Az iskolateremtő Pécsi Márton akadémikus (1923-2003), az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének felvirágoztatója és három évtizeden át igazgatója gondolatvilágában, cselekvéseiben, tudományos érintkezéseiben kétséget kizáróan a természeti földrajz, a geológia tudományának szolgálatában állt. Mind hazai, mind nemzetközi szinten kiemelkedő volt szakmai presztízse; itthon és számos országban igen magas kitüntetések, elismerések birtokába jutott. Mint közvetlen, vezető beosztású munkatársa évtizedeken át tapasztalhattam páratlan szorgalmát, kitartó szervező, irányító munkáját. Nos, ez a tiszteletre méltó tudósember jól ismerte ugyan a magyar államiság történetét, a magyar kultúra értékeit, mégis a határainkon belüli és az azokon kívüli sorskérdéseink kevésbé izgatták. Azaz nemzeti, nemzetiségi kérdésekben visszafogottan nyilvánult meg, sokkal inkább, mint az általa vezetett intézmény vagy akár a hazai geográfusszakma számos ismert művelője.
Hron kontra Garam – Levice kontra Léva
Valamikor a '80-as évek közepe táján a hazai geográfia meghívott előadójaként részt vett a Csehszlovák Földrajzi Társaság Léván megtartott tudományos ülésén, sok-sok külföldi vezető kutató társaságában. S amikor Léváról hazajött és közvetlen kollégáinak élményeivel előállt, szokásától eltérően igen erősen méltatlankodott. Nehezményezte, hogy a szlovák kollégák mennyire intoleránsak a földrajzi nevekkel kapcsolatosan. Elmondta, hogy az egyik napon végigmentek a Garam jobb és bal partján és több jellemző, teraszos felszínnél megálltak. Ilyenkor Pécsi Mártonnak szinte mindenhol volt megjegyzése, kiegészítése, adott esetben elismerő szava az új kutatási eredmények prezentálásához. Tehette ezt, mert a Garam vidékét már esztergomi gimnazistaként jól ismerte, a '40-es évek elején rendszeresen átjárt ide, s az itteni tapasztalatai sokban segítették későbbi fő eredményeiben, a Duna-völgy kialakulásáról írott munkájában. Azaz a hegyekből érkező vizek teraszaival, a táj geomorfológiai fejlődéstörténetével fiatal korától szinte élete végéig rendszeresen foglalkozott.
Csakhogy magyarázata közben, amint a hozzá érkező kérdésekre szükség szerint németül, oroszul vagy angolul válaszolt, nagyon zavarta, hogy mondandója közben főleg a kirándulásvezető szlovák kutató mindjárt a szavába vágott, ha egy folyót, kisebb vízfolyást, települést a magyar nevezéktan (toponímia: a település- és egyéb földrajzi nevek történelmi alakulásával foglalkozó tudomány) szerint azonosított. Mivel több helyen megálltak, mindig közbevágott az illető vagy valaki más. 30 év távlatából persze már nem emlékezhetem arra, hogy konkrétan hol volt ebből kisebb-nagyobb inzultus, de az elsőkre jól emlékszem. Amikor Pécsi Márton kiejtette, hogy Garam, mindjárt közbevágott, hogy Hron. S ha Léva került említésre, azon nyomban elhangzott a kiigazítás, hogy Levice. És ez így folytatódott a Garam mentén a Duna felé haladva, s amikor már a sokadik inzultust kellett volna lenyelnie Pécsi Mártonnak, elvesztette a türelmét, mondván: engedtessék meg neki, hogy idegen nyelvű magyarázata közben a földrajzi neveket magyarul mondja. Egyszerűen azért, mert így ismerte meg és a szakirodalomban is ezek a földrajzi nevek szerepelnek. Megjegyezte továbbá, úgy tapasztalja, közbevágó kollégája is jól ismeri a magyar folyó-, táj- és városneveket, mert azon nyomban tud replikázni a szlovák megfelelővel.
