Martos Gábor újságíró és képzőművészeti szakíró „Ilyet én is tudok” címmel írt új műkereskedelmi témájú kötetet, melynek bemutatóját az Art Market Budapest kortárs művészeti vásáron tartották. A fővárosi Millenárison Emőd Péter szakújságíró kérdéseire felelve a szerző László Zsófia művészettörténésszel közösen értekezett arról, miért bosszantó és miért felelőtlenség azt mondani egy képzőművészeti műalkotás előtt állva, hogy olyat, mint a kiállított mű, bizony maga is tudna.
„Messze vezető téma az, hogy mit jelent a műalkotás megértése, mindenesetre elgondolkodtató, hogy azt nem szoktuk hallani, hogy egy más művészeti ágban készült alkotásra valaki azt mondja: ezt nem értem. Egy kortárs zeneművészeti munkára, például egy Ligeti-zeneműre vagy egy Kurtág-alkotásra a hangversenyteremből távozva nem illik azt mondani, hogy ilyet én is tudok. Pedig az amerikai zeneszerző, John Cage 4’33 című művét, amelyben a szimfonikus zenekar 4 perc 33 másodpercen keresztül ül a színpadon, anélkül, hogy bármit is tenne, úgy leverem, mint a szar” – kezdte nevetve Martos. A műkereskedelem elméleti kérdéseivel foglalkozó szakember – megszólalását a humor medrében tartva – azt is mondta, a Pitagorasz-tételt lehet érteni (bár maga soha nem volt matekzseni), elvileg a részelő tárgyeset szabályát is, sőt ezeket el is lehet mondani és magyarázni, adott esetben az egyén használni is képes ezt a jellegű tudását. „De mégis mi a túrót értsek azon, hogy a festett vásznon, egy sötét tájháttér előtt ül egy kicsit gülüszemű, dundi nő? Mit kell ezen érteni?” – tette fel a kérdést Martos. A válasz kézenfekvő lett volna, így Martos nem azt adta: Daniel Arasse húszoldalas képzőművészeti tanulmánya a Mona Lisa itáliai tájáról, a motívumismétlésről, da Vinci térképész múltjáról pusztán háttértudás. „Nem kell érteni” – ezzel már László Zsófia egészítette ki a beszélgetést. A művészettörténész felidézte azt, hogy a Joan Miró festményeiből nyílt, korábbi pesti tárlaton egy általa vezetett csoportnak, akik szerint a katalán mester gyermekrajz-jellegű munkákat készített, dühében a kezébe adott egy köteg papírt és színes tollcsomagot, mondván próbáljanak hasonlót alkotni. Az ilyen jellegű előítéletekért a közoktatás, valamint a vizuális nevelés hiánya a felelős, a beszélgetés résztvevői erről megállapodtak.
Műértés kapcsán a probléma ott gyökerezik, hogy nem arra kérdez rá a botcsinálta befogadó, hogy érzi-e magában az érzelmi viszony megteremtődését. „Az nem ér, hogy rávágom, hogy nem értem, vagy azt mondom, ilyet én magam is tudnék. Kizárólag akkor szabadna azt mondania a látogatónak, hogy nem érti, ha áll a festmény előtt tizenöt percet, gondolkozik rajta, és megpróbálja megérteni” – szögezte le Martos. A hatvanöt éves szerző huzamosabb ideje „ilyet én is tudok” címmel képsorozatot posztol a közösségi médiában olyan, elsősorban absztrakt, nonfiguratív alkotásokról, amelyek elképzelhetetlen pénzért kelnek el a világ nagy aukciósházaiban. Ezt, mint ahogyan a kötet első nyilvános debütálásakor elhangzott, rendkívül élvezi, leginkább azért, mert ezzel nemcsak felhívja az ismerősei figyelmét arra, hogy melyek a legdrágább képzőművészeti munkák, hanem bosszanthatja is őket.
„Nézze meg, és csináljon egy ilyet, már ha tud, szoktam gondolni. És baromira élvezem azt, hogy megüti őket a guta” – árulta el nevetve. Hozzátette, hiába övezi általános értetlenség a modern alkotásokat, a nemzetközi műtárgy-kereskedelemben mégis rendre második világháború utáni művek kelnek el a leginkább csillagászati összegekért, és ez sarkallta a Typotex gondozásában megjelent könyv létrehozására. A világ tíz legdrágábban elkelt képzőművészeti alkotása között de Kooning, Pollock, Rothko, Picasso, Lichtenstein világháború után készült munkáit is megtaláljuk, bár a valaha kifizetett legdrágább összegért éppen da Vinci Krisztus-portréja, a Salvator Mundi kelt el. (A középkori mesterművet az abu-dzabi kulturális és idegenforgalmi minisztérium vásárolta meg 450 millió dollárért, tehát 120 milliárd forintért. A munka a tavaly nyílt Louvre Abu Dhabi múzeumban tekinthető meg.)
A kötet megértéskísérletek mellett sorra veszi a sokmilliós műveket, amelyek kalapács alá kerültek az elmúlt időszakban, ennél fogva a világ legdrágább alkotásairól, de azoknak a megalkotóiról is képet kap az olvasó. A szerző korábbi munkája, a Műkereskedelem – Egy cápa ára hasonló módon, szintén a műtárgypiac és a műkereskedelem egyedi vonásait, működését járja körül, ennél fogva a két munka ikerkönyv, de mégsem egymás folytatása. A szerző 2011-ben az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD fokozott szerzett a szakterületéből (Magyarországon elsőként), a most megjelent kötet tulajdonképpen második doktori disszertációnak készült. Lapunk kérdésére elárulta, a két könyv megszületése rendkívül hosszú folyamat volt: „2000-től, amikortól – még a Népszava kulturális rovatvezetőjeként – elkezdtem intenzíven foglalkozni a műkereskedelem elméleti kérdéseivel, minden lépés ennek az irányába mutatott. Mondhatnám, minden efelé vezetett.”
Martos számít arra, hogy értő fülekre talál a munkája, és titkon azt reméli, talán megváltozik az a rossz magyar szokás, amely könnyedén és felelőtlenül leértékeli a kortárs nagy műveket. Erre minden esélye adott, ugyanis a Műkereskedelem – Egy cápa ára című munkáját összesen 1600 példányban nyomták, ebből 1400 körüli példányszám talált gazdára. „Azt gondolom, ez siker, hiszen ez az eladási szám ebben a témakörben nagynak számít. Sok olyan olvasta, akiket érdekel a téma. Jól esik, hogy több műgyűjtőtől, ilyesmi iránt érdeklődőtől kaptam jó visszajelzéseket, és azt is tudom, hogy bizonyos műkereskedők a kötet végén lévő függelék adatai-táblázatai miatt szinte kézikönyvként használják” – erősítette meg a Népszavának. Éppen emiatt került a mostani könyvbe az előző munka megjelenése óta eltelt öt év adataival kiegészített újabb függelék.
