Vígjáték a szexről, hímsoviniszta szexizmus nélkül

Előzetesen nagy volt az elvárás Nagypál Orsi Nyitva című filmjével szemben. Ennek egy részét teljesítette is, igaz talán a maximumot nem hozta ki az általa választott műfajból.

A modernkori mozgóképes reformoknak, rövidebb nevén a Vajna-rendszer egyik célkitűzése volt, hogy minőségi zsánerművekkel fogja lenyűgözni a nagyérdeműt. Várunk erre már néhány éve, voltak is eredmények, de a vígjátékok terén mindig hiányzott valami. Nagypál Orsi műve volt az, amire előzetesen azok a „tudatos impulzusok” érkeztek: ezt most majd tényleg robban. Belemenős alkotás lesz, modern, tabudöngető – miegymás. Pro primo: a Nyitva valóban sokkal jobb, mint a húsz évvel ezelőtti magyar komédiák, de azt nem mondhatjuk, hogy kihozta a műfajból a maximumot.

Kezdjük a nyitójelenettel: egy esküvőt látunk, melynek az a funkciója, hogy megtudjuk: Fanni, az anyakönyvvezető nem érzi igazán boldognak magát – különösen, hogy az összeadott pár belegabalyodik az első hivatalos hitvesi csókba, mintha csak egy 90-es években készült amerikai tinimozi kezdődne. Pedig itt, kérem sokkal komolyabbak a karakterek és történet tétje: Fanni és Bálint kellemes harmincasok, akik kapcsolatuk azon pontján állnak, amikor felteszik a kérdést, vajon tényleg egymással akarják-e leélni az életüket? Na, nem kell megijedni, a Nyitva nem fullad szocióba, a témát a (leg)könnyebb oldalról közelíti meg a rendező. A szex problémakörét taglalja, miszerint egy megalapozott kapcsolatban már nem jár feltétlenül eufóriával az együttlét. Ezért az ifjú pár úgy dönt, hogy teszteléssel döntenek a jövőről. Azaz, együtt maradnak, de a hűség helyett a nyitottságot ambicionálják. Aminek persze meglesznek a maga lelki következményei…

Nem bántam volna, ha a bevált hollywoodi a hangvételnél maradunk ezzel a témával, ám a mű hamar elér a jelen kertévés sorozatainak hangulatához, így a keménységet, a botrányt, a belemenést hiába várjuk – pedig az valóban forradalmi tett lett volna. Nagypál Orsi inkább biztosra akart menni, elvégre nem kevés tévésorozatos-romkomos tapasztalata van (Hidegzuhany, Terápia, Csak színház és más semmi, Tóth János), éppen ezért nem meglepő, hogy rutinosan rendezte a dialógusokba kódolt helyzetkomikumokat. Példásan rövid és tömör az expozíció, amely ennek ellenére végtelennek tűnik, mivel az alkotók beletettek minden létező klisét a párkapcsolatokról.

Az viszont új, sőt, forradalmi, hogy női szempontból írták meg a kliséket: idejekorán megtudjuk, ki a célközönség. Ezek után különösen örömteli fordulat, hogy később helyreáll a rend és politikailag teljesen korrekt és ízléses a dolgozat, a magyar komédiákra jellemző ordenáré hímsoviniszta szexizmust most nem kell senkinek sem elszenvednie. Sőt, az alkotók igyekeztek ezt a stílust nevetségessé tenni, és ez jó, még akkor is, tanárnénisen és didaktikusan. A pozitívumok közé kell még sorolni, hogy a Fannit alakító Radnay Csilla remek, viszi a hátán a filmet. A párját alakító Kovács Lehel hozza a kötelezőt a kissé feminimre csiszolt férfi szerepében, de ez nyilván alkotói döntés volt: noha párkapcsolati kérdéseket feszeget a mű, jelen esetben a női oldal a domináns. Hangsúlyozom: nem csak látszólag.

Ami egyébként a rendező erőssége, olykor kárt is okozott a filmnek: a tévés képi világ és dramaturgia alkalmazása végül is túlságosan töredezetté teszi a sztorit, amely szépen lassan széthullik, mire eljutunk a lezáráshoz. Azt pedig döntse el mindenki maga, hogy mennyire menő, ha valaki megpróbál sok-sok ismert színészt beszuszakolni egy-egy jelenet erejéig.