Leszólt modern klasszikusok

A közízlés számára nehezen érthető művek vezetik a műkincspiac eladási sikerlistáját. Martos Gábor, a műkereskedelem elméleti szakértője arra keresi a választ új könyvében, mi állhat ennek hátterében.

Martos Gábor újságíró és képzőművészeti szakíró „Ilyet én is tudok” címmel írt új műkereskedelmi témájú kötetet, melynek bemutatóját az Art Market Budapest kortárs művészeti vásáron tartották. A fővárosi Millenárison Emőd Péter szakújságíró kérdéseire felelve a szerző László Zsófia művészettörténésszel közösen értekezett arról, miért bosszantó és miért felelőtlenség azt mondani egy képzőművészeti műalkotás előtt állva, hogy olyat, mint a kiállított mű, bizony maga is tudna.

„Messze vezető téma az, hogy mit jelent a műalkotás megértése, mindenesetre elgondolkodtató, hogy azt nem szoktuk hallani, hogy egy más művészeti ágban készült alkotásra valaki azt mondja: ezt nem értem. Egy kortárs zeneművészeti munkára, például egy Ligeti-zeneműre vagy egy Kurtág-alkotásra a hangversenyteremből távozva nem illik azt mondani, hogy ilyet én is tudok. Pedig az amerikai zeneszerző, John Cage 4’33 című művét, amelyben a szimfonikus zenekar 4 perc 33 másodpercen keresztül ül a színpadon, anélkül, hogy bármit is tenne, úgy leverem, mint a szar” – kezdte nevetve Martos. A műkereskedelem elméleti kérdéseivel foglalkozó szakember – megszólalását a humor medrében tartva – azt is mondta, a Pitagorasz-tételt lehet érteni (bár maga soha nem volt matekzseni), elvileg a részelő tárgyeset szabályát is, sőt ezeket el is lehet mondani és magyarázni, adott esetben az egyén használni is képes ezt a jellegű tudását. „De mégis mi a túrót értsek azon, hogy a festett vásznon, egy sötét tájháttér előtt ül egy kicsit gülüszemű, dundi nő? Mit kell ezen érteni?” – tette fel a kérdést Martos. A válasz kézenfekvő lett volna, így Martos nem azt adta: Daniel Arasse húszoldalas képzőművészeti tanulmánya a Mona Lisa itáliai tájáról, a motívumismétlésről, da Vinci térképész múltjáról pusztán háttértudás. „Nem kell érteni” – ezzel már László Zsófia egészítette ki a beszélgetést. A művészettörténész felidézte azt, hogy a Joan Miró festményeiből nyílt, korábbi pesti tárlaton egy általa vezetett csoportnak, akik szerint a katalán mester gyermekrajz-jellegű munkákat készített, dühében a kezébe adott egy köteg papírt és színes tollcsomagot, mondván próbáljanak hasonlót alkotni. Az ilyen jellegű előítéletekért a közoktatás, valamint a vizuális nevelés hiánya a felelős, a beszélgetés résztvevői erről megállapodtak.

Műértés kapcsán a probléma ott gyökerezik, hogy nem arra kérdez rá a botcsinálta befogadó, hogy érzi-e magában az érzelmi viszony megteremtődését. „Az nem ér, hogy rávágom, hogy nem értem, vagy azt mondom, ilyet én magam is tudnék. Kizárólag akkor szabadna azt mondania a látogatónak, hogy nem érti, ha áll a festmény előtt tizenöt percet, gondolkozik rajta, és megpróbálja megérteni” – szögezte le Martos. A hatvanöt éves szerző huzamosabb ideje „ilyet én is tudok” címmel képsorozatot posztol a közösségi médiában olyan, elsősorban absztrakt, nonfiguratív alkotásokról, amelyek elképzelhetetlen pénzért kelnek el a világ nagy aukciósházaiban. Ezt, mint ahogyan a kötet első nyilvános debütálásakor elhangzott, rendkívül élvezi, leginkább azért, mert ezzel nemcsak felhívja az ismerősei figyelmét arra, hogy melyek a legdrágább képzőművészeti munkák, hanem bosszanthatja is őket.

„Nézze meg, és csináljon egy ilyet, már ha tud, szoktam gondolni. És baromira élvezem azt, hogy megüti őket a guta” – árulta el nevetve. Hozzátette, hiába övezi általános értetlenség a modern alkotásokat, a nemzetközi műtárgy-kereskedelemben mégis rendre második világháború utáni művek kelnek el a leginkább csillagászati összegekért, és ez sarkallta a Typotex gondozásában megjelent könyv létrehozására. A világ tíz legdrágábban elkelt képzőművészeti alkotása között de Kooning, Pollock, Rothko, Picasso, Lichtenstein világháború után készült munkáit is megtaláljuk, bár a valaha kifizetett legdrágább összegért éppen da Vinci Krisztus-portréja, a Salvator Mundi kelt el. (A középkori mesterművet az abu-dzabi kulturális és idegenforgalmi minisztérium vásárolta meg 450 millió dollárért, tehát 120 milliárd forintért. A munka a tavaly nyílt Louvre Abu Dhabi múzeumban tekinthető meg.)

A kötet megértéskísérletek mellett sorra veszi a sokmilliós műveket, amelyek kalapács alá kerültek az elmúlt időszakban, ennél fogva a világ legdrágább alkotásairól, de azoknak a megalkotóiról is képet kap az olvasó. A szerző korábbi munkája, a Műkereskedelem – Egy cápa ára hasonló módon, szintén a műtárgypiac és a műkereskedelem egyedi vonásait, működését járja körül, ennél fogva a két munka ikerkönyv, de mégsem egymás folytatása. A szerző 2011-ben az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD fokozott szerzett a szakterületéből (Magyarországon elsőként), a most megjelent kötet tulajdonképpen második doktori disszertációnak készült. Lapunk kérdésére elárulta, a két könyv megszületése rendkívül hosszú folyamat volt: „2000-től, amikortól – még a Népszava kulturális rovatvezetőjeként – elkezdtem intenzíven foglalkozni a műkereskedelem elméleti kérdéseivel, minden lépés ennek az irányába mutatott. Mondhatnám, minden efelé vezetett.”

Martos számít arra, hogy értő fülekre talál a munkája, és titkon azt reméli, talán megváltozik az a rossz magyar szokás, amely könnyedén és felelőtlenül leértékeli a kortárs nagy műveket. Erre minden esélye adott, ugyanis a Műkereskedelem – Egy cápa ára című munkáját összesen 1600 példányban nyomták, ebből 1400 körüli példányszám talált gazdára. „Azt gondolom, ez siker, hiszen ez az eladási szám ebben a témakörben nagynak számít. Sok olyan olvasta, akiket érdekel a téma. Jól esik, hogy több műgyűjtőtől, ilyesmi iránt érdeklődőtől kaptam jó visszajelzéseket, és azt is tudom, hogy bizonyos műkereskedők a kötet végén lévő függelék adatai-táblázatai miatt szinte kézikönyvként használják” – erősítette meg a Népszavának. Éppen emiatt került a mostani könyvbe az előző munka megjelenése óta eltelt öt év adataival kiegészített újabb függelék.