Pécsi Márton még egy frappáns visszavágással is élt, erre különösen jól emlékszem. Azt mondta a nyilvánosság előtt: Nézzék, itt áll mellettem Zólyomi Bálint akadémikus, nemzetközileg ismert botanikus, Közép-Európa növényföldrajzának elismert tudósa, és gondolja, hogy azért, mert maguk megváltoztatták a folyók, a városok neveit, akkor majd Zólyomi professzor úr is legyen Zvolensky? No, erre abbamaradt a froclizás, de a terepjárás végén, valahol Zseliz vagy Léva környékén a konferencia részvevőit bevezették az egyik, abban az időben jól működő termelőszövetkezetbe. Pécsi Mártonra mindjárt rátaláltak a téesz vezetői, agronómusai, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mire az egyik orosz geomorfológus odaszólt a másiknak: na nézd, Márton a saját nyelvén beszél az itteni dolgozókkal. Erre a másik nagy bölcsen megjegyezte: Hát tudod, itt sokáig volt Monarchia, és akkor erős lehetett ide a bevándorlás Magyarországról, így aztán idővel a tájék elmagyarosodott. Na hát, ennyit és nem többet a volt Szovjetunió nagy tudósainak politikai, etnikai földrajzi tájékozottságáról. Mert hogy ilyen megjegyzés ha bizonyos esetben toleranciával kezelhető is volna, de magasan kvalifikált értelmiségi körökben abszurdum: inkább ne szólalt volna meg, ha nem tudta, hogy a Garam és az Ipoly mentén Lévától és Ipolyságtól a folyók Dunába ömléséig őshonos magyarok élnek, mint ahogy nyugat felé is a Duna mentén 30-70 kilométeres sávban egészen Pozsonyig.
Mindenesetre nagyon hálás vagyok Pécsi Márton igazgatómnak holtában is, hogy ezt elmondta nekünk, amit súlyos tanulságként soha nem tudok elfelejteni.
Hurbanovo kontra Ógyalla
Nem sokkal a közép-európai rendszerváltozások előtt a Rákóczi úton állított meg egy szimpatikus fiatal házaspár, érdeklődve, hogy miként juthatnának el a Filmmúzeumba, merthogy ott egy régen vágyott magyar filmet vetítenek. Elmondtam, hogy akár metróval, akár busszal hamar odaérnek, de amikor kiderült, milyen közel van, inkább a gyalogos sétát választották a késő nyári langy időben. De azért szó szót követett, s örömmel újságolták, hogy gyakran járnak Budapestre, múzeumba, moziba, sőt színházi előadásra is, és mutatták szatyrukat, melyben percekkel korábban vásárolt magyar szépirodalmi művek sorakoztak. No, ez a kultúrszomj tetszett nekem, beszélőtársaim hanghordozásából sejtettem, hogy felvidéki, mégpedig kisalföldi magyarok. A kérdésemre - hogy megtudjam, pontosan honnan jöttek - adott felelet váratlanul ért, mondhatni letaglózott. A válasz nem érkezett azon nyomban, talán 2-3 másodperc is eltelt, mire a férfi kimondta: Hurbanovo. Mindjárt elkapott a pulykaméreg, és meggondolatlanul azzal replikáztam: Letörne a nyelve, ha Ógyallát mondana? Erre be is fejeződött köztünk a beszélgetés. Csak nézett rám szomorúan, fehérre vált arcából, szeme villanásából valami olyan viszonválaszt sejthettem, hogy mit kérkedik ez a pesti pasas felvidéki helyismeretével. És mondhatta volna azt is, sokan utaznak át városukon Pozsony felé, s ha valaki véletlenül megáll, azt sem tudja, hol van, azt meg még csak nem is sejti, hogy ebben a városban épült Magyarország első csillagvizsgálója. (Konkoly Thege Miklós - 1842-1916 -, a magyar csillagászat és meteorológia megteremtője ógyallai kastélyának tetején létesítette csillagdáját, amely 1871-től a mai napig működik.) De ez csak képzelgés, mert néhány másodperc múltán otthagytak, s én csak lamentálhattam azon: honnan van még mindig ez a nagy óvatosság ezekben az 1945-48-as vészkorszak után született fiatalokban, hogy egy óhazai magyarnak Hurbanovót mondanak és nem Ógyallát.
