A médiafölény birtokában

Papp Lajos szívsebész még a baloldali érában, tíz esztendővel ezelőtt mondott le minden pozíciójáról, és kérte nyugdíjaztatását; megítélése szerint ami az akkori egészségügyben folyt, az sem erkölcsileg, sem szakmailag nem volt vállalható. 
Idéznék 2008. július 15-én kelt, drámai hangvételű nyílt leveléből: „Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban. Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről – a szívsebészetről. Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.”
Az, hogy egy másik szívsebészt, Székely László főorvost – egyesek szerint az emberierőforrás-miniszter kifejezett óhajára – nemrégiben elbocsátották a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből, s nem sokkal ezt követően elhunyt egy műtétre váró betege, mintha mégsem váltana ki ekkora tiltakozást sem a szakmából, sem a társadalomból. 
A jelentős túlsúlyban lévő kormánypárti médiumok mélyen hallgatnak a jelenlegi kabinet által idáig elhanyagolt honi egészségügy rendszerszintű problémáiról, s ez az agyonhallgatás még akkor is hátrányosan befolyásolja a polgárok rezisztenciára való hajlandóságát, ha potenciális páciensekként maguk is napról napra szembesülhetnek a szóban forgó intézményekben uralkodó áldatlan állapotokkal. Ebben a helyzetben egyes prominensek a jelek szerint azt is megengedhetik maguknak, hogy a bekövetkezett halálesetért arcátlan cinizmussal éppen a kirúgott főorvost teszik felelőssé.
Alighanem a kormánypárti médiafölénynek köszönhetően viszonylag kevesen hördültek fel a miniszterelnök oktatásügyben végrehajtott pálfordulásának láttán is. Orbán Viktor alighanem ráébredt, hogy a társadalmi ellátórendszereknek az általa kierőszakolt „szociális népszavazás” révén meghiúsított reformját nyolcévnyi halogatás után mégiscsak kénytelen végigvinni, a száznyolcvan fokos fordulat szalonképessé tételéhez viszont új kommunikációs panelek szükségeltetnek. Az újból belengetett tandíj és a profitorientált egészségügy ugyan változatlanul népszerűtlen a magyarok körében, ám az Orbán-kabinet lényegesen jobb helyzetben van a 2010 előtti baloldali kormányoknál, különösen az előzetesen végrehajtott hatalompolitikai manővereinek köszönhetően. 
A közpénzből felhizlalt lakájmédiában ténykedő mellébeszélők siserahada napi huszonnégy órában fogja sulykolni nekünk, hogy például „ez” a tandíj miért lesz „más”, mint a Gyurcsány-kormány által bevezetett, miközben óvakodni fognak a „megszorítás” kifejezés használatától. Figyelembe kell vennünk azt a politológusok által olykor hangoztatott véleményt is, miszerint a nadrágszíj meghúzását a társadalmak lényegesen könnyebben elfogadják a jobboldali kormányoktól. 
Ha esélyegyenlőséget kínáló felsőoktatást, illetve mindenki számára elérhető, színvonalas egészségügyet akarunk magunknak kiharcolni, mindenekelőtt civil kurázsira van szükségünk - amely tíz esztendeje megvolt még többek között dr. Papp Lajosban. „Őfelsége ellenzéke” itt már tehetetlen.
Szerző
Beck Tamás
Frissítve: 2018.10.23. 10:28

Futárút, 1956

Tartásuk egyenes, tekintetük komor és felelősségteljes, feszülten figyelik, hogy nem figyeli-e őket valaki, a rájuk bízott fekete szkájtáskát életük árán is megvédenék. A világ tele van ellenséges ügynökökkel, akik egy percnyi felelőtlenséget is könyörtelenül kihasználnak. 
Athén-Ankara. Hallgatagon utaztak, ahogyan a futárok szoktak. Solymosi elvtárs és Tanító elvtárs. Ankarában a repülőtéren senki sem várta őket, ami szabályellenes volt.  Kiváltották a csomagjaikat, és kiléptek a zsúfolt, sötét járdára.
- Menj el, és telefonálj a követségre – adta ki az utasítást Solymosi. Tanító igyekezett elhárítani a bonyolultnak látszó feladatot, de végül kelletlenül elindult, hogy keressen egy fülkét. Előtte még aprópénzt is kellett szereznie. A nagykövetségen senki sem vette fel a kagylót, így Solymosi és Tanító a szabályokat megszegve taxival indult a misszióra. Becsengettek a nagy kertben álló villa kapuján. Némi várakozás után megjelent egy hivatalsegéd, és megkérdezte, hogy mit akarnak.
- Hogy mi mit akarunk? – kérdezte felháborodva Solymosi. – Mi vagyunk a futárok.
- Az lehet – mondta a férfi, aki Solymosi megfigyelése szerint erősen alkohol befolyása alatt állt. – De bennünket ez már nem érdekel. Budapesten győzött a forradalom. Mi pedig a forradalmi kormányt akarjuk szolgálni. 
- Miről beszél, maga szerencsétlen? – kérdezte erre a főfutár. – Inkább engedjen be. 
A hivatalsegéd kinyitotta az ajtót, Solymosi és Tanító felment a nagyköveti irodába, ahol együtt találták a diplomatákat és családtagjaikat. Valamennyien italoztak, és népdalokat énekeltek.  
- Mi történik itt, Gebár elvtárs? – vonta félre Solymosi Gebár Bódogot, a nagykövetet.
- Többé nem vagyok az elvtársad – szögezte le elszántan Gebár. Testes, őszülő férfi volt, vasmunkásból lett diplomata. - Elegünk volt a szocialista önkényből. Tegyétek ki az asztalra a szolgálati fegyvereteket és a pénzt. Az iratokra nincs szükségünk. A független magyar kormányt kívánjuk szolgálni.
Solymosi egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Tanító elvtárs némi csalódottsággal nézett a főfutárra, miközben a hivatalsegéd elmélyülten a futártáska tartalmát vizsgálgatta.
- Hazautaztok? – kérdezte Solymosi.
- Eszünk ágában sincs – mondta Gebár. – Állítólag minden kommunistát felakasztanak majd. Testületileg menedékjogot kérünk az amerikai nagykövetségen.
Néhány perc múlva csakugyan távoztak, Solymosi kettesben maradt Tanítóval. Felhívta Budapesten a barátnőjét, Ildikót, forradalom van, mondta lelkesen a lány, gyere haza mielőbb, és vegyél feleségül. Solymosi nyelt egyet, eszében sem volt nősülni, különösen forradalom idején. 
Két évvel később Solymosi, a futár Amerikában járt. New Yorkban kiment sétálni, és egy csomag Lucky Strike cigarettát vásárolt az egyik kioszkban. A férfi, aki kiszolgálta, Gebár Bódog volt. Solymosi egydollárossal fizetett, Gebár visszaadta az aprót. Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.
Szerző
Odze György

