Már száz éve rohanunk a forradalomba

Publikálás dátuma
2018.10.28 07:00

Fotó: Wikipedia/
Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat – éppen úgy, mint a közelmúltat – saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog.
Az őszirózsás forradalom századik évfordulóján két történetet mondhatunk el. Az első a száz évvel ezelőtt történteké, a második a száz év alatt elmondottak története. Kende Péter emlékeztetett arra nemrég, hogy az eseményeknek „igaz” történetük nincs, az emlékezet, az értelmezés egymásra halmozott, egymással sokszor ellentétes eseménysorozatok elbeszéléséből áll. Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat - éppen úgy mint a közelmúltat - saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog. Az effajta hivatalos pecséttel és cégszerű aláírással ellátott történelemszemléletben a világ a jó és a gonosz, az országgyarapító és a hazaáruló párbajából áll.
A kommunista üdvtörténet a Tanácsköztársasággal kezdődött, de hallgatni kényszerült Kun Béláról, aki a GPU kivégzőkamrájában végezte. A bukás egyedüli felelősévé a burzsoáziát tették. A kései Kádár-rendszerben ledőltek a tabuk: Hajdu Tibor Károlyi életrajza, Litván György kutatásai Károlyiról és Jásziról árnyalták a képet, hogy aztán a rendszerváltás után megjelenhessenek a történteket európai környezetükbe, a személyeket valódi dimenzióikba helyező művek. De már erről is csak múltidőben beszélhetünk.
Újabban a hivatalos pecséttel ellátott igazságot immár a Veritas Történelemhamisító Intézet (© Karsai László) hirdeti. Az effajta történelemmel a szakmai becsületükre kényes történészek sem tudnak mit kezdeni. Én tudástöbblettel nem rendelkezvén, csak egyéni olvasatom megosztására vállalkozhatom.

A lavina elindult

Kezdjük az elején. Tisza István nem volt bolond, amint Ady haragos versében állítja. A kiegyezés feltételeit tekintve kimaradhattunk volna a világháborúból, de a miniszterelnök jövőképe a recsegő-ropogó Monarchiára, a mozdulatlan társadalmi szerkezetre korlátozódott. Az utolsó utáni percben ismerte el tragikus tévedését: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal (…), ezt a háborút elvesztettük.” A párbajképes úriember gesztusa a történelmi Magyarország csődjének lavináját nem állíthatta meg.
Károlyi Mihálynak azt róják fel, hogy amatőr politikusként nem állt a helyzet magaslatán. Ott, ahonnan a lavina elindult. Így igaz. Az elvesztett háborúval Károlyi egymillió halottat, nyolcszázezer hadifoglyot örökölt, az olasz frontról hazaözönlő, néhol fosztogató, máshol spontán földosztásba kezdő katonákat, szén- és élelmiszer-hiányt. Négyszáz év után önálló magyar állam alakulhatott – de a függetlenséget senki sem vívta ki. A csehek, szlovákok, horvátok kiválása után az osztrákoknak sem kellett császár, elhagyták a Monarchiát, az addig Bécsből irányított közös ügyek a Magyar Királyság nyakába zúdultak. Napok alatt kellett pénzügyet, azaz saját nemzetgazdaságot, külügyet, azaz diplomáciai szolgálatot és hadügyet, azaz a terület védelmét megszervezni. Erre a szó szoros értelmében életveszélyes feladatra a tapasztalt politikusok nem jelentkeztek. A Tiszát követő idős és beteg Wekerle Sándor hamar visszaadta mandátumát, utóda, az államigazgatásban jártas Hadik János főrend tizenhét (!) óráig maradt miniszterelnök.
Károlyi Mihály, a magyar történelem legtöbbet gyalázott politikusa ugyanahhoz az osztályhoz tartozott, mint Tiszta István és Hadik János, cselekedeteit ugyanaz a becsületkódex diktálta. Ragaszkodott hozzá, hogy a szétfoszlott Monarchia törvényei szerint nevezzék ki miniszterelnöknek, a menekülő uralkodótól kért felmentést hűségesküje alól, úgyszólván ennek beleegyezésével kiáltotta ki a köztársaságot. A becsületére kényes arisztokrata a történelemben példátlan gesztusa volt a földreform végrehajtása, amit saját birtokának felosztásával kezdett: „eddig az enyém volt, most a maguké”. A Horthy-korszak propagandistái huszonöt évig idézték a „Nem, nem, soha!” mondatot – csak éppen azt felejtették hozzátenni, hogy ez a trianoni békefeltételeket elutasító Károlyitól származik. Bizony, bizony! Az első magyar köztársaság hazaárulónak kinevezett elnöke nem volt hajlandó aláírni azt, amit a király nélküli királyságot visszaállító tengerész megtett, magának tulajdonítva Károlyi szavait.