Az ekkori durva, hetyke kiszólásomat azóta is restellem. Jóvátenni persze soha nem lehet, mint ahogy a fiatalokban is nyilván megmaradt a tüske. Azóta többször áthaladtunk a csinos Ógyallán, mindig eszembe jutott az eset. Gondoltam arra, milyen jó lenne, ha bocsánatot kérhetnék. De ez ma már lehetetlen, meg sem ismerném őket. Talán a jó sors segítene azzal, ha ezt az írást épp ők is elolvasnák. De kevés erre az esély.
Ja, el ne felejtsem, a városnévadó Hurban sem volt épp a magyarok szeretetéről ismert ember. Bár a XIX. század közepi Pest legnagyobb, Deák téren levő evangélikus templomának papja volt, a vonatkozó leírások szerint nemigen szívlelte a magyarokat. Pedig Ógyalla nekünk a magyar tudomány szempontjából kiemelkedően fontos. Hát akkor jutalmul nevezzük el Ógyallát Hurban tiszteletes úrról, hogy a törvény e város lakóira is vonatkozzon, azaz Hurbanovo mellett nincs helye Ógyallának! S ebben a sorsban nincs egyedül Konkoly Thege csillagász városa. Szólhatnék itt Sládkovičovo kontra Diószeg példájáról, a Galántához tartozó Matúškovo kontra Taksony vagy a Kis-Duna–Vág-völgy összefolyásánál települt Kolárovo kontra Gúta esetéről. Változás semmi, jó esetben a helységnévtáblák mutatják, hogy a településnek köze van a magyarsághoz. Tudomásom szerint az egyedüli város Tornalja, amelyik a rendszerváltozás után visszakapta – Šafárikovo helyett – régi nevét; igaz, nem magyar, hanem szlovák írásmóddal (Tornaľa). Érzékelhető változás abból fakad, hogy mind Szlovákiában, mind Magyarországon a könyv-, folyóirat- és térképkiadás magánosításával nagyobb lett a szabadság, vagyis a vásárló érdeke diktál a kiadónak, hogy a nyomtatott műben milyen nyelve(ke)n szerepeljenek a helység- és egyéb földrajzi nevek.
Az utóbbi negyedszázadban ritkábban járunk a határon túlra magyarságot szívni. De azért volt egy-két Kárpátalja-, Szlovénia-, még több Erdély- és Felvidék-járás. A turistautazásaink mellett meglátogattuk Görföl Jenőt és családját, unokáinkat is elvittük, hogy aztán Jenő és Zoli fia jóvoltából Deákit is megismerhessék az ilyen ügyekre nagyon is fogékony unokáink (ezért vesznek szívesen részt írásaim elkészítésében). Görföléktől elköszönve (2010 nyarán) direkt megálltunk néhány percre a Vágsellye-Érsekújvár közötti Tardoskedd (Tvrdošovce) névtáblájánál, ahol megrökönyödésükben az unokák beálltak egy fényképre is. (A magyar artikulációs bázison a Tvrdošovce szlovák földrajzi nevet felfogni, akár hosszabb gyakorlással is jól kiejteni, írásban a betűk helyes sorrendje szerint visszatükrözni, szinte lehetetlen. Inkább lett volna a falunév a kedd lefordítása: utorok, vagy kiegészítve a Vág (Vah) vagy Nyitra (Nitra), esetleg a Tardoš előtag hozzáadásával.)
