Kortársunk: Fejtő Ferenc

Fejtő akkor is felelősséget érzett Magyarország iránt, ha bírálta. Ideje összeállítani egy teljes – legalább digitális – magyar és nemzetközi bibliográfiát az írásairól.

10 évvel ezelőtt halt meg és jövőre lenne 110 éves Fejtő Ferenc. Ennek jegyében a Zágrábi Egyetemen október közepén kétnapos tudományos igényű horvát-magyar szimpózium foglalkozott életművével. Zágráb kedvenc városa volt Fejtőnek, első könyvének, az Érzelmes utazásnak talán a legszebb lapjai vallanak erről a szerelemről. A kerek évfordulók alkalmat kínálnak arra, hogy felidézzük a Népszava egykori munkatársa (2005-től örökös főszerkesztője), József Attila értő kritikus-barátja, a pátriárkai életkorban is friss szellemű esszéista-történész sokoldalú munkásságát. Túl vagyunk a gyászéveken, Fejtőtől egyébként is idegenek voltak az apologetikus, kanonizáló gesztusok. Voltak pályáján éles politikai és műfaji váltások, illúziók és csalódások, mindig s szinte mindenkivel vitatkozott, nem egyszer nagyokat tévedett is, de képes volt önkorrekcióra. Érett korszaka világnézetének liberális baloldali, demokratikus szocialista alapvetése és folytonossága ma már egyértelműnek látszik. Kellő történelmi távolságból mérlegre lehet tenni jelentőségét, írástudását és szerepét a magyar nemzeti és az európai humanista kultúrában, ugyanakkor aktualizálás és historizálás nélkül kiemelhető történelemszemléletének és gondolatrendszerének számos maradandó, őt túlélő, a XXI. század elején különösen időszerű mondanivalója.

Nemzet és demokrácia

Egykori és mai vitapartnerei, ellenfelei gyakran vádolják őt hamisan nemzetietlenséggel, semmibe véve a tényeket, köztük a magyar nemzeti irodalommal foglalkozó kitűnő esszéit. Amikor dalmáciai érzelmes utazására és az esszékönyv megírására sor került a 30-as évek közepén, Zágráb már nem Magyarországhoz tartozott, de Fejtő egyik hazájaként mutatta be a várost. Családja, rokonsága, fölmenői soknyelvűségén túl - (ön)iróniát sem nélkülöző - empátiával írt horvát és szerb művészekről (például Krležáról, Meštrovićról, Dobrovićról), bírálta a különböző előjelű populista nacionalizmusokat és törekedett valamiféle kelet-közép-európai kulturális öntudat „megalkotására”, képviseletére. (E tekintetben Németh Lászlóval rokon módon, akivel más témákban persze élesen polemizált.) Az, hogy a „Monarchia patriótájának” vallotta magát, szintén ebből és nem a Habsburg Birodalom iránti nosztalgiából fakad. Egy ritkán idézett (Kövesdy Zsuzsának adott) interjújában ezt vallja: „Az embernek több hazát is adhat végzete. Bennem ugye rétegekben vannak a hazák. Az a hely, ahol az ember megszületik és ahová gyerekkori emlékei fűzik, az a legmélyebb haza [Nagykanizsa], és azután jöhetnek még más hazák. Más haza nekem például Zágráb és Dalmácia, ahol a nagyapámék és az anyám született.” (Kritika 1989. 10. sz.) Hazája lett Franciaország is, ahol évtizedeket töltött el először menekültként, emigránsként, majd nemzetközileg elismert, nagy tekintélyű történész-íróként, publicistaként, tanárként.

De a „több haza” nem gyengítette, ellenkezőleg: erősítette, elmélyítette magyarságát, írástudói felelősségérzetét Magyarország iránt. Akkor is, sőt annál inkább, amikor bírálta állapotát, kormányzatait az 1930-as évek végén, a Rákosi-korszakban, 1956 után és később. A Szép Szó szerkesztőinek 1937. őszi csehszlovákiai látogatása (melyen a beteg József Attila már nem vehetett részt), valamint ennek visszhangja is ezt a multikulturális magyar patriotizmust tükrözi. A látogatás miatt őket ért támadásokra így reagált a Népszava hasábjain: a "nemzeti érdekre" hivatkozó hazai és külföldi demagógok nagy és kis imperializmusával szemben „nekünk más elképzelésünk van a hazafiasságról, kevésbé szólamos, sokkal reálisabb s egyben eszményibb. Ebben az elképzelésünkben ─ amely egyébként hitem szerint az új magyar irodalom egészének vélekedésével azonos ─ csehszlovákiai utunk […] megerősített. Ez elképzelés szerint a legnagyobb bűn a nemzet ellen: szembeállítani a »nemzeti érdeket« a nemzet érdekével szemben. Támadóink, ellenségeink e mondvacsinált ellentét szításából élnek. Ők azt tartják vagy legalábbis mondják, hogy a magyar baloldal nemzetietlen, mert egyrészt kritikai működésével támpontot ad a külállamok soviniszta agitációjának, másrészt a kisebbségi magyarságot megfosztja attól az illúziótól, amelyre szüksége volna: hogy anyaországa állapotai kifogástalanok. […] Mi elítéljük az illuzionizmust, mert ártalmasnak tartjuk az országra. Tudjuk jól, hogy a kisebbségi magyarságnak, nemzeti érzésének és önérzetének fenntartása végett szüksége van, szüksége volna arra a tudatra, hogy anyaországa erős és tartós alapokon áll. De épp mert ezt tudjuk, mert ezt a felelősséget - s utunk óta fokozottabban - átérezzük, nem akarjuk, hogy ez a tudat merő illúzió, hanem azért akarunk dolgozni, hogy valóságtudata legyen. […] A kisebbségi magyarságot harcában, amelyet a teljes emberi egyenjogúságért és kulturális szabadságért folytat, nem támogathatja más, mint aki a maga háza táján is szabadságért és szociális reformért harcol. […] Nemzeti érdek tehát nem lehet más, mint ami a nemzet érdeke, határon innen és túl.” (Népszava 1937. október 31.) Mindez 81 évvel ezelőtt íródott, mintha állni látszanék az idő.

Ami ennek a szabadság-fogalomnak a tartalmát illeti: százas nagyságrendű magyar, francia, olasz cikkben és jó pár könyvében írt arról, mit is jelent az igényelt demokrácia. A választóvonal szerinte az, hogy a többpártrendszerű választásokat megnyerő győztes „híve-e vagy sem a parlamentáris demokráciának, vagy inkább egy vezérelvű, populista módját kívánja bevezetni vagy alkalmazni a demokráciának. Ne felejtsük el, hogy a parlamentáris demokrácia nem tévesztendő össze a többség kizárólagos uralmával, amit azoknak az európai államoknak a gyakorlata bizonyít, ahol a többség tiszteletben kell, hogy tartsa az ellenzék jogait.” (Népszava 2006. február 4.)

Eleven figyelem

Nem szemelgetek tovább Fejtő írásaiból. Kultuszra végképp nincs szüksége, de arra igen - leginkább persze nekünk, itt maradóknak és gyermekeink, unokáink nemzedékei írástudóinak -, hogy olvassuk és értelmezzük munkáit. Mindez természetesen kollektív diskurzust igényel s nem utolsósorban szakmai és kulturális erőfeszítéseket. Van alapunk arra, hogy reménykedjünk ezek szaporodásában: az elmúlt évtizedben nem kevés történt a Fejtő-kutatás és a Fejtő-recepció terén.

Fehérvárcsurgón a Károlyi József Alapítvány székhelyén megindult Fejtő odaajándékozott könyveinek, kéziratainak földolgozása és egy européer szellemi kutatóhely kiépítése. Nagykanizsa, Fejtő szülővárosa szintén komoly szerepet vállalt emlékének ápolásában (konferencia, emlékszoba és emléktábla). Két kiadásban is napvilágot látott Földes Anita interjúkötete, amelyben az idős Fejtő mellett életének tanúi, barátai is megszólaltak (Átéltem egy évszázadot). A Népszava folyamatosan ébren tartja szociáldemokrata munkatársának szellemiségét; számos könyvének modern publikálója a Kossuth Kiadó. Ez utóbbi jelentette meg idén Bartus Tamás és Soós Eszter Petronella izgalmas és polemikus tanulmánykötetét is Fejtőről A mégis csak szociáldemokrata címmel, amely vitát is generált ezeken a hasábokon, meg az Élet és Irodalomban. A József Attila 1930 és 1937 közötti tanulmányai és cikkei két vaskos kötete kritikai szövegkiadásának (szerkesztették: Tverdota György és Veres András; L’Harmattan Kiadó) recepciótörténeti fejezetei a korábbiaknál is egyértelműbbé tették Fejtő kortársi írásainak érzékenységét és jelentőségét a költő nagyságrendjének felismerésében és méltatásában. Sorolhatnék még számos egyebet is az elmúlt évtized Fejtővel foglalkozó tudományos és kulturális innovációjából.

