Az őszirózsás forradalom századik évfordulóján két történetet mondhatunk el. Az első a száz évvel ezelőtt történteké, a második a száz év alatt elmondottak története. Kende Péter emlékeztetett arra nemrég, hogy az eseményeknek „igaz” történetük nincs, az emlékezet, az értelmezés egymásra halmozott, egymással sokszor ellentétes eseménysorozatok elbeszéléséből áll. Kelet-Közép-Európában aki a jelenen uralkodik, a régmúltat - éppen úgy mint a közelmúltat - saját tulajdonának tekinti. Az istenadta nép annyit tudhat és csak azt, amit a hatalom a fülébe harsog. Az effajta hivatalos pecséttel és cégszerű aláírással ellátott történelemszemléletben a világ a jó és a gonosz, az országgyarapító és a hazaáruló párbajából áll.
A kommunista üdvtörténet a Tanácsköztársasággal kezdődött, de hallgatni kényszerült Kun Béláról, aki a GPU kivégzőkamrájában végezte. A bukás egyedüli felelősévé a burzsoáziát tették. A kései Kádár-rendszerben ledőltek a tabuk: Hajdu Tibor Károlyi életrajza, Litván György kutatásai Károlyiról és Jásziról árnyalták a képet, hogy aztán a rendszerváltás után megjelenhessenek a történteket európai környezetükbe, a személyeket valódi dimenzióikba helyező művek. De már erről is csak múltidőben beszélhetünk.
Újabban a hivatalos pecséttel ellátott igazságot immár a Veritas Történelemhamisító Intézet (© Karsai László) hirdeti. Az effajta történelemmel a szakmai becsületükre kényes történészek sem tudnak mit kezdeni. Én tudástöbblettel nem rendelkezvén, csak egyéni olvasatom megosztására vállalkozhatom.
A lavina elindult
Kezdjük az elején. Tisza István nem volt bolond, amint Ady haragos versében állítja. A kiegyezés feltételeit tekintve kimaradhattunk volna a világháborúból, de a miniszterelnök jövőképe a recsegő-ropogó Monarchiára, a mozdulatlan társadalmi szerkezetre korlátozódott. Az utolsó utáni percben ismerte el tragikus tévedését: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal (…), ezt a háborút elvesztettük.” A párbajképes úriember gesztusa a történelmi Magyarország csődjének lavináját nem állíthatta meg.
Károlyi Mihálynak azt róják fel, hogy amatőr politikusként nem állt a helyzet magaslatán. Ott, ahonnan a lavina elindult. Így igaz. Az elvesztett háborúval Károlyi egymillió halottat, nyolcszázezer hadifoglyot örökölt, az olasz frontról hazaözönlő, néhol fosztogató, máshol spontán földosztásba kezdő katonákat, szén- és élelmiszer-hiányt. Négyszáz év után önálló magyar állam alakulhatott – de a függetlenséget senki sem vívta ki. A csehek, szlovákok, horvátok kiválása után az osztrákoknak sem kellett császár, elhagyták a Monarchiát, az addig Bécsből irányított közös ügyek a Magyar Királyság nyakába zúdultak. Napok alatt kellett pénzügyet, azaz saját nemzetgazdaságot, külügyet, azaz diplomáciai szolgálatot és hadügyet, azaz a terület védelmét megszervezni. Erre a szó szoros értelmében életveszélyes feladatra a tapasztalt politikusok nem jelentkeztek. A Tiszát követő idős és beteg Wekerle Sándor hamar visszaadta mandátumát, utóda, az államigazgatásban jártas Hadik János főrend tizenhét (!) óráig maradt miniszterelnök.
