Már száz éve rohanunk a forradalomba

Publikálás dátuma
2018.10.28. 07:00

Fotó: Wikipedia
Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat – éppen úgy, mint a közelmúltat – saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog.
Az őszirózsás forradalom századik évfordulóján két történetet mondhatunk el. Az első a száz évvel ezelőtt történteké, a második a száz év alatt elmondottak története. Kende Péter emlékeztetett arra nemrég, hogy az eseményeknek „igaz” történetük nincs, az emlékezet, az értelmezés egymásra halmozott, egymással sokszor ellentétes eseménysorozatok elbeszéléséből áll. Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat - éppen úgy mint a közelmúltat - saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog. Az effajta hivatalos pecséttel és cégszerű aláírással ellátott történelemszemléletben a világ a jó és a gonosz, az országgyarapító és a hazaáruló párbajából áll.
A kommunista üdvtörténet a Tanácsköztársasággal kezdődött, de hallgatni kényszerült Kun Béláról, aki a GPU kivégzőkamrájában végezte. A bukás egyedüli felelősévé a burzsoáziát tették. A kései Kádár-rendszerben ledőltek a tabuk: Hajdu Tibor Károlyi életrajza, Litván György kutatásai Károlyiról és Jásziról árnyalták a képet, hogy aztán a rendszerváltás után megjelenhessenek a történteket európai környezetükbe, a személyeket valódi dimenzióikba helyező művek. De már erről is csak múltidőben beszélhetünk.
Újabban a hivatalos pecséttel ellátott igazságot immár a Veritas Történelemhamisító Intézet (© Karsai László) hirdeti. Az effajta történelemmel a szakmai becsületükre kényes történészek sem tudnak mit kezdeni. Én tudástöbblettel nem rendelkezvén, csak egyéni olvasatom megosztására vállalkozhatom.
MARABU RAJZA

A lavina elindult

Kezdjük az elején. Tisza István nem volt bolond, amint Ady haragos versében állítja. A kiegyezés feltételeit tekintve kimaradhattunk volna a világháborúból, de a miniszterelnök jövőképe a recsegő-ropogó Monarchiára, a mozdulatlan társadalmi szerkezetre korlátozódott. Az utolsó utáni percben ismerte el tragikus tévedését: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal (…), ezt a háborút elvesztettük.” A párbajképes úriember gesztusa a történelmi Magyarország csődjének lavináját nem állíthatta meg.
Károlyi Mihálynak azt róják fel, hogy amatőr politikusként nem állt a helyzet magaslatán. Ott, ahonnan a lavina elindult. Így igaz. Az elvesztett háborúval Károlyi egymillió halottat, nyolcszázezer hadifoglyot örökölt, az olasz frontról hazaözönlő, néhol fosztogató, máshol spontán földosztásba kezdő katonákat, szén- és élelmiszer-hiányt. Négyszáz év után önálló magyar állam alakulhatott – de a függetlenséget senki sem vívta ki. A csehek, szlovákok, horvátok kiválása után az osztrákoknak sem kellett császár, elhagyták a Monarchiát, az addig Bécsből irányított közös ügyek a Magyar Királyság nyakába zúdultak. Napok alatt kellett pénzügyet, azaz saját nemzetgazdaságot, külügyet, azaz diplomáciai szolgálatot és hadügyet, azaz a terület védelmét megszervezni. Erre a szó szoros értelmében életveszélyes feladatra a tapasztalt politikusok nem jelentkeztek. A Tiszát követő idős és beteg Wekerle Sándor hamar visszaadta mandátumát, utóda, az államigazgatásban jártas Hadik János főrend tizenhét (!) óráig maradt miniszterelnök.
Károlyi Mihály, a magyar történelem legtöbbet gyalázott politikusa ugyanahhoz az osztályhoz tartozott, mint Tiszta István és Hadik János, cselekedeteit ugyanaz a becsületkódex diktálta. Ragaszkodott hozzá, hogy a szétfoszlott Monarchia törvényei szerint nevezzék ki miniszterelnöknek, a menekülő uralkodótól kért felmentést hűségesküje alól, úgyszólván ennek beleegyezésével kiáltotta ki a köztársaságot. A becsületére kényes arisztokrata a történelemben példátlan gesztusa volt a földreform végrehajtása, amit saját birtokának felosztásával kezdett: „eddig az enyém volt, most a maguké”. A Horthy-korszak propagandistái huszonöt évig idézték a „Nem, nem, soha!” mondatot – csak éppen azt felejtették hozzátenni, hogy ez a trianoni békefeltételeket elutasító Károlyitól származik. Bizony, bizony! Az első magyar köztársaság hazaárulónak kinevezett elnöke nem volt hajlandó aláírni azt, amit a király nélküli királyságot visszaállító tengerész megtett, magának tulajdonítva Károlyi szavait.