A magyar nevezéktan a mérvadó
Folytathatnám az élmények és a különböző tapasztalatok sorát, ám ehelyett inkább megemlítem, hogy a Nyugat-Magyarországi Egyetemen alakult Közgazdaságtudományi Karon négy alkalommal adtam ki külön füzetben oktatási segédletként Közigazgatási földrajzi névanyag című munkámat. Ebben regionális szervezőelv szerint sorolom fel a településeket, a gyakorláshoz „vaktérképet” is beiktattam. A Kárpát-medencén belüli régiók városai, falvai esetében a magyar nevezéktan a mérvadó. A magyar iskolapolitikának, kartográfiának is megvannak a maga bűnei. Valamikor a '60-as évek elején az Országos Pedagógiai Intézet egyik jeles munkatársa kitalálta, hogy mivel a Kisalföld északi része Szlovákiához tartozik, ezért helyes ezt Szlovák-alföldnek nevezni. Sajnos erre a szarvashibára a hazai tudósok, pedagógusok nemigen figyeltek, ezért évente százezer példányban jelentek meg általános- és középiskolai atlaszok a Szlovák-alföld feltüntetésével. Urbán György írt erről a szégyenletes ügyről nagyszerű cikket a Geodézia és Kartográfiában, majd a Földrajzi Értesítőben.
Mint a bevezetőben említettem, a földrajzi névanyag, legfőképpen a kárpát-medencei magyarság tér- és időbeli változásai, az aktuális nevezéktani problémák mindig foglalkoztattak. Hálás lehetek a sorsnak, hogy Hajdú-Moharos József Magyar településtár című, 2000-ben kiadott hatalmas munkájának egyik lektora, a mű megjelentetésének támogatója lehettem. Ide tartozik a magyar helynevek megőrzésének mindenkori képviselete a tárcaközi Földrajzinév-bizottságban. Másokkal együtt sikeres lehettem pl. a nagy fontosságú Megyeri híd vagy a XI. kerületi Kőérberek villamosmegálló névadásában. Ugyanakkor Grúzia, illetve a Ferihegyi repülőtér nevének a kormány által sugallt megváltoztatását ellenezve nem maradhattam ebben a grémiumban.
Még egy megjegyzés. A reformkor elméit erősen elgondolkodtatta J. G. Herdernek az a jövendölése, hogy a magyarság egy évszázad alatt, vagyis a XIX. század folyamán el fog tűnni a szlávok, románok gyűrűjében. A nemzethalál víziójára többféle – jó és rossz – válasz született, számomra Szontagh Gusztáv akadémikusé a legszimpatikusabb, aki azt mondta: „Mi mindnyájan, magyarul, németül, tótul, románul beszélők a magyar álladalom magyar polgárai vagyunk, s az egyik éppúgy, mint a másik, az egész együtt képezi a nemzetet, …, s ez egy és oszthatatlan magyar nemzet százados lefolyása alatt ezer csatában egyesülve vérzettek s haltak ezer csatában egymás mellett annak minden nyelvű és vallású fiai.” A politikai nemzet eme verziója a XIX. század számos gondolkodójának írásában, politikusi beszédeiben került elő, a nézetek egyeztetésének igényével. Az efféle elvekkel a mai ember szívesen megbékélne, támogatná őket a Trianon utáni országok nemzetpolitikai irányelveiként. Részben a bécsi udvar "divide et impera" politikája, részben a pánszlávizmus változatai nem ebbe az irányba terelték az eseményeket. A XIX. század végi magyar politika sajnos az említett elvek ellenében dolgozott, ami az elhibázott I. világháborús magyar kormányzással együtt a trianoni bukáshoz vezetett. Be kell vallani, hogy az azóta eltelt száz év legnagyobb vesztese az egyetemes magyarság. Retorzióra lehetőség nincs, megbékélésre remélhetőleg igen. Jelen írásomat is ezen elvek irányították.
A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András