Tények és legendák

Még egy szó Trianonról. Kossuth Cassandra-levelében figyelmeztetett: az ország „idegen érdekek vontatókötelére akasztatik”. Igaza volt-e? A kiegyezést követő öt évtized az ipar, a kereskedelem, a szellemi élet soha nem látott fejlődését hozta, kompország majdnem kikötött Európa nyugati partjainál. Ahogy a Monarchia is majdnem átalakulhatott volna a megbékélt nemzetiségek államszövetségévé. Más nem kellett volna hozzá, mint földreform, általános választójog és autonómia: nemcsak a magyar korona szlovák, horvát, szerb, román és ruszin alattvalóinak, de a császárság cseh, lengyel, olasz lakta részeinek is… Ha mindez néhány évtizeddel korábban valósul meg. A történelmet azonban nem feltételes módban írják.
Ugyanezt mondhatjuk el az ugyancsak agyongyalázott Jászi Oszkárról, aki a leghálátlanabb tárcát, a nemzetiségi minisztériumot fogadta el. Korábbi elképzeléseit, a történeti Magyarország területének svájci mintájú kantonok szövetségévé alakítását próbálta a már kiválásról döntő nemzetiségi politikusokkal elfogadtatni. Figyelemreméltó, hogy ebben az egyetlen ügyben reménytelennek tűnő erőfeszítéseit Horthy két későbbi támasza, a konzervatív erdélyi nagybirtokos Teleki Pál és Bethlen István segítette.
Az első magyar köztársaság szövetségesek híján bukott el. Károlyi az ország jövőjét a fejlett nyugat-európai demokráciákhoz csatlakozva képzelte. Az antant tervei azonban a német és az orosz birodalom közötti ütközőzónát törpe nemzetállamokkal kívánták megtölteni. Ezek azonban közép távon életképtelennek bizonyultak. Az egyetlen Csehszlovákia kivételével a gazdasági és a társadalmi haladás, illetve a függetlenség feloldhatatlan ellentétként jelent meg.
A hazug legendákkal ellentétben Károlyi és polgári demokrata elvbarátai nem játszották át a hatalmat Kun Bélának. Ellenkezőleg, a hadifogságban leninistává vált csoportot bebörtönözték. Néhány hétig úgy tűnt „Nagy”-Magyarországból megmenthetik a menthetőt: a horvátok különválása viszonylag békésen folyt, a szlovákok hajlandónak mutatkoztak a nyelvi-etnikai határokkal egybeeső államhatárt elfogadni. Amikor kiderült, hogy az antant képviselői ragaszkodnak eredeti terveikhez, engedményekre, kompromisszumra nincs esély, a koalíció felbomlott, Berinkey miniszterelnök lemondott. A szociáldemokrata vezetők jobb híján a kommunistáktól és orosz szövetségesüktől reméltek katonai segítséget.
A százharminchárom napig élő Tanácsköztársaságról az elmúlt száz évben mindent és mindennek ellenkezőjét elmondtak. Rögzítsük tényként, hogy a békediktátumnak ellenszegülve a hadsereget újraszervezve a tanácshatalom katonai sikereket ért el a Felvidéken. A Kárpátok túlsó oldalán, lengyel-ukrán területen hadakozó szovjet Vörös Hadsereg érkezése álomnak bizonyult. A szovjet rendszert szolgaian másoló proletárdiktatúrának sikerült hetek alatt maga ellen fordítani a polgárságot és a parasztság többségét. A munkásokat az ipar államosításával vélték megnyerni, de a világmegváltó jelszavakból csak a káosz és a gazdasági összeomlás maradt.
A társadalom megfélemlítését és a fegyveres erőszakot ideológiává emelő Tanácsköztársaság - ismét a hiedelmekkel ellentétben és a számokat tekintve – nem volt véresebb, mint a vértelenként jellemzett őszirózsás forradalom. Mindkettő hozzávetőlegesen 450-500 halálos áldozatot követelt. A különbség inkább a diskurzusban rejlik. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság kormánya szégyenkezve, a körülményekre hárítva a felelősséget határolódott el saját hatóságainak túlkapásaitól. A Tanácsköztársaság vezetői dicsekedtek vele. Tegyük hozzá, hogy a vörös terrort követő fehérterror, a magát „nemzetinek” nevező rendszer első hónapjaiban kétezer (azaz négyszer annyi) meggyilkoltat kényszerült beismerni, mint két hazafiatlannak bélyegzett elődje. Ez a szám az évekig tartó „törvényes”, továbbá a rejtett megtorlás eredményeként még több százzal gyarapodott.