Tények és legendák

Még egy szó Trianonról. Kossuth Cassandra-levelében figyelmeztetett: az ország „idegen érdekek vontatókötelére akasztatik”. Igaza volt-e? A kiegyezést követő öt évtized az ipar, a kereskedelem, a szellemi élet soha nem látott fejlődését hozta, kompország majdnem kikötött Európa nyugati partjainál. Ahogy a Monarchia is majdnem átalakulhatott volna a megbékélt nemzetiségek államszövetségévé. Más nem kellett volna hozzá, mint földreform, általános választójog és autonómia: nemcsak a magyar korona szlovák, horvát, szerb, román és ruszin alattvalóinak, de a császárság cseh, lengyel, olasz lakta részeinek is… Ha mindez néhány évtizeddel korábban valósul meg. A történelmet azonban nem feltételes módban írják.
Ugyanezt mondhatjuk el az ugyancsak agyongyalázott Jászi Oszkárról, aki a leghálátlanabb tárcát, a nemzetiségi minisztériumot fogadta el. Korábbi elképzeléseit, a történeti Magyarország területének svájci mintájú kantonok szövetségévé alakítását próbálta a már kiválásról döntő nemzetiségi politikusokkal elfogadtatni. Figyelemreméltó, hogy ebben az egyetlen ügyben reménytelennek tűnő erőfeszítéseit Horthy két későbbi támasza, a konzervatív erdélyi nagybirtokos Teleki Pál és Bethlen István segítette.
Az első magyar köztársaság szövetségesek híján bukott el. Károlyi az ország jövőjét a fejlett nyugat-európai demokráciákhoz csatlakozva képzelte. Az antant tervei azonban a német és az orosz birodalom közötti ütközőzónát törpe nemzetállamokkal kívánták megtölteni. Ezek azonban közép távon életképtelennek bizonyultak. Az egyetlen Csehszlovákia kivételével a gazdasági és a társadalmi haladás, illetve a függetlenség feloldhatatlan ellentétként jelent meg.
A hazug legendákkal ellentétben Károlyi és polgári demokrata elvbarátai nem játszották át a hatalmat Kun Bélának. Ellenkezőleg, a hadifogságban leninistává vált csoportot bebörtönözték. Néhány hétig úgy tűnt „Nagy”-Magyarországból megmenthetik a menthetőt: a horvátok különválása viszonylag békésen folyt, a szlovákok hajlandónak mutatkoztak a nyelvi-etnikai határokkal egybeeső államhatárt elfogadni. Amikor kiderült, hogy az antant képviselői ragaszkodnak eredeti terveikhez, engedményekre, kompromisszumra nincs esély, a koalíció felbomlott, Berinkey miniszterelnök lemondott. A szociáldemokrata vezetők jobb híján a kommunistáktól és orosz szövetségesüktől reméltek katonai segítséget.
A százharminchárom napig élő Tanácsköztársaságról az elmúlt száz évben mindent és mindennek ellenkezőjét elmondtak. Rögzítsük tényként, hogy a békediktátumnak ellenszegülve a hadsereget újraszervezve a tanácshatalom katonai sikereket ért el a Felvidéken. A Kárpátok túlsó oldalán, lengyel-ukrán területen hadakozó szovjet Vörös Hadsereg érkezése álomnak bizonyult. A szovjet rendszert szolgaian másoló proletárdiktatúrának sikerült hetek alatt maga ellen fordítani a polgárságot és a parasztság többségét. A munkásokat az ipar államosításával vélték megnyerni, de a világmegváltó jelszavakból csak a káosz és a gazdasági összeomlás maradt.
A társadalom megfélemlítését és a fegyveres erőszakot ideológiává emelő Tanácsköztársaság - ismét a hiedelmekkel ellentétben és a számokat tekintve – nem volt véresebb, mint a vértelenként jellemzett őszirózsás forradalom. Mindkettő hozzávetőlegesen 450-500 halálos áldozatot követelt. A különbség inkább a diskurzusban rejlik. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság kormánya szégyenkezve, a körülményekre hárítva a felelősséget határolódott el saját hatóságainak túlkapásaitól. A Tanácsköztársaság vezetői dicsekedtek vele. Tegyük hozzá, hogy a vörös terrort követő fehérterror, a magát „nemzetinek” nevező rendszer első hónapjaiban kétezer (azaz négyszer annyi) meggyilkoltat kényszerült beismerni, mint két hazafiatlannak bélyegzett elődje. Ez a szám az évekig tartó „törvényes”, továbbá a rejtett megtorlás eredményeként még több százzal gyarapodott.