Mindezeket azért említettem ilyen leltárszerűen, mert e sorok írójának, aki két könyvet is elkövetett Fejtőről (1982 és 2009), elégtételül is szolgál ez az eleven figyelem. Nem utolsósorban a fiatal, sőt legfiatalabb korosztály kutatói részéről, s ezt az élményt, sőt örömöt a zágrábi konferencia is visszaigazolta.

Felettébb szükség van azonban új publikációkra, vitákra, elemzésekre. Ideje összeállítani egy teljes - legalább digitális - magyar és nemzetközi bibliográfiát Fejtő írásairól; kötetbe gyűjteni szétszórt, emigrációbeli irodalmi-közéleti tanulmányait, vitacikkeit az 1945 és 1990 közötti évekből, például a Haladásból, a jugoszláviai lapokból, az Új Látóhatárból, az Irodalmi Újságból. Tanulságos lenne magyarul is megjelentetni franciául írt szakdolgozatát Baudelaire-ről és német nyelvű Stefan George-diplomamunkáját. Kiadatlan kéziratban őrzött tanulmánya a Rajk-perről; félelmetes terjedelmű magyar, francia, olasz és német levelezéséből is készülhetne egy bő válogatás, nem utolsósorban a Szép Szó és 1945 utáni újraélesztési kísérletének időszakából. Paradox, hogy egykori vitapartnerével, Lukács Györggyel együtt a mai „hivatalos” hazai nyilvánosságban mindketten anatéma alatt vannak: pedig hullámzó és éles polémiákban is tetten érhető kapcsolatuk modellértékű és roppant tanulságos dokumentációért, monografikus feldolgozásért kiált.

Mint a 30-as években

Szaporíthatnám még a kutatási teendőket, de ennyiből is látszik, hogy korántsem csupán „Fejtő érdekében”, hiszen ezek a témák a XX., sőt a XXI. század eleji magyar nemzeti kultúra, a baloldal, az egyetemes humanizmus és a globalizáció kori politológiai gondolkodás alapvető kérdéseibe vágnak. Ideje, hogy meginduljon egy ilyen irányú szisztematikus tudomány- és kultúraszervező munka: ehhez már „csak” az okos, szakszerű és hatékony koordináció hiányzik, illetve a finanszírozás, valamint az igényes diskurzusokhoz nélkülözhetetlen jótékony szellemi aura feltételeit kellene megteremteni.

A mai - a tudományos-kulturális életet veszélyeztető - időszakban erősödik is az igény Fejtő ethoszára. „Megint olyan helyzetbe kerültem ─ írta a József Attila-centenárium idején, a baloldali, a szociáldemokrata értékek mellett kiállva ─, hogy pontosan azokért az ügyekért és gondolatokért kell csatáznom, amelyekért a 30-as években a Szép Szó hasábjain kiálltunk. […] Pontosan az európaiság, a humanizmus, az igazi hazafiság ügyében.” (Népszabadság 2005. július 23.) És amikor két nap múlva bírálni merészelte Orbán Viktor beszédének elhíresült tételét, hogy a baloldal, amikor erre „lehetőséget kapott, rárontott a saját nemzetére”, Fejtő megélhette a „kultúrharcos” csahosok alpári támadását az akkori Magyar Nemzet hasábjain. (A lap későbbi, újra igényes folyamát azóta fölszámolták.) Több menetben, önérzetesen és bátran szállt vitába velük, többek között a - két éve szintén gleichschaltot - Népszabadság, majd itt, a Népszava hasábjain is (2005. augusztus 19.).

Fejtő Ferenc: kortársunk.