Elégikus tigrisek

Publikálás dátuma
2018.10.28. 19:12

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Időnként horkantás, meg vicsor, és nyers hús jutalomfalatka, közel sem kezesbárányok ők, de egyikük azért, két lábon állva, a szó szoros értelmében véve, ölelkezik az ember barátjával.
A fehér tigrisek idomárja, Sergey Nesterov, a Fővárosi Nagycirkusz Szikramanók című új műsorában olyan ábrándos képű, mint egy alanyi költő, annyira huncutul szelíd mosolyú, mint egy pajkos kölyök, aki eljátszogat nagymacskáival. Esze ágában sincs rettenthetetlen hősnek mutatkozni. Nem érkezik meg hatalmas dobpergés közepette, nincs hangos, falrepesztő zene a száma közben, ellenkezőleg, lágy, lassú, mondhatni, már-már elégikus muzsika szól. Nesterov nem ostort pattogtatva, macsó keménységgel fogadja a ketrecbe érkező gyönyörű fehér tigriseket, nem magasodik parancsolójukként föléjük, hanem hason fekve várja őket. Így néznek becsülettel egymás szemébe. Nincs alá-fölé rendeltségi viszony, inkább partneri, játékostársi van. Megmutatják nekünk, mit tudnak együtt, sőt ki merem jelenteni, megmutatják azt is, mennyire szeretik egymást. Nincs félelmetes tűzkarikán átugrálás, de a  nagymacskák egymást kedvvel ugrálják át, és jól fogadják érte a simogatást, vagy akár az orcájukra nyomott puszit.
Na jó, van időnként horkantás, meg vicsor, és nyers hús jutalomfalatka, közel sem kezesbárányok ők, de egyikük azért, két lábon állva, a szó szoros értelmében véve, ölelkezik az ember barátjával. Aki állathaverjai instruálására alig nagyobb pálcát használ, mint amilyet a karmesterek szoktak. Ezzel mutatja hová kell állni, mit kell csinálni, és ezzel mutat ejnye-bejnyét is, ha rakoncátlankodás, némi fenyegető mozdulat történik. Amikor vége a számnak, a pálcát odaadja az egyik négylábú barátjának, „lefegyverkezik”, mint amikor Prospero eltöri pálcáját Shakespeare A vihar című darabjának végén. Roppant szép ez így. Jelzi, hogy látszólag igencsak ellenséges erők is, egymás megértésével, sőt megkedvelésével, közös nevezőre juthatnak. Aki azt hiszi, hogy ilyen szám drillel, netán veréssel, erőszakos fegyelmezéssel létrehozható, nem ismer sem állatot, sem embert. Ilyen csak valódi együttműködéssel jön létre. És ez már annyira felemelő, hogy abszolút a művészet kategóriájába tartozik.
Nem véletlenül ihlette meg a cirkusz a legnagyobbakat, például Picassót, Chagallt, Chaplint, Fellinit, Karinthyt. A művészet abban is megmutatkozik, hogