Különös álmom volt

Ültem a közeli parkban egy napos padon, és élveztem a vénasszonyok nyara utolsó simogatását, amikor odalépett hozzám két marcona közeg, és az igazolványomat kérte.

Éppen leugrottam a tisztítóba, nem volt nálam semmi, csak egy szupermarketes szatyorban a zakóm, amit éppen elhoztam onnan. Figyelmeztettek, hogy a hajléktalanság törvénybe ütközik, és már csattant is a kezemen a bilincs. A járókelők megálltak, ki vigyorgott, ki sajnálkozott. Amikor éppen belöktek volna a tömlöcbe, felébredtem.

Innen nézve is szörnyű álom volt. Az ünnepi semmittevésben elszundítottam, felriadva az sem vigasztalt, hogy körülöttem minden rendben. A kertben csendesen hullanak a levelek, a két unokám kacagva kergeti a mókusokat, a készülő ebéd illata tölti be a szobát… De mégsem tudok szabadulni az álom nyomasztó emlékétől, mert megéreztem azt a megaláztatást, amit egy ilyen helyzetben el kell szenvedniük azoknak, akiknek beletúrnak a szatyrába, s ha abban váltóruhát, vagy valami olyat találnak, ami a hajléktalanságra utalhat, már viszik is a bíró elé.

Hollandiában az egyik tévécsatornán hetente bemutatnak egy gazdag és egy szegény családot, akik egy hétre „életet cserélnek”. Az asztalon otthagyják egymásnak az életmódjukhoz szükséges hét napra való pénzt, amiből a szegény megpróbálhatja, mi mindent engedhet meg magának a gazdag úgy napi 1400 euróból, a gazdag pedig igyekszik „életben maradni” a jó esetben heti 120 euróból. A műsort azért találták ki a csatorna szerkesztői, hogy valamiféle empátiát ébresszenek a társadalom különféle rétegei között. Mert a hollandokat már megtanította az itthon elutált liberális demokrácia, hogy a fene megeszi azt a nemzetet, ahol a szegény vicsorogva irigyli a gazdag vagyonát, a tehetős pedig átnéz a nyomorulton. Arról nem is beszélve, hogy az élet forgandó, bizony vannak, akik magasról buknak, és nem kevesen akadnak a világban, akik tehetségük, szorgalmuk révén a nyomorból kapaszkodnak fel.

Harminc évvel a rendszerváltás után, akik mára kőgazdagok lettek, és fenn hordják az orrukat, talán még emlékeznek a gyerekkorukra. A klott gatyájukra, a házuk melletti libalegelőn kergetett labdára, az iskolapadban megszerzett gázszerelő papírra. Annak, aki kinéz a magánrepülője ablakán, nem térkép a táj - legfeljebb a gyárait és a szántóföldjeit látja, de az embert, az ott dolgozót, „ki dolgáért remeg”, már biztosan nem.

A magyar gazdagok már régen nem tudják beleélni magukat a szegények sorsába. Ma egy ex-alpolgármester nem szégyelli azt mondani, hogy meg lehet élni havi 44 ezer forintból, a milliárdos meg azt tanácsolja a romáknak, ha nincs ennivalójuk, szedjenek gombát. A sok százezret kereső képviselő az „ország házában” lelkiismeretfurdalás nélkül nyomja meg az igen gombot, ha törvényt kell hoznia a hajléktalanok elzárásáról.

Egy sem akadna közülük, aki a tévé nyilvánossága előtt mutatná be, hogyan és mennyiből él. Olyat meg végképp nem találnánk, aki hajlandó volna akár csak egy hétre is életet cserélni egy közmunkással. Hogy beengedje a lakásába? Na, ne már!