Váratlan forradalom

Gerő Ernő párt és állami delegáció élén éppen Jugoszláviában volt. Miért ne lett volna? Amikor október 15-én elutazott, még senki sem sejtette, hogy 1956. október 23-a világtörténelmi jelentőségű nap lesz, amelyről 62 évvel később is meg fognak emlékezni mindenhol, ahol fontos szó a szabadság. (Meg pár olyan helyen is, ahol nem annyira, de ezt most hagyjuk.) 
Szóval Gerő és szinte az egész politikai vezetés nyugodtan elvonatozott Belgrádba, ott hallottak valami lengyelországi tüntetésekről. Aztán arról, hogy a magyar egyetemisták is mozgolódnak. Azt már visszaérve olvashatták, hogy a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikkben üdvözli a 23-án estére meghirdetett diákdemonstrációt. A dolgok néha gyorsan történnek.
Persze kellett hozzá a lassú érési folyamat. Moszkvában már 1956 tavaszán érezték, hogy valami nincs rendben Magyarországon, nyáron el is küldték Budapestre Mihail Szuszlovot, nézze már meg, mit művelnek a magyar elvtársak. (Szuszlov jelentéséből nem lett akkora balhé, mint a minap Judith Sargentiniéből, amiből látható, hogy Moszkva tényleg barátságosabb volt, mint a mai Brüsszel, már ha valaki teljességgel figyelmen kívül hagyja a komplett történelmet, benne 1956. november 4-e eseményeit, de ezt most megint csak hagyjuk.) Gerő mindenesetre teljes nyugalomban utazott el, nem érzékelte, hogy a nép felkelésre készült volna.
A nép sem érzékelte. Nem hogy felkelésre nem készült, de egyáltalán nem gondolt arra, hogy megbuktassa Hegedűs András kormányát. Arra meg pláne, hogy Gerőt, a párt főtitkárát. Arra se, hogy kivonulásra bírja az akkoriban az 1989-esnél valamivel erősebb Szovjetuniót. A nép beérte azzal, hogy a szegedi egyetemisták újjászervezhették a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét, illetve a lengyel megmozdulásokkal szolidaritást vállaló Írószövetség megkoszorúzhatta Bem József budai szobrát. A műegyetemisták ezt támogató demonstrációját a belügyminisztérium előbb engedélyezte, aztán betiltotta, végül mégis engedélyezte. A Bem téren húszezren gyűltek össze, aztán a Rádiónál lövések dördültek, és hirtelen összecsődült kétszázezer ember - akkor Budapestnek nagyjából ugyanannyi lakosa volt, mint mostanság, 1,7-1,8 millió.
Egy ekkora városban kétszázezer ember nagyon sok. Olyan sok, hogy az már szinte önmagában forradalom. Ennyi embernek már tehetetlenségi ereje van. Az akkori hatóságok biztosan megbánták, hogy fegyverrel is meg akarták védeni a Rádiót - ha hagyják a fenébe, lehet, hogy a nép megnyugszik. De az is lehet, hogy már akkor is késő volt.
A máig ható tanulság az, hogy a hatalomnak, ha nem akar forradalmat, kerülnie kell a kétszázezres tömeggyűlések kialakulására okot és lehetőséget adó testmozdulatokat. Főleg pedig az erőszakot, mert azzal pillanatok alatt lehet kétszázezret csinálni a húszezerből. A mai hatalom ezt a leckét kétségkívül megtanulta.
De még mindig ott van a belgrádi látogatás, amihez akkoriban magánrepülő és futballmeccs sem kellett. Márpedig a dolgok néha váratlanul történnek.