Futárút, 1956

Tartásuk egyenes, tekintetük komor és felelősségteljes, feszülten figyelik, hogy nem figyeli-e őket valaki, a rájuk bízott fekete szkájtáskát életük árán is megvédenék. A világ tele van ellenséges ügynökökkel, akik egy percnyi felelőtlenséget is könyörtelenül kihasználnak. 
Athén-Ankara. Hallgatagon utaztak, ahogyan a futárok szoktak. Solymosi elvtárs és Tanító elvtárs. Ankarában a repülőtéren senki sem várta őket, ami szabályellenes volt.  Kiváltották a csomagjaikat, és kiléptek a zsúfolt, sötét járdára.
- Menj el, és telefonálj a követségre – adta ki az utasítást Solymosi. Tanító igyekezett elhárítani a bonyolultnak látszó feladatot, de végül kelletlenül elindult, hogy keressen egy fülkét. Előtte még aprópénzt is kellett szereznie. A nagykövetségen senki sem vette fel a kagylót, így Solymosi és Tanító a szabályokat megszegve taxival indult a misszióra. Becsengettek a nagy kertben álló villa kapuján. Némi várakozás után megjelent egy hivatalsegéd, és megkérdezte, hogy mit akarnak.
- Hogy mi mit akarunk? – kérdezte felháborodva Solymosi. – Mi vagyunk a futárok.
- Az lehet – mondta a férfi, aki Solymosi megfigyelése szerint erősen alkohol befolyása alatt állt. – De bennünket ez már nem érdekel. Budapesten győzött a forradalom. Mi pedig a forradalmi kormányt akarjuk szolgálni. 
- Miről beszél, maga szerencsétlen? – kérdezte erre a főfutár. – Inkább engedjen be. 
A hivatalsegéd kinyitotta az ajtót, Solymosi és Tanító felment a nagyköveti irodába, ahol együtt találták a diplomatákat és családtagjaikat. Valamennyien italoztak, és népdalokat énekeltek.  
- Mi történik itt, Gebár elvtárs? – vonta félre Solymosi Gebár Bódogot, a nagykövetet.
- Többé nem vagyok az elvtársad – szögezte le elszántan Gebár. Testes, őszülő férfi volt, vasmunkásból lett diplomata. - Elegünk volt a szocialista önkényből. Tegyétek ki az asztalra a szolgálati fegyvereteket és a pénzt. Az iratokra nincs szükségünk. A független magyar kormányt kívánjuk szolgálni.
Solymosi egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Tanító elvtárs némi csalódottsággal nézett a főfutárra, miközben a hivatalsegéd elmélyülten a futártáska tartalmát vizsgálgatta.
- Hazautaztok? – kérdezte Solymosi.
- Eszünk ágában sincs – mondta Gebár. – Állítólag minden kommunistát felakasztanak majd. Testületileg menedékjogot kérünk az amerikai nagykövetségen.
Néhány perc múlva csakugyan távoztak, Solymosi kettesben maradt Tanítóval. Felhívta Budapesten a barátnőjét, Ildikót, forradalom van, mondta lelkesen a lány, gyere haza mielőbb, és vegyél feleségül. Solymosi nyelt egyet, eszében sem volt nősülni, különösen forradalom idején. 
Két évvel később Solymosi, a futár Amerikában járt. New Yorkban kiment sétálni, és egy csomag Lucky Strike cigarettát vásárolt az egyik kioszkban. A férfi, aki kiszolgálta, Gebár Bódog volt. Solymosi egydollárossal fizetett, Gebár visszaadta az aprót. Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.
Szerző
Odze György