Zsarnokság és rendőrállam

A Tanácsköztársaság vezetőinek megbocsájthatatlan bűne a szocializmus eszméjének több évtizedre szóló ellehetetlenítése volt. A XIX. század végén kibontakozó munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek a hűbéri-úri hatalommal szemben valódi ellensúlyt képeztek. Ez, ha megmarad és tovább nő, utat nyithatott volna a nyugat-európai típusú társadalomszerkezet kialakulásához. A szovjetrendszer másolása az ázsiai típusú zsarnokság útjára terelte a magyar társadalmat, míg az ellenforradalmi rendszerben, a bethleni konszolidáció ajánlata sem ment túl a neobarokk díszleteiben berendezkedő maradiságnál. Bibó István szavaival: az elején és végén félfasiszta, a kettő között konzervatív rendőrállam.
A következő évtizedekről elég felidézni Bibó két tanulmányának címét: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.

Száz év múltán érdemes rákérdezni a mára.
Függetlenség? Szabadon választottuk csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Most a hajdani megszállóval kokettálunk. Atomreaktorokat, vasutat építtetünk, amelynek nemzeti érdeke legalábbis kétséges.
Demokrácia? Agyonbonyolított, de a népakarat kinyilvánításra alkalmas rendszerről áttértünk a (még) szabad, de (már) tisztességtelen választásoknak kedvezőre. A hatalom, amint ígérte, évtizedekre bebetonozta magát.
Földreform? A parasztság képviseletét másfél évtizedig egy pojáca vélte ellátni. Ma már az sem. Ismét megjelentek a legelőtől megfosztott pásztorok, a földtől megfosztott zsellérek és az új földesurak.
Autonómia? A szomszéd államokban élő magyarok alanyból tárggyá süllyedtek. Nemzeti összetartásról, parlamenti képviseletről szavalnak a budapesti prókátorok, de ostobaságuk, be nem vallható szándékaik a magyarság szülőföldön maradását veszélyezteti.
Nyomor? A kormánybiztos havonta egymilliót keres. Az éhező gyerekeket nem kell keresni, mindenütt megtalálhatók. Lehetnek vagy félmillióan, vagy többen.
Utókor? Károlyi Mihály Siófokra száműzetett. Nagy Imrének nem jut hely a Vértanúk terén. Felkészül: Ady Endre.
Megyünk az úton s elfödi nyomunk a futó por. (Kosztolányi Dezső).

Kácsor Zsolt: Az árulók koronája

Publikálás dátuma
2018.10.27. 13:00

Fotó: AFP/Collection Roger Viollet
Mi is történt azon a száz évvel ezelőtti napon? Röviden álljon itt a nép követelése: követelték a sokat szenvedett magyar katonák hazahívását a frontról, követelték a háború befejezését, azzal együtt Magyarország állami függetlenségét, az állampolgárok egyesülési és gyülekezési szabadságát, általános, egyenlő és titkos választójogát.
Éppen ma száz éve annak, hogy a Magyar Nemzeti Tanács fölhívására százezres tömeg gyűlt össze az Országház előtt. Méghozzá baloldali tömeg. Ami a hülyék nyelvén szitokszónak számít, akkor azonban nem számított annak. Ráadásul az Országház előtt összegyűlt emberek nem kommunisták voltak (ami ugyancsak szitokszó lett a hülyék nyelvén), hanem inkább szociáldemokraták, ha már mindenképpen be kellene őket sorolni valahová. Mégpedig be kell, mert a hülyék csak a kategóriákból értenek, de azok közül is csak azokból, amelyeket saját magukra és az úgynevezett ellenségeikre használnak (nemzeti érzelmű, tiszta szívű, igazi magyar fideszes vs. hazaáruló, Soros-bérenc, liberális homlesz-simogató buzi).
Hogy a mai pártpolitikai gyűlölködésben szocializálódott hülyék is értsék, hogy mi is történt azon a száz évvel ezelőtti napon, 1918. október 27-én, röviden álljon itt a nép követelése a rendszer uraival szemben: követelték a sokat szenvedett magyar katonák hazahívását a frontról, követelték a háború befejezését, azzal együtt Magyarország állami függetlenségét, az állampolgárok egyesülési és gyülekezési szabadságát, általános, egyenlő és titkos választójogát, a Wekerle-kormány lemondását, egy új kormány alatt szociálpolitikai intézkedéseket a szegénysorban tengődő milliók megsegítésére, és a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának feladása nélkül.
Na tessék, ilyen egy igazi, baloldali tőről metszett politikai program. Azaz, mit is beszélek, ilyesmit követeltek száz éve a hazaáruló, Soros-bérenc, liberális homlesz-simogató buzik.
Az Országház előtti programot a polgári radikális Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond állította össze, de miután ők a nemzet testéből ki vannak tagadva a magát polgárinak, kereszténynek és nemzetinek hazudott Orbán-kurzus által, ezért róluk mostanság kevés szó esik. A Magyar Nemzeti Tanács 1918. október 24-i megalakulását sem szokás manapság ünnepelni, pedig lehetne belőle tanulni. A Magyar Nemzeti Tanácsot ugyanis a Függetlenségi és 48-as párt, az Országos Polgári Radikális Párt, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alapította meg, s mivel később csatlakozott a testülethez a Kisgazdapárt is, azt kell mondani, hogy a Magyar Nemzeti Tanács, majd az abból kinőtt Károlyi-kormány mögött ott állt maga a nép. Nem a magyar polgárság (mert hiszen szegény Jászi Oszkáron, Kunfi Zsigmondon és szűk baráti körükön kívül polgár nemigen akadt ebben az országban sosem), hanem munkások, kisiparosok, kiskereskedők, házi és uradalmi cselédek, parasztok, zsellérek, városi munkanélküliek és megrokkant frontharcosok, azaz maga a proletár osztály követelte egy olyan független, demokratikus Magyarország megteremtését, ahol mindenkinek egyenlő joga van. Dicsőség a proletároknak.
A forradalom, a népakarat, a tömegtüntetések, a sztrájkok hatására IV. Károly császár és király október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, így a hatalom a Magyar Nemzeti Tanács kezébe került. Kinevezése után Károlyi a népakaratnak megfelelően egy független, demokratikus köztársaság megalakítását tűzte ki célul, ahol az arisztokraták nagybirtokait szétosztják a szegények között, a nemzetiségek pedig önigazgatási jogokkal rendelkező, államalkotó tényezők lesznek. Ezek szép elképzelések voltak, de nem lett belőlük semmi. Az uradalmak feldarabolását éppen a szociáldemokraták gátolták meg arra hivatkozva, hogy ezeket nem szétosztani kell, hanem egyben tartani szövetkezetek kezelésében. Ami a nemzetiségeket illeti: ők meg már régen saját államokat akartak maguknak. Nahát, micsoda egy vircsaft ez, így dohogtak a Szent Korona Országainak hívei, hát hiszen hová lesz a világ, ha minden kis senkiházi népecske saját országot akar magának Európában? Hát, kedves urak, megláttuk: jött egy Horthy, aki elárulta a saját királyát, majd országlása nemzeti tragédiába fulladt – s kevésen múlt, hogy nem került a fejére a Szent Korona.
Aztán megláttuk azt is, hogy keserves kínlódások árán megalakult az Európai Unió, amely Európa történetének egyik legszebb, legfényesebb, legdicsőségesebb fejezete. És tán az is marad még pár évtizedig, ha a következő néhány évben Orbán Viktor az oroszok támogatásával szét nem veri belülről, éppen ő, aki egykor Nyugat-párti liberális volt. De időben átöltözött jobboldali, polgári politikusnak, majd a bukása után tsz-elnöknek maszkírozta magát, és az oroszok meg a törökök ellen uszított. Most éppen a független, keresztény, nemzeti szabadsághős álruháját viseli, de diktátorokkal barátkozik, hogy hátba szúrhassa Európát.
Volt már ilyen szabadsághősnek hitt főemberünk, Bocskai, aki mindenkit elárult, hogy a saját vagyonát és hatalmát gyarapítsa. Sorozatos árulásait nem bocsátották meg neki, és korai halála után azt rebesgették, hogy megmérgezték – nem segített rajta a török szultántól jutalomképpen kapott magyar királyi korona sem. Én azonban hosszú életet kívánok Orbán Viktornak – hadd érje meg egészségben, hogy az árulók koronája megrozsdásodik a fején.
Szerző