Károlyi Mihály, a magyar történelem legtöbbet gyalázott politikusa ugyanahhoz az osztályhoz tartozott, mint Tiszta István és Hadik János, cselekedeteit ugyanaz a becsületkódex diktálta. Ragaszkodott hozzá, hogy a szétfoszlott Monarchia törvényei szerint nevezzék ki miniszterelnöknek, a menekülő uralkodótól kért felmentést hűségesküje alól, úgyszólván ennek beleegyezésével kiáltotta ki a köztársaságot. A becsületére kényes arisztokrata a történelemben példátlan gesztusa volt a földreform végrehajtása, amit saját birtokának felosztásával kezdett: „eddig az enyém volt, most a maguké”. A Horthy-korszak propagandistái huszonöt évig idézték a „Nem, nem, soha!” mondatot – csak éppen azt felejtették hozzátenni, hogy ez a trianoni békefeltételeket elutasító Károlyitól származik. Bizony, bizony! Az első magyar köztársaság hazaárulónak kinevezett elnöke nem volt hajlandó aláírni azt, amit a király nélküli királyságot visszaállító tengerész megtett, magának tulajdonítva Károlyi szavait.
Tények és legendák
Még egy szó Trianonról. Kossuth Cassandra-levelében figyelmeztetett: az ország „idegen érdekek vontatókötelére akasztatik”. Igaza volt-e? A kiegyezést követő öt évtized az ipar, a kereskedelem, a szellemi élet soha nem látott fejlődését hozta, kompország majdnem kikötött Európa nyugati partjainál. Ahogy a Monarchia is majdnem átalakulhatott volna a megbékélt nemzetiségek államszövetségévé. Más nem kellett volna hozzá, mint földreform, általános választójog és autonómia: nemcsak a magyar korona szlovák, horvát, szerb, román és ruszin alattvalóinak, de a császárság cseh, lengyel, olasz lakta részeinek is… Ha mindez néhány évtizeddel korábban valósul meg. A történelmet azonban nem feltételes módban írják.
Ugyanezt mondhatjuk el az ugyancsak agyongyalázott Jászi Oszkárról, aki a leghálátlanabb tárcát, a nemzetiségi minisztériumot fogadta el. Korábbi elképzeléseit, a történeti Magyarország területének svájci mintájú kantonok szövetségévé alakítását próbálta a már kiválásról döntő nemzetiségi politikusokkal elfogadtatni. Figyelemreméltó, hogy ebben az egyetlen ügyben reménytelennek tűnő erőfeszítéseit Horthy két későbbi támasza, a konzervatív erdélyi nagybirtokos Teleki Pál és Bethlen István segítette.
Az első magyar köztársaság szövetségesek híján bukott el. Károlyi az ország jövőjét a fejlett nyugat-európai demokráciákhoz csatlakozva képzelte. Az antant tervei azonban a német és az orosz birodalom közötti ütközőzónát törpe nemzetállamokkal kívánták megtölteni. Ezek azonban közép távon életképtelennek bizonyultak. Az egyetlen Csehszlovákia kivételével a gazdasági és a társadalmi haladás, illetve a függetlenség feloldhatatlan ellentétként jelent meg.
A hazug legendákkal ellentétben Károlyi és polgári demokrata elvbarátai nem játszották át a hatalmat Kun Bélának. Ellenkezőleg, a hadifogságban leninistává vált csoportot bebörtönözték. Néhány hétig úgy tűnt „Nagy”-Magyarországból megmenthetik a menthetőt: a horvátok különválása viszonylag békésen folyt, a szlovákok hajlandónak mutatkoztak a nyelvi-etnikai határokkal egybeeső államhatárt elfogadni. Amikor kiderült, hogy az antant képviselői ragaszkodnak eredeti terveikhez, engedményekre, kompromisszumra nincs esély, a koalíció felbomlott, Berinkey miniszterelnök lemondott. A szociáldemokrata vezetők jobb híján a kommunistáktól és orosz szövetségesüktől reméltek katonai segítséget.
A százharminchárom napig élő Tanácsköztársaságról az elmúlt száz évben mindent és mindennek ellenkezőjét elmondtak. Rögzítsük tényként, hogy a békediktátumnak ellenszegülve a hadsereget újraszervezve a tanácshatalom katonai sikereket ért el a Felvidéken. A Kárpátok túlsó oldalán, lengyel-ukrán területen hadakozó szovjet Vörös Hadsereg érkezése álomnak bizonyult. A szovjet rendszert szolgaian másoló proletárdiktatúrának sikerült hetek alatt maga ellen fordítani a polgárságot és a parasztság többségét. A munkásokat az ipar államosításával vélték megnyerni, de a világmegváltó jelszavakból csak a káosz és a gazdasági összeomlás maradt.
A társadalom megfélemlítését és a fegyveres erőszakot ideológiává emelő Tanácsköztársaság - ismét a hiedelmekkel ellentétben és a számokat tekintve – nem volt véresebb, mint a vértelenként jellemzett őszirózsás forradalom. Mindkettő hozzávetőlegesen 450-500 halálos áldozatot követelt. A különbség inkább a diskurzusban rejlik. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság kormánya szégyenkezve, a körülményekre hárítva a felelősséget határolódott el saját hatóságainak túlkapásaitól. A Tanácsköztársaság vezetői dicsekedtek vele. Tegyük hozzá, hogy a vörös terrort követő fehérterror, a magát „nemzetinek” nevező rendszer első hónapjaiban kétezer (azaz négyszer annyi) meggyilkoltat kényszerült beismerni, mint két hazafiatlannak bélyegzett elődje. Ez a szám az évekig tartó „törvényes”, továbbá a rejtett megtorlás eredményeként még több százzal gyarapodott.
Zsarnokság és rendőrállam
A Tanácsköztársaság vezetőinek megbocsájthatatlan bűne a szocializmus eszméjének több évtizedre szóló ellehetetlenítése volt. A XIX. század végén kibontakozó munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek a hűbéri-úri hatalommal szemben valódi ellensúlyt képeztek. Ez, ha megmarad és tovább nő, utat nyithatott volna a nyugat-európai típusú társadalomszerkezet kialakulásához. A szovjetrendszer másolása az ázsiai típusú zsarnokság útjára terelte a magyar társadalmat, míg az ellenforradalmi rendszerben, a bethleni konszolidáció ajánlata sem ment túl a neobarokk díszleteiben berendezkedő maradiságnál. Bibó István szavaival: az elején és végén félfasiszta, a kettő között konzervatív rendőrállam.
A következő évtizedekről elég felidézni Bibó két tanulmányának címét: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.
Száz év múltán érdemes rákérdezni a mára.
Függetlenség? Szabadon választottuk csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Most a hajdani megszállóval kokettálunk. Atomreaktorokat, vasutat építtetünk, amelynek nemzeti érdeke legalábbis kétséges.
Demokrácia? Agyonbonyolított, de a népakarat kinyilvánításra alkalmas rendszerről áttértünk a (még) szabad, de (már) tisztességtelen választásoknak kedvezőre. A hatalom, amint ígérte, évtizedekre bebetonozta magát.
Földreform? A parasztság képviseletét másfél évtizedig egy pojáca vélte ellátni. Ma már az sem. Ismét megjelentek a legelőtől megfosztott pásztorok, a földtől megfosztott zsellérek és az új földesurak.
Autonómia? A szomszéd államokban élő magyarok alanyból tárggyá süllyedtek. Nemzeti összetartásról, parlamenti képviseletről szavalnak a budapesti prókátorok, de ostobaságuk, be nem vallható szándékaik a magyarság szülőföldön maradását veszélyezteti.
Nyomor? A kormánybiztos havonta egymilliót keres. Az éhező gyerekeket nem kell keresni, mindenütt megtalálhatók. Lehetnek vagy félmillióan, vagy többen.
Utókor? Károlyi Mihály Siófokra száműzetett. Nagy Imrének nem jut hely a Vértanúk terén. Felkészül: Ady Endre.
Megyünk az úton s elfödi nyomunk a futó por. (Kosztolányi Dezső).