Váratlan forradalom

Gerő Ernő párt és állami delegáció élén éppen Jugoszláviában volt. Miért ne lett volna? Amikor október 15-én elutazott, még senki sem sejtette, hogy 1956. október 23-a világtörténelmi jelentőségű nap lesz, amelyről 62 évvel később is meg fognak emlékezni mindenhol, ahol fontos szó a szabadság. (Meg pár olyan helyen is, ahol nem annyira, de ezt most hagyjuk.) 
Szóval Gerő és szinte az egész politikai vezetés nyugodtan elvonatozott Belgrádba, ott hallottak valami lengyelországi tüntetésekről. Aztán arról, hogy a magyar egyetemisták is mozgolódnak. Azt már visszaérve olvashatták, hogy a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikkben üdvözli a 23-án estére meghirdetett diákdemonstrációt. A dolgok néha gyorsan történnek.
Persze kellett hozzá a lassú érési folyamat. Moszkvában már 1956 tavaszán érezték, hogy valami nincs rendben Magyarországon, nyáron el is küldték Budapestre Mihail Szuszlovot, nézze már meg, mit művelnek a magyar elvtársak. (Szuszlov jelentéséből nem lett akkora balhé, mint a minap Judith Sargentiniéből, amiből látható, hogy Moszkva tényleg barátságosabb volt, mint a mai Brüsszel, már ha valaki teljességgel figyelmen kívül hagyja a komplett történelmet, benne 1956. november 4-e eseményeit, de ezt most megint csak hagyjuk.) Gerő mindenesetre teljes nyugalomban utazott el, nem érzékelte, hogy a nép felkelésre készült volna.
A nép sem érzékelte. Nem hogy felkelésre nem készült, de egyáltalán nem gondolt arra, hogy megbuktassa Hegedűs András kormányát. Arra meg pláne, hogy Gerőt, a párt főtitkárát. Arra se, hogy kivonulásra bírja az akkoriban az 1989-esnél valamivel erősebb Szovjetuniót. A nép beérte azzal, hogy a szegedi egyetemisták újjászervezhették a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét, illetve a lengyel megmozdulásokkal szolidaritást vállaló Írószövetség megkoszorúzhatta Bem József budai szobrát. A műegyetemisták ezt támogató demonstrációját a belügyminisztérium előbb engedélyezte, aztán betiltotta, végül mégis engedélyezte. A Bem téren húszezren gyűltek össze, aztán a Rádiónál lövések dördültek, és hirtelen összecsődült kétszázezer ember - akkor Budapestnek nagyjából ugyanannyi lakosa volt, mint mostanság, 1,7-1,8 millió.
Egy ekkora városban kétszázezer ember nagyon sok. Olyan sok, hogy az már szinte önmagában forradalom. Ennyi embernek már tehetetlenségi ereje van. Az akkori hatóságok biztosan megbánták, hogy fegyverrel is meg akarták védeni a Rádiót - ha hagyják a fenébe, lehet, hogy a nép megnyugszik. De az is lehet, hogy már akkor is késő volt.
A máig ható tanulság az, hogy a hatalomnak, ha nem akar forradalmat, kerülnie kell a kétszázezres tömeggyűlések kialakulására okot és lehetőséget adó testmozdulatokat. Főleg pedig az erőszakot, mert azzal pillanatok alatt lehet kétszázezret csinálni a húszezerből. A mai hatalom ezt a leckét kétségkívül megtanulta.
De még mindig ott van a belgrádi látogatás, amihez akkoriban magánrepülő és futballmeccs sem kellett. Márpedig a dolgok néha váratlanul történnek.

Indul a megálló

Nem igaz, hogy az Orbán rezsimben a kontraszelekció miatt egyre kevésbé működik a közigazgatás, a közszolgáltatás. Pontosabban általában igaz, mert a NER a gyakorlatba ültette át azt, amit Csurka István mondott, vagyis hogy a szaktudás bolsevista trükk. A minisztériumokban, mindenféle állami és önkormányzati hivatalokban alig találni már szakembert, mert helyüket a pártkatonák vették, veszik át. A bolsevista trükk, a szakértelem helyét egy poszt betöltésénél a párthűség, mármint az Orbán-hűség vette át. 
Ám van néhány terület, ahol nagyon is hatékony ez a rendszer: bármilyen civil, illetve állampolgári akcióra szinte azonnal lesújt, vasököllel. Legutóbb Pécsett: a fideszes önkormányzat a hét közepén hajnalban lopva „lopta el” azt a buszmegállót, amit a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, kétségtelenül illegálisan épített a város polgárainak. 
A talán egyetlen hiteles hazai párt nem először dolgozott a helyi önkormányzatok vagy állami vállalatok helyett. Felcsúton nemcsak űrállomást ígért a kutyapárti polgármesterjelölt, de amíg elkészül, addig is felhúztak egy buszmegállót, és az évek óta kátyús utakon betömték a tengelyszakasztó gödröket. A miniszterelnök falujának vezetője azonban köszönet helyett lebontatta a megállót, s elrendelte, hogy a párt kátyúsítsa vissza az utcákat. A MÁV sem vette jó néven, hogy  a néhány méteres hiányzó szakasszal kiegészítették helyette a rákosrendezői kerékpárutat. A repedezett járdalapok színesre festése után pedig a hatóságok bizton számíthattak a mindenkori feljelentők buzgóságára.  
Nem hiszem, hogy központi utasításra hagyja el a józanész a helyi hatalmasokat. Sajnos már erre sincs szükség. A megfelelni vágyás mozgatja immár a rezsim talpasait.
Sőt mintha az az elv vezetné a helyi Pató Pálokat, hogy ha mi nem teszünk semmit, hát más se tegyen!
Szerző
Bihari Tamás