Zsarnokság és rendőrállam

A Tanácsköztársaság vezetőinek megbocsájthatatlan bűne a szocializmus eszméjének több évtizedre szóló ellehetetlenítése volt. A XIX. század végén kibontakozó munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek a hűbéri-úri hatalommal szemben valódi ellensúlyt képeztek. Ez, ha megmarad és tovább nő, utat nyithatott volna a nyugat-európai típusú társadalomszerkezet kialakulásához. A szovjetrendszer másolása az ázsiai típusú zsarnokság útjára terelte a magyar társadalmat, míg az ellenforradalmi rendszerben, a bethleni konszolidáció ajánlata sem ment túl a neobarokk díszleteiben berendezkedő maradiságnál. Bibó István szavaival: az elején és végén félfasiszta, a kettő között konzervatív rendőrállam.
A következő évtizedekről elég felidézni Bibó két tanulmányának címét: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.

Száz év múltán érdemes rákérdezni a mára.
Függetlenség? Szabadon választottuk csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Most a hajdani megszállóval kokettálunk. Atomreaktorokat, vasutat építtetünk, amelynek nemzeti érdeke legalábbis kétséges.
Demokrácia? Agyonbonyolított, de a népakarat kinyilvánításra alkalmas rendszerről áttértünk a (még) szabad, de (már) tisztességtelen választásoknak kedvezőre. A hatalom, amint ígérte, évtizedekre bebetonozta magát.
Földreform? A parasztság képviseletét másfél évtizedig egy pojáca vélte ellátni. Ma már az sem. Ismét megjelentek a legelőtől megfosztott pásztorok, a földtől megfosztott zsellérek és az új földesurak.
Autonómia? A szomszéd államokban élő magyarok alanyból tárggyá süllyedtek. Nemzeti összetartásról, parlamenti képviseletről szavalnak a budapesti prókátorok, de ostobaságuk, be nem vallható szándékaik a magyarság szülőföldön maradását veszélyezteti.
Nyomor? A kormánybiztos havonta egymilliót keres. Az éhező gyerekeket nem kell keresni, mindenütt megtalálhatók. Lehetnek vagy félmillióan, vagy többen.
Utókor? Károlyi Mihály Siófokra száműzetett. Nagy Imrének nem jut hely a Vértanúk terén. Felkészül: Ady Endre.
Megyünk az úton s elfödi nyomunk a futó por. (Kosztolányi Dezső).
2018.10.28 07:00
Frissítve: 2018.10.28 07:00

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00