Leszólt modern klasszikusok

Publikálás dátuma
2018.10.17. 12:32

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A közízlés számára nehezen érthető művek vezetik a műkincspiac eladási sikerlistáját. Martos Gábor, a műkereskedelem elméleti szakértője arra keresi a választ új könyvében, mi állhat ennek hátterében.
Martos Gábor újságíró és képzőművészeti szakíró „Ilyet én is tudok” címmel írt új műkereskedelmi témájú kötetet, melynek bemutatóját az Art Market Budapest kortárs művészeti vásáron tartották. A fővárosi Millenárison Emőd Péter szakújságíró kérdéseire felelve a szerző László Zsófia művészettörténésszel közösen értekezett arról, miért bosszantó és miért felelőtlenség azt mondani egy képzőművészeti műalkotás előtt állva, hogy olyat, mint a kiállított mű, bizony maga is tudna. „Messze vezető téma az, hogy mit jelent a műalkotás megértése, mindenesetre elgondolkodtató, hogy azt nem szoktuk hallani, hogy egy más művészeti ágban készült alkotásra valaki azt mondja: ezt nem értem. Egy kortárs zeneművészeti munkára, például egy Ligeti-zeneműre vagy egy Kurtág-alkotásra a hangversenyteremből távozva nem illik azt mondani, hogy ilyet én is tudok. Pedig az amerikai zeneszerző, John Cage 4’33 című művét, amelyben a szimfonikus zenekar 4 perc 33 másodpercen keresztül ül a színpadon, anélkül, hogy bármit is tenne, úgy leverem, mint a szar” – kezdte nevetve Martos. A műkereskedelem elméleti kérdéseivel foglalkozó szakember – megszólalását a humor medrében tartva – azt is mondta, a Pitagorasz-tételt lehet érteni (bár maga soha nem volt matekzseni), elvileg a részelő tárgyeset szabályát is, sőt ezeket el is lehet mondani és magyarázni, adott esetben az egyén használni is képes ezt a jellegű tudását. „De mégis mi a túrót értsek azon, hogy a festett vásznon, egy sötét tájháttér előtt ül egy kicsit gülüszemű, dundi nő? Mit kell ezen érteni?” – tette fel a kérdést Martos. A válasz kézenfekvő lett volna, így Martos nem azt adta: Daniel Arasse húszoldalas képzőművészeti tanulmánya a Mona Lisa itáliai tájáról, a motívumismétlésről, da Vinci térképész múltjáról pusztán háttértudás. „Nem kell érteni” – ezzel már László Zsófia egészítette ki a beszélgetést. A művészettörténész felidézte azt, hogy a Joan Miró festményeiből nyílt, korábbi pesti tárlaton egy általa vezetett csoportnak, akik szerint a katalán mester gyermekrajz-jellegű munkákat készített, dühében a kezébe adott egy köteg papírt és színes tollcsomagot, mondván próbáljanak hasonlót alkotni. Az ilyen jellegű előítéletekért a közoktatás, valamint a vizuális nevelés hiánya a felelős, a beszélgetés résztvevői erről megállapodtak.  Műértés kapcsán a probléma ott gyökerezik, hogy nem arra kérdez rá a botcsinálta befogadó, hogy érzi-e magában az érzelmi viszony megteremtődését. „Az nem ér, hogy rávágom, hogy nem értem, vagy azt mondom, ilyet én magam is tudnék. Kizárólag akkor szabadna azt mondania a látogatónak, hogy nem érti, ha áll a festmény előtt tizenöt percet, gondolkozik rajta, és megpróbálja megérteni” – szögezte le Martos. A hatvanöt éves szerző huzamosabb ideje „ilyet én is tudok” címmel képsorozatot posztol a közösségi médiában olyan, elsősorban absztrakt, nonfiguratív alkotásokról, amelyek elképzelhetetlen pénzért kelnek el a világ nagy aukciósházaiban. Ezt, mint ahogyan a kötet első nyilvános debütálásakor elhangzott, rendkívül élvezi, leginkább azért, mert ezzel nemcsak felhívja az ismerősei figyelmét arra, hogy melyek a legdrágább képzőművészeti munkák, hanem bosszanthatja is őket. „Nézze meg, és csináljon egy ilyet, már ha tud, szoktam gondolni. És baromira élvezem azt, hogy megüti őket a guta” – árulta el nevetve. Hozzátette, hiába övezi általános értetlenség a modern alkotásokat, a nemzetközi műtárgy-kereskedelemben mégis rendre második világháború utáni művek kelnek el a leginkább csillagászati összegekért, és ez sarkallta a Typotex gondozásában megjelent könyv létrehozására. A világ tíz legdrágábban elkelt képzőművészeti alkotása között de Kooning, Pollock, Rothko, Picasso, Lichtenstein világháború után készült munkáit is megtaláljuk, bár a valaha kifizetett legdrágább összegért éppen da Vinci Krisztus-portréja, a Salvator Mundi kelt el. (A középkori mesterművet az abu-dzabi kulturális és idegenforgalmi minisztérium vásárolta meg 450 millió dollárért, tehát 120 milliárd forintért. A munka a tavaly nyílt Louvre Abu Dhabi múzeumban tekinthető meg.)  
A kötet megértéskísérletek mellett sorra veszi a sokmilliós műveket, amelyek kalapács alá kerültek az elmúlt időszakban, ennél fogva a világ legdrágább alkotásairól, de azoknak a megalkotóiról is képet kap az olvasó. A szerző korábbi munkája, a Műkereskedelem – Egy cápa ára hasonló módon, szintén a műtárgypiac és a műkereskedelem egyedi vonásait, működését járja körül, ennél fogva a két munka ikerkönyv, de mégsem egymás folytatása. A szerző 2011-ben az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD fokozott szerzett a szakterületéből (Magyarországon elsőként), a most megjelent kötet tulajdonképpen második doktori disszertációnak készült. Lapunk kérdésére elárulta, a két könyv megszületése rendkívül hosszú folyamat volt: „2000-től, amikortól – még a Népszava kulturális rovatvezetőjeként – elkezdtem intenzíven foglalkozni a műkereskedelem elméleti kérdéseivel, minden lépés ennek az irányába mutatott. Mondhatnám, minden efelé vezetett.”  Martos számít arra, hogy értő fülekre talál a munkája, és titkon azt reméli, talán megváltozik az a rossz magyar szokás, amely könnyedén és felelőtlenül leértékeli a kortárs nagy műveket. Erre minden esélye adott, ugyanis a Műkereskedelem – Egy cápa ára című munkáját összesen 1600 példányban nyomták, ebből 1400 körüli példányszám talált gazdára. „Azt gondolom, ez siker, hiszen ez az eladási szám ebben a témakörben nagynak számít. Sok olyan olvasta, akiket érdekel a téma. Jól esik, hogy több műgyűjtőtől, ilyesmi iránt érdeklődőtől kaptam jó visszajelzéseket, és azt is tudom, hogy bizonyos műkereskedők a kötet végén lévő függelék adatai-táblázatai miatt szinte kézikönyvként használják” – erősítette meg a Népszavának. Éppen emiatt került a mostani könyvbe az előző munka megjelenése óta eltelt öt év adataival kiegészített újabb függelék.

Új munka

Martos Gábor elkezdte az adatgyűjtést egy harmadik kötethez, amely szintén műkereskedelemmel foglalkozik. Ahogyan a „Ilyet én is tudok” az absztrakt művekre, úgy ez is a művészet egyik kiemelt szeletét fókuszálna. Ha a munka a tervek szerint 2023-ban megjelenik, akkor megvalósulna az „ötéves” trilógia elképzelése, hiszen a két korábbi munka megjelenése között öt év telt el.

Építészeti horrorfilm az összedrótozott Iparművészeti

Publikálás dátuma
2018.10.17. 12:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Az Iparművészeti Múzeum készülő rekonstrukciójának köszönhetően kiderült pár dolog a korabeli kivitelezésről és a korábbi felújításokról is: süllyedő falak és a lebegő homlokzat.
Rosszabb állapotban van az Iparművészeti Múzeum épülete, mint ahogy ezt eddig sejteni lehetett – derült ki kedden, amikor az épületszerkezeti vizsgálatok eredményeiről tájékoztatott az intézmény főigazgatója. Az épületbejárást megelőzően Cselovszki Zoltán egy bő húszperces filmet is bemutatott a sajtó képviselőinek, a látottakról mint építész vonta le a következtetést: ez horror, és meglehet, az akciófilmek sztárja, Arnold Schwarzenegger az épület megmentésére érkezett Budapestre. Igaz, ide egy szuperhős kevés, de az is igaz, a film végkifejlete sem volt hasonlítható a Pokoli toronyhoz vagy a Gyilkos felvonóhoz: nemcsak az Iparművészeti homlokzati kerámiaelemei, de a leszakadó párkányrészek sem csaptak agyon senkit. Pedig volt rá esély. Mint a főigazgató beszámolójából kiderült: tavaly október közepén jelezték az épületvizsgálatot végző szakemberek, hogy a homlokzat életveszélyes. Bár az épület a II. világháborúban, 1956-ban, illetve egy földrengésnek köszönhetően is megsérült, ennek fő oka már az épület 1896-os átadásakor is fennállt. Az Iparművészeti eredetileg a Postatakarékpénztár épületéhez lett volna hasonló, ám egyik tervezője, Lechner Ödön plusz pénzt tudott szerezni az épülőfélben lévő múzeumhoz. Akkor már majdnem elkészült a homlokzati falazat, amely az eredeti tervek szerint nem volt alkalmas épületkerámia fogadására. Erre mégis gyorsan rászerelték a kerámiaelemeket, amelyeket hol fémkampókkal, hol drótokkal erősítettek a tartófalhoz, amelynek a síkja hol beljebb, hol kijjebb van. Az épületkerámia nagyon sok helyen elvált a homlokzati faltól, függönyként lebeg a szerkezeti fal előtt.
A párkányzat is hasonlóan utólagos munka eredménye, amely ennek eredményeként külpontos lett, az időjárás hathatós közreműködésével pedig elkezdett billegni. De billegtek a tetőn az egykor kikötözött – mára eltávolított – embermagasságú díszítőelemek is. A díszített, öntött kőburkolatokon, az úgynevezett terazzókon is Lechner kortársainak sietős munkájának nyomát, repedéseket lehet látni. Ez nemcsak abból a szempontból jó hír, hogy a terazzorestaurátorok tudnak ezzel mit kezdeni – ez a repedés legalább nem statikai okokból keletkezett. Mert az épület egyébként süllyed is, sőt a hármas metró építése során az egész épületen áthaladó nagyobb törés alakult ki. Mi az, ami egyáltalán renden van az épületben? – kérdeztük a főigazgatót. − A belső szerkezetek általános állapota jó, és bár vannak viszonylag jelentősebb szerkezeti elmozdulások, nem mozdultak el szegecsek, tartanak a tartófalak – sorolta Cselovszki Zoltán. – Az pedig külön szerencse, hogy az épület acélvázas. 
Ám tartószerkezeti beavatkozások így is szükségesek lesznek. Több helyen új vasbeton keretek, vasbeton falak szükségesek a merevítéshez. Meg kell erősíteni és a talajvíz ellen injektálni (cementbelövelléssel megerősíteni) kell az alapokat – bár a pincét a 2000-es évek elején szigetelték, eszerint még mindig beázik. Több területen új alapozásra, megtámasztásra van szükség. A terheléseket új acélgerendázattal kell átvinni a főfalra, a kupola alátámasztását, vasbeton szerkezetét is meg kell erősíteni. Számos részen cserélni kell a korrodált födémeket, illetve meg kell erősíteni. Eddig a nagyobb kiállításokat (Cselovszki a Bigot-pavilont említette példaként) mindig statikai vizsgálat előzte meg a gyenge födém miatt, amelynek a teherbíró képességét most megdupláznák. Tény, az épületbejáráson az üreges födém látványa senkit sem perdített táncra, pedig az üvegcsarnok lehetséges jövője akár erre is késztettette volna a jelenlevőket. Iparművészeti múzeumokra jellemző, hogy akár egy palota könyvtárát, vagy kastély mennyezetét is beépítik az épületbe. Itt egy székely templom mennyezetét építették be az emeleti árkádjai alatt: ám most a restaurátorok megtalálták az eredeti, 1920 előtti szecessziós falfestést. A teljes rekonstrukciós terv szerint az üvegcsarnokot is régi szépségében állítanák helyre, nem kiállítótérnek, hanem étteremnek, boltnak, közösségi helynek. De ehhez már további plusz pénz – és kormányzati döntés – szükséges. A tavaly szeptemberben bezárt múzeum műtárgyainak eddig 60 százalékát szállították raktárba – mondta el még Cselovszki Zoltán. Nemzetközi felmérés szerint a műtárgyak 7 százaléka szokott sérülni szállítás során – jelenleg egy tárgy sem sérült a főigazgató beszámolója alapján. Remélhető, hogy a fennmaradó 40 százalék elszállítása nem rontja az eredményt.

Az Ős-Duna partján

Nemcsak a hármas metró építése miatt süllyedt meg az épület, hanem azért is, mert az Ős-Duna medrébe épült – állítják az Iparművészeti szakemberei. Annyi bizonyos, a Rákos-árok (Városárok) nagyjából a Nagykörút nyomvonalával megegyezően folyt, amelyet a XVIII. század közepétől kezdtek el feltölteni. Az Iparművészeti oldalában a Hőgyes Endre utcát emiatt hívták sokáig Rákos utcának.

„A történelem a szemünk előtt válik semmivé és ismétli meg önmagát”

Publikálás dátuma
2018.10.17. 11:00

Fotó: Akzente film und fernsehproduktion
Az idei Berlinale egyik legjobb filmje volt a Lars Kraume rendezte A néma forradalom, mely számos pontján kapcsolódik az 1956-os magyarországi forradalmi eseményekhez. A most már a hazai mozikban is pörgő alkotás rendezője telefonon adott interjút a Népszavának.
– A film Dietirch Garstka azonos című regényét dolgozza fel, tehát a történet adott volt, de amikor írta a forgatókönyvet, mennyire nézett utána annak, hogy mi történt 1956-ban Magyarországon? – Eléggé, mivel fogalmam sem volt, hogy mi történt annak idején az országukban. De legalább így hamar túlestem a forradalom vagy ellenforradalom sokáig vitatott kérdéskörén. – Biztos abban, hogy Németországban a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy Puskás Ferenc hősi halált halt a harcokban? – Igen. De az sosem derült ki, hogy ez egy félreértés miatt történt vagy direkt propaganda volt. Ami biztos, hogy a „csendes lázadás” megtörtént a diákok között és a fő motivációjuk a futballhős tragikus halálhíre volt. – Az irodalmi alapanyag hogyan vált szívszorító kalandfilmmé a felnőtté válásról? – Dietirch Garstka a könyvét önéletrajzi műként írta meg. Nem dramatizált, nem írt hősregényt. Kétszázötven oldalon keresztül kíméletlen részleteséggel jellemzi az osztálytársakat és  családjaikat. Nekem ezt kellett egy száz oldalas forgatókönyvbe sűríteni, méghozzá úgy, hogy abból szórakoztató fikciós művet forgassak. Így első körben megteremtettem azokat a karaktereket, akiket én szerettem volna mozgatni és az ő életükbe építettem bele a lehető legtöbb, a könyvben is megtalálható sorsot. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a filmben Kurt karaktere Garstka kivetülése, míg a másik főszereplő, Theo teljesen a képzeletem szüleménye.
– Ha ön ott lett volna 1956-ban abban az osztályteremben, mit tett volna? – Be kell, hogy valljam, hogy nagyon szeretném azt mondani, hogy tizenévesen olyan bátor lettem volna, mint Kurt. De én inkább Theo vagyok – mindig is hittem a kegyes hazugságban. Hogy mit tettem volna, ha ott lettem volna? Nem tudom. Ez iszonyatos pszichés nyomás volt a gyerekeken. – Dietirch Garstka mit szólt a filmhez? – Bevontam őt a forgatókönyv írásának folyamatába. Amikor elkészült a film, meglátogattam az otthonában és levetítettem neki. Hitelesnek tartotta, ez elképesztően fontos volt a számomra. Nagyon beteg volt már egy ideje és azért küzdött, hogy megélje a bemutatót. Aztán a Berlinálén tartott világpremier után nem sokkal elhunyt. Tartson szentimentálisnak, de úgy éreztem, hogy boldogan hagyta itt ezt világot. – A néma forradalom a maradjak vagy meneküljek drámája. Nem tartja ijesztőnek, hogy a mai napig ez mennyire aktuális? – Hát már hogyne tartanám ijesztőnek. Ha valaki azt mondja nekem néhány éve, hogy Németországban a szélsőjobb olyan erős lesz, mint ma, nem hittem volna neki, hiszen nem olyan régen történetek borzasztó dolgok ebben az országban. De ez sajnos nem csak Németországra jellemző, hiszen az ön hazájában, Magyarországon is elfelejtették, hogy milyen következményekkel járhat a nacionalizmus. Két szörnyűséges háborút köszönhetünk a konzervatívoknak. A történelem a szemünk előtt válik semmivé és ismétli meg önmagát. – Ez az idea a fejében volt, amikor nekiállt az adaptációnak? – Azt tudtam, hogy a történet, amit el szerettem volna mesélni arról szól, hogy milyen erősek lehetnek az elnyomottak a hatalom ellen, ha összefognak. Persze, benne volt a szólásszabadság jelentőségének a hangsúlyozása is. Ez nekem elég volt ahhoz, hogy fontosnak érezzem, hogy a múltról beszéljek. Azonban, ha ez ember elkölt egy csomó pénzt egy filmre, muszáj a jelen problémáiról beszélnie. Szóval, tudtam, hogy azok az értékek, melyeket megmutatok, ma is fontosak. Csak éppenséggel nem gondoltam volna, hogy ennyire húsbavágó lesz. Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak vissza kellene tekinteni az ötvenes évek eseményeire – az előző mozifilmem, Az állam Fritz Bauer ellen is ekkor játszódik. – Hogyan fogadták Németországban A néma forradalmat? – Mondhatnám, hogy jól, hiszen jó kritikákat kapott, illetve megnézték háromszázezren. Aztán mennyi lakosa is van Németországnak? Nyolcvanmillió? Akkor már nem olyan fényes ez a szám. Ellenben Franciaországban nagy siker volt. Úgy látszik, ott szeretik a szórakoztató történelmi drámákat, meg magát a mozit. Még akkor is, ha német!  – Igaz, hogy a Berlinale alatt egy börtönben is levetítették A néma forradalmat? – Igen! És amikor úton voltam ebbe a börtönbe, folyton azon járt az agyam: vajon az intézmény vezetői tudatában vannak a tények, hogy ez a film a hatalom elleni összeesküvésről és generálisan a szökésről szól? A vetítés után sokat beszélgettem a rabokkal és elmondták, hogy amit láttak, az a mindennapos életük, ahol folyamatosan le akarják rombolni a közöttük lévő összetartást. Azt hiszem ők voltak, akik a legjobban megértették Németországban a filmet.

Mi az A néma forradalom?

Lars Kraume igaz történeten alapuló filmjében Kurt (Tom Gramenz) és Theo (Leonard Scheicher) kilógnak Nyugat-Berlinbe az NDK-ból mozizni, ahol a helyi filmhíradóban szembesülnek a magyarországi 1956-os októberi események felvételeivel. A következő napokban a Szabad Európa rádió híradása szerint – amit a fiatalok szintén titokban hallgatnak – több sportolótársával együtt a forradalom áldozata lett Puskás Ferenc is, ami végül arra sarkallja az érettségi előtt álló osztályt, hogy két perces néma tiszteletadással adózzon a budapesti elesetteknek. Az intézmény és keletnémet kormány ezt ellenforradalmi tettnek minősíti és ennek megfelelően lépnek fel a rendszer fiatal ellenségei ellen. A film alapjául szolgáló regényt, az egyik résztvevő, Dietirch Garstka jegyzi. A történet Eisenhüttenstadt nevű kisvárosban esett meg, (Brandenburg tartomány, az Odera folyó mellett) melyet – nem mellékesen – átneveztek Sztálinvárosnak.