt tévésorozatból ismert figurák – Moser, Höllerer, Stockinger vagy Brandtner – itt teljesen ismeretlenek.
– Valójában a Zsaruk egy anti-Rex felügyelő. A film előtt nagyon sokféle rendőri karaktert ismertem meg. A téma is az életből vett, de igyekeztem mindent fikcióssá, sőt bizonyos értelemben szórakoztatóvá tenni – mesélte a Népszavának Stefan Lukacs. – A filmben megjelenő düh és őrület persze nagyon is valóságos, ám Ausztriában nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, a hazám talán a világ egyik legbiztonságosabb országa. Ha nem jársz tilosban, nincs miért félned. Persze, időnként fel lehet tenni a kérdést: miért is van szükségünk egy egyre inkább militarizálódó rendőrségre? Nem egyszerűbb, ha mindenki bezárja az ajtaját?
Az ausztriai közvélemény-kutatások szerint az osztrák rendőrök olyan nagy társadalmi megbecsülésnek örvendenek, mint a tűzoltók, vagy a mentősök. – Persze nálunk is születnek rendőrviccek, és szidjuk is őket, ha gyorshajtásért vagy tilosban parkolásért megbüntetnek – mondta Lukacs. – Egy átlagpolgár azonban szinte sosem találkozhat rendőri brutalitással, ez azok „szerencséje”, akik a társadalom szélére kerültek: drogfüggőké, pszichésen betegeké, hajléktalanoké, migrációs háttérrel rendelkezőké. De el ne felejtsem: a tüntetéseken, különösen a baloldali demonstrációkon is előfordulhat, a bécsi rendőrök nem szívelik különösebben a balos tüntetőket. Olyankor kísérletezik ki az új stratégiákat, próbálják ki a az új technikákat, mint például azt a páncélost, amit a bécsi rendőrség nemrégiben kapott.
A Zsaruk szeptember 21-én debütált az osztrák mozikban, Lukacs nem is tagadta, hogy a premier időzítésének lehetett némi politikai színezete. Ausztria belügyminisztere, a magyar kormánylapokban antimigrációs hősként ünnepelt FPÖ-s Herbert Kickl nemrégiben ugyanis új üzenettel állt elő: több rendőrt az utcára, nekik pedig több fegyvert! A Zsaruk erre is ad egyfajta választ.
Az olyan szupersztárok, mint Michael Haneke és Ulrich Seidl, a nemzetközi fesztiválpiacon nagyon kelendők, az osztrák mozikban azonban alig nézik a filmjeiket – tudtuk meg Lukacstól. A 36 éves rendező és korosztálya nagy tisztelője a nevezett rendezőlegendáknak, ám elsősorban olyan alkotásokkal szeretne előrukkolni, amire az osztrák közönség be is ül a mozikba. Lukacs a filmszakmát a gyakorlatban tanulta ki, ironikus módon pont a Rex felügyelő stábjában volt évekig produkciós asszisztens. Stúdiót alapított, reklámfilmeket készített, és amikor úgy érezte, a forgatókönyvírástól a rendezésig kitanulta a szakma-csínját-bínját, egy sokat díjazott rövidfilmben mesélte el első történetét – a rendőrökről.
Egy film Istvántól – olvasható a Zsaruk osztrák plakátjain. – Nagypapám magyar volt, Magyarországon született, itt ismerte meg a nagymamámat, aki az ő édesapjával, az én dédapámmal a második világháború idején Ausztriából ide menekült a nácik elől – mondta el a rendező. – Itt tudtak elbújni a háború végéig. Nagyanyám és nagyapám egy tánciskolában ismerkedett össze, a háború után mindnyájan Ausztriába mentek. Apám László, engem valójában Istvánnak kereszteltek. Nagypapám sajnos soha nem beszélt magyarul, édesapámmal ezért sajnos nem tudtuk megtanulni a nyelvet.