Tolongtak a Konczért

Publikálás dátuma
2018.10.21. 17:24

Fotó: HUNYADY JÓZSEF / FORTEPAN
A húszéves Koncz Zsuzsa a legjobbkor érkezett. Hajón. Állt az MHRT (Magyar Hajózási Részvénytársaság) felirat mellett, és azt énekelte, hogy „rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz...” Az ifjabb tévénézők nem a szövegtől, hanem a zenétől, s főként a hangszereléstől ájultak el. A szám másként hangzott, mint az addig idehaza készült táncdalok; naná, Szörényi Levente komponálta és az Illés kísérte. A televíziós premier olyan nagyot szólt, hogy a Rohan az idő 1966 márciusában a slágerlista élére került, majd még fél évig maradt a legjobb négy és kilenc hónapig az első tíz között, noha az év nyarán rendezték az első magyar Táncdalfesztivált.
A berobbanás idején az Ifjúsági Magazin megfelelő rovata ilyesmikről értekezett: „Tánczenénk épp olyan giccses, sablonos maradt, mint volt, vagy ha van is fejlődés, az csupán olyan sebességű, mint a fontolva haladó csiga”; „vajon törvényszerű-e, hogy a különben egészséges, ép érzékű fiatalok sokasága szórakozáskor leszállítsa értelmi és érzelmi igényeit?”; „a strong beat térhódítását lehet nem tudomásul venni, csak abból az lesz, hogy az avult stílus nem tetszik majd senkinek sem”.
A hagyományos könnyűzene itthoni dominanciáját az is bizonyította, hogy Koncz áttörésekor a hazai számok listáján a következő dalok sorakoztak a Rohan az idő mögött: Te szeress legalább (szerző: Fényes Szabolcs–Bacsó Péter, előadó: Mikes Éva), Elment a papa, mama (Mihályi László / Ambrus Kyri), Egy emberöltő oly kevés (Dobos Attila–S. Nagy István / Záray Márta), Nem kell nékem nagyhercegnő (Payer András–S. Nagy / Németh József). A külföldi nóták tekintetében egészen más volt a helyzet. A második helyet ugyan Domenico Modugno San Remóban fesztiválnyertes, tradicionális szerzeménye, a Dio come ti amo foglalta el, ám elsőként és harmadikként a Rolling Stones virított a Satisfactionnel meg a Get off of My Clouddal, míg negyedikként a Herman’s Hermits következett az I’m Henry the Eighth-tel, ötödikként pedig az Overlanderst jegyezték a Beatles Michelle-jének feldolgozásával.
Koncz 1966-ban tizenegy kislemezt számlált, ám ő maga is panaszkodott: „Számot rendszerint csak régi zeneszerzőtől fogadnak el, az énekesnek abból kell választania, amit felkínálnak a számára. Ha valaki az éneklésből akar megélni, olyan számok előadására is vállalkoznia kell, amelyek esetleg nem tetszenek neki vagy gyengék. Pedig az sokat jelent, hogy az előadó azt énekelje, amit szeret, ami a legjobban megy neki.”
A Rohan az idős lemezzel nem volt efféle probléma, már csak azért sem, mert a B oldalra Ben E. King 1963-as adaptációja, az I Who Have Nothing került; ezt Koncz angolul énekelte. A számot eredetileg a genovai születésű Joe Sentieri adta elő 1961-ben Uno dei tanti címmel olaszul, a magyar változatot pedig a Metró közreműködésével nyomta Koncz.
Az ifjú Zsuzsának ettől kezdve minden sikerült. Hatvanhat júliusában már egy Behár György–Szenes kompozícióval, a Szerelem nélkül című dallal vezette a slágerlistát. Ebben arról énekelt: „nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek”, miközben a rajongók tolongtak érte. A Táncdalfesztivál után volt olyan hónap, hogy három számmal állt a legjobb tízben: a Rohan az idő és a Szerelem nélkül mellett a sláger-seregszemlén bemutatott Nincsen olyan ember is lajstromba vétetett, sőt novemberben a negyedik helyre lépett elő.
Addigra már nemcsak a Táncdalfesztivál, hanem az Illés négyszámos kislemezének megjelenése is átrendezte a sorrendet. Hatvanhat szeptemberében így festett az élmezőny: 1. Légy jó kicsit hozzám (Illés), 2. Mi fáj? (Metró-kérdés), 3. Még fáj minden csók (Illés-válasz), 4. Nem leszek a játékszered (Kovács Kati), 5. Az utcán (Illés). Igaz, a decemberben rendezett Made in Hungaryt Dobos–Szenes Iván hagyományos slágere, az Isten véled, édes Piroskám nyerte Aradszky László tolmácsolásban. A téli táncdalbemutatón Koncz az Ami volt, az volt című Fényes Szabolcs–Fülöp Kálmán-szerzeményt adta elő a Harmónia vokál kíséretében, s bár nem győzött, az egész esztendőben diadalmenetben haladt előre.
Minimum a fél ország azt gondolta róla, amit Payer és Tardos Péter ugyancsak '66-os táncdalában énekelt: Beléptél az életembe.
Szerző