A fenntarthatóság fikció, a politikai akarat alakítja a nyugdíjat - a kicsiket is

Publikálás dátuma
2018.10.14 10:32

Fotó: Shutterstock/
A nyugdíjkassza hosszútávon nyereséges, a többletet azonban elszipkázza a költségvetés.
Dolgozóként a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég a nélkülözés elkerülésére. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíja azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. De vajon ezek a félelmek ténylegesen megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer?
A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez egy általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.

KI fogja ezt fizetni?

A nyugdíjrendszer igazságossága kontra fenntarthatósága kérdésében fogjunk egy elvi megközelítési módot: nézzük a nyugdíjrendszert holisztikus megközelítésben. Azaz a kisnyugdíjak problémáját ne azzal akarjuk megoldani, hogy ezt most ne vizsgáljuk, mert ez szociális kérdés. Igenis tekintsük a havi százezer forint alatti nyugdíjasok helyzetét olyan problémának, amelyet a társadalomnak belátható időn belül meg kell oldania.
Amennyiben holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor az első felvetés az lesz, hogy de ki fogja ezt kifizetni? Szerintünk ez nem finanszírozási, vagy másképpen fenntarthatósági kérdés. A pénzügyi szempontú megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak azokat az állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ilyenkor jön az az érvelés, hogy mivel növekszik az eltartottak száma, ezért csökkennek majd a nyugdíjak.
Az állítás úgy igaz, hogy öregszik a társadalom, és a mai tudásunk szerinti aktív korosztály aránya csökken a nyugdíjaskorú lakossághoz képest. Ebből persze nem következik, hogy csökkennie kellene a nyugdíjaknak, vagy ne lehetne megoldani a kisnyugdíjasok helyzetét.
Már csak azért sem, mert jelenleg sem annyit oszt fel a rendszer a nyugdíjasok között, mint amennyit beszed, hanem kevesebbet. 2010 és 2017 között négy olyan év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai. Ugyanakkor négy alkalommal pedig többlettel zárt. Nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is. Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 400 milliárd forinttal több nyugdíjjárulék került befizetésre, mint amennyi nyugdíjat folyósítottak. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra csoportosították át. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.

Nem a kisnyugdíjasok felelősek

Mi következik ebből? Ahogy látjuk ma a dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után fizetett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincsen így. Ezért arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján - ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke - fenntartható-e a nyugdíjrendszer, nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlenség.
Az állami szerepvállalás következtében a nagyon alacsony nyugdíjak problémája álláspontunk szerint alapvetően nem a fenntarthatósági elvek mentén kezelhetőek. Helyette vegyünk egy másik elvet, a társadalmi igazságosságot. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani a munkavállalóval szemben. Mégis az aktív dolgozó is jobb pozícióban van annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson élethelyzetén. Ha dolgozunk, és rosszul keresünk, legalább megvan az esélyünk, hogy új szakmát tanuljunk, új munkahelyre menjünk. A munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségünk. Kiegészíthetjük a nyugellátást, de ha a családi helyzetünk, az egészségünk nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből szokás olyan következtetést levonni, hogy aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.
Miért alacsony tömegeknek a nyugdíja Magyarországon? Mert az alacsony bérstruktúra miatt az emberek sokasága keveset keresett aktív korában. Ez a gazdasági szerkezetből és a nemzetgazdaság állapotából fakadó következmény, amely nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.
Persze az alacsony átlagos bérszínvonal mellett is lehet jól keresni, majd magas nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás is. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői.
Ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon. Ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy a szolidaritás majd az ő idős korukra is kiterjedhet.

Társadalmi akarat kérdése

Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben egy dolgot mindenképp célszerű mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? Persze nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.
A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28 500 forint. Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.
A társadalmi szolidaritást vallók számára egyértelmű, hogy nem büntethető valaki azért, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számunkra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasok helyzetén változtatni szükséges, a minimál-nyugdíjakat számottevően emelni kell.
A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a jelenlegi nyugdíjrendszerben nincsen megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. A nyugellátás önálló rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.
2018.10.14 10:32
Frissítve: 2018.10.14 10:32

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34