Már száz éve rohanunk a forradalomba

Publikálás dátuma
2018.10.28 07:00

Wikipedia
Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat – éppen úgy, mint a közelmúltat – saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog.
Az őszirózsás forradalom századik évfordulóján két történetet mondhatunk el. Az első a száz évvel ezelőtt történteké, a második a száz év alatt elmondottak története. Kende Péter emlékeztetett arra nemrég, hogy az eseményeknek „igaz” történetük nincs, az emlékezet, az értelmezés egymásra halmozott, egymással sokszor ellentétes eseménysorozatok elbeszéléséből áll. Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat - éppen úgy mint a közelmúltat - saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog. Az effajta hivatalos pecséttel és cégszerű aláírással ellátott történelemszemléletben a világ a jó és a gonosz, az országgyarapító és a hazaáruló párbajából áll.
A kommunista üdvtörténet a Tanácsköztársasággal kezdődött, de hallgatni kényszerült Kun Béláról, aki a GPU kivégzőkamrájában végezte. A bukás egyedüli felelősévé a burzsoáziát tették. A kései Kádár-rendszerben ledőltek a tabuk: Hajdu Tibor Károlyi életrajza, Litván György kutatásai Károlyiról és Jásziról árnyalták a képet, hogy aztán a rendszerváltás után megjelenhessenek a történteket európai környezetükbe, a személyeket valódi dimenzióikba helyező művek. De már erről is csak múltidőben beszélhetünk.
Újabban a hivatalos pecséttel ellátott igazságot immár a Veritas Történelemhamisító Intézet (© Karsai László) hirdeti. Az effajta történelemmel a szakmai becsületükre kényes történészek sem tudnak mit kezdeni. Én tudástöbblettel nem rendelkezvén, csak egyéni olvasatom megosztására vállalkozhatom.

A lavina elindult

Kezdjük az elején. Tisza István nem volt bolond, amint Ady haragos versében állítja. A kiegyezés feltételeit tekintve kimaradhattunk volna a világháborúból, de a miniszterelnök jövőképe a recsegő-ropogó Monarchiára, a mozdulatlan társadalmi szerkezetre korlátozódott. Az utolsó utáni percben ismerte el tragikus tévedését: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal (…), ezt a háborút elvesztettük.” A párbajképes úriember gesztusa a történelmi Magyarország csődjének lavináját nem állíthatta meg.
Károlyi Mihálynak azt róják fel, hogy amatőr politikusként nem állt a helyzet magaslatán. Ott, ahonnan a lavina elindult. Így igaz. Az elvesztett háborúval Károlyi egymillió halottat, nyolcszázezer hadifoglyot örökölt, az olasz frontról hazaözönlő, néhol fosztogató, máshol spontán földosztásba kezdő katonákat, szén- és élelmiszer-hiányt. Négyszáz év után önálló magyar állam alakulhatott – de a függetlenséget senki sem vívta ki. A csehek, szlovákok, horvátok kiválása után az osztrákoknak sem kellett császár, elhagyták a Monarchiát, az addig Bécsből irányított közös ügyek a Magyar Királyság nyakába zúdultak. Napok alatt kellett pénzügyet, azaz saját nemzetgazdaságot, külügyet, azaz diplomáciai szolgálatot és hadügyet, azaz a terület védelmét megszervezni. Erre a szó szoros értelmében életveszélyes feladatra a tapasztalt politikusok nem jelentkeztek. A Tiszát követő idős és beteg Wekerle Sándor hamar visszaadta mandátumát, utóda, az államigazgatásban jártas Hadik János főrend tizenhét (!) óráig maradt miniszterelnök.
Károlyi Mihály, a magyar történelem legtöbbet gyalázott politikusa ugyanahhoz az osztályhoz tartozott, mint Tiszta István és Hadik János, cselekedeteit ugyanaz a becsületkódex diktálta. Ragaszkodott hozzá, hogy a szétfoszlott Monarchia törvényei szerint nevezzék ki miniszterelnöknek, a menekülő uralkodótól kért felmentést hűségesküje alól, úgyszólván ennek beleegyezésével kiáltotta ki a köztársaságot. A becsületére kényes arisztokrata a történelemben példátlan gesztusa volt a földreform végrehajtása, amit saját birtokának felosztásával kezdett: „eddig az enyém volt, most a maguké”. A Horthy-korszak propagandistái huszonöt évig idézték a „Nem, nem, soha!” mondatot – csak éppen azt felejtették hozzátenni, hogy ez a trianoni békefeltételeket elutasító Károlyitól származik. Bizony, bizony! Az első magyar köztársaság hazaárulónak kinevezett elnöke nem volt hajlandó aláírni azt, amit a király nélküli királyságot visszaállító tengerész megtett, magának tulajdonítva Károlyi szavait.

Tények és legendák

Még egy szó Trianonról. Kossuth Cassandra-levelében figyelmeztetett: az ország „idegen érdekek vontatókötelére akasztatik”. Igaza volt-e? A kiegyezést követő öt évtized az ipar, a kereskedelem, a szellemi élet soha nem látott fejlődését hozta, kompország majdnem kikötött Európa nyugati partjainál. Ahogy a Monarchia is majdnem átalakulhatott volna a megbékélt nemzetiségek államszövetségévé. Más nem kellett volna hozzá, mint földreform, általános választójog és autonómia: nemcsak a magyar korona szlovák, horvát, szerb, román és ruszin alattvalóinak, de a császárság cseh, lengyel, olasz lakta részeinek is… Ha mindez néhány évtizeddel korábban valósul meg. A történelmet azonban nem feltételes módban írják.
Ugyanezt mondhatjuk el az ugyancsak agyongyalázott Jászi Oszkárról, aki a leghálátlanabb tárcát, a nemzetiségi minisztériumot fogadta el. Korábbi elképzeléseit, a történeti Magyarország területének svájci mintájú kantonok szövetségévé alakítását próbálta a már kiválásról döntő nemzetiségi politikusokkal elfogadtatni. Figyelemreméltó, hogy ebben az egyetlen ügyben reménytelennek tűnő erőfeszítéseit Horthy két későbbi támasza, a konzervatív erdélyi nagybirtokos Teleki Pál és Bethlen István segítette.
Az első magyar köztársaság szövetségesek híján bukott el. Károlyi az ország jövőjét a fejlett nyugat-európai demokráciákhoz csatlakozva képzelte. Az antant tervei azonban a német és az orosz birodalom közötti ütközőzónát törpe nemzetállamokkal kívánták megtölteni. Ezek azonban közép távon életképtelennek bizonyultak. Az egyetlen Csehszlovákia kivételével a gazdasági és a társadalmi haladás, illetve a függetlenség feloldhatatlan ellentétként jelent meg.
A hazug legendákkal ellentétben Károlyi és polgári demokrata elvbarátai nem játszották át a hatalmat Kun Bélának. Ellenkezőleg, a hadifogságban leninistává vált csoportot bebörtönözték. Néhány hétig úgy tűnt „Nagy”-Magyarországból megmenthetik a menthetőt: a horvátok különválása viszonylag békésen folyt, a szlovákok hajlandónak mutatkoztak a nyelvi-etnikai határokkal egybeeső államhatárt elfogadni. Amikor kiderült, hogy az antant képviselői ragaszkodnak eredeti terveikhez, engedményekre, kompromisszumra nincs esély, a koalíció felbomlott, Berinkey miniszterelnök lemondott. A szociáldemokrata vezetők jobb híján a kommunistáktól és orosz szövetségesüktől reméltek katonai segítséget.
A százharminchárom napig élő Tanácsköztársaságról az elmúlt száz évben mindent és mindennek ellenkezőjét elmondtak. Rögzítsük tényként, hogy a békediktátumnak ellenszegülve a hadsereget újraszervezve a tanácshatalom katonai sikereket ért el a Felvidéken. A Kárpátok túlsó oldalán, lengyel-ukrán területen hadakozó szovjet Vörös Hadsereg érkezése álomnak bizonyult. A szovjet rendszert szolgaian másoló proletárdiktatúrának sikerült hetek alatt maga ellen fordítani a polgárságot és a parasztság többségét. A munkásokat az ipar államosításával vélték megnyerni, de a világmegváltó jelszavakból csak a káosz és a gazdasági összeomlás maradt.
A társadalom megfélemlítését és a fegyveres erőszakot ideológiává emelő Tanácsköztársaság - ismét a hiedelmekkel ellentétben és a számokat tekintve – nem volt véresebb, mint a vértelenként jellemzett őszirózsás forradalom. Mindkettő hozzávetőlegesen 450-500 halálos áldozatot követelt. A különbség inkább a diskurzusban rejlik. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság kormánya szégyenkezve, a körülményekre hárítva a felelősséget határolódott el saját hatóságainak túlkapásaitól. A Tanácsköztársaság vezetői dicsekedtek vele. Tegyük hozzá, hogy a vörös terrort követő fehérterror, a magát „nemzetinek” nevező rendszer első hónapjaiban kétezer (azaz négyszer annyi) meggyilkoltat kényszerült beismerni, mint két hazafiatlannak bélyegzett elődje. Ez a szám az évekig tartó „törvényes”, továbbá a rejtett megtorlás eredményeként még több százzal gyarapodott.

Zsarnokság és rendőrállam

A Tanácsköztársaság vezetőinek megbocsájthatatlan bűne a szocializmus eszméjének több évtizedre szóló ellehetetlenítése volt. A XIX. század végén kibontakozó munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek a hűbéri-úri hatalommal szemben valódi ellensúlyt képeztek. Ez, ha megmarad és tovább nő, utat nyithatott volna a nyugat-európai típusú társadalomszerkezet kialakulásához. A szovjetrendszer másolása az ázsiai típusú zsarnokság útjára terelte a magyar társadalmat, míg az ellenforradalmi rendszerben, a bethleni konszolidáció ajánlata sem ment túl a neobarokk díszleteiben berendezkedő maradiságnál. Bibó István szavaival: az elején és végén félfasiszta, a kettő között konzervatív rendőrállam.
A következő évtizedekről elég felidézni Bibó két tanulmányának címét: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.

Száz év múltán érdemes rákérdezni a mára.
Függetlenség? Szabadon választottuk csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Most a hajdani megszállóval kokettálunk. Atomreaktorokat, vasutat építtetünk, amelynek nemzeti érdeke legalábbis kétséges.
Demokrácia? Agyonbonyolított, de a népakarat kinyilvánításra alkalmas rendszerről áttértünk a (még) szabad, de (már) tisztességtelen választásoknak kedvezőre. A hatalom, amint ígérte, évtizedekre bebetonozta magát.
Földreform? A parasztság képviseletét másfél évtizedig egy pojáca vélte ellátni. Ma már az sem. Ismét megjelentek a legelőtől megfosztott pásztorok, a földtől megfosztott zsellérek és az új földesurak.
Autonómia? A szomszéd államokban élő magyarok alanyból tárggyá süllyedtek. Nemzeti összetartásról, parlamenti képviseletről szavalnak a budapesti prókátorok, de ostobaságuk, be nem vallható szándékaik a magyarság szülőföldön maradását veszélyezteti.
Nyomor? A kormánybiztos havonta egymilliót keres. Az éhező gyerekeket nem kell keresni, mindenütt megtalálhatók. Lehetnek vagy félmillióan, vagy többen.
Utókor? Károlyi Mihály Siófokra száműzetett. Nagy Imrének nem jut hely a Vértanúk terén. Felkészül: Ady Endre.
Megyünk az úton s elfödi nyomunk a futó por. (Kosztolányi Dezső).
Frissítve: 2018.10.28 07:00

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.