A fenntarthatóság fikció, a politikai akarat alakítja a nyugdíjat - a kicsiket is

Publikálás dátuma
2018.10.14 10:32

Fotó: Shutterstock
A nyugdíjkassza hosszútávon nyereséges, a többletet azonban elszipkázza a költségvetés.
Dolgozóként a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég a nélkülözés elkerülésére. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíja azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. De vajon ezek a félelmek ténylegesen megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer?
A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez egy általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.

KI fogja ezt fizetni?

A nyugdíjrendszer igazságossága kontra fenntarthatósága kérdésében fogjunk egy elvi megközelítési módot: nézzük a nyugdíjrendszert holisztikus megközelítésben. Azaz a kisnyugdíjak problémáját ne azzal akarjuk megoldani, hogy ezt most ne vizsgáljuk, mert ez szociális kérdés. Igenis tekintsük a havi százezer forint alatti nyugdíjasok helyzetét olyan problémának, amelyet a társadalomnak belátható időn belül meg kell oldania.
Amennyiben holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor az első felvetés az lesz, hogy de ki fogja ezt kifizetni? Szerintünk ez nem finanszírozási, vagy másképpen fenntarthatósági kérdés. A pénzügyi szempontú megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak azokat az állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ilyenkor jön az az érvelés, hogy mivel növekszik az eltartottak száma, ezért csökkennek majd a nyugdíjak.
Az állítás úgy igaz, hogy öregszik a társadalom, és a mai tudásunk szerinti aktív korosztály aránya csökken a nyugdíjaskorú lakossághoz képest. Ebből persze nem következik, hogy csökkennie kellene a nyugdíjaknak, vagy ne lehetne megoldani a kisnyugdíjasok helyzetét.
Már csak azért sem, mert jelenleg sem annyit oszt fel a rendszer a nyugdíjasok között, mint amennyit beszed, hanem kevesebbet. 2010 és 2017 között négy olyan év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai. Ugyanakkor négy alkalommal pedig többlettel zárt. Nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is. Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 400 milliárd forinttal több nyugdíjjárulék került befizetésre, mint amennyi nyugdíjat folyósítottak. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra csoportosították át. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.

Nem a kisnyugdíjasok felelősek

Mi következik ebből? Ahogy látjuk ma a dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után fizetett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincsen így. Ezért arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján - ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke - fenntartható-e a nyugdíjrendszer, nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlenség.
Az állami szerepvállalás következtében a nagyon alacsony nyugdíjak problémája álláspontunk szerint alapvetően nem a fenntarthatósági elvek mentén kezelhetőek. Helyette vegyünk egy másik elvet, a társadalmi igazságosságot. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani a munkavállalóval szemben. Mégis az aktív dolgozó is jobb pozícióban van annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson élethelyzetén. Ha dolgozunk, és rosszul keresünk, legalább megvan az esélyünk, hogy új szakmát tanuljunk, új munkahelyre menjünk. A munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségünk. Kiegészíthetjük a nyugellátást, de ha a családi helyzetünk, az egészségünk nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből szokás olyan következtetést levonni, hogy aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.
Miért alacsony tömegeknek a nyugdíja Magyarországon? Mert az alacsony bérstruktúra miatt az emberek sokasága keveset keresett aktív korában. Ez a gazdasági szerkezetből és a nemzetgazdaság állapotából fakadó következmény, amely nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.
Persze az alacsony átlagos bérszínvonal mellett is lehet jól keresni, majd magas nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás is. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői.
Ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon. Ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy a szolidaritás majd az ő idős korukra is kiterjedhet.

Társadalmi akarat kérdése

Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben egy dolgot mindenképp célszerű mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? Persze nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.
A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28 500 forint. Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.
A társadalmi szolidaritást vallók számára egyértelmű, hogy nem büntethető valaki azért, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számunkra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasok helyzetén változtatni szükséges, a minimál-nyugdíjakat számottevően emelni kell.
A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a jelenlegi nyugdíjrendszerben nincsen megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. A nyugellátás önálló rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.
Frissítve: 2018.10.14 10:32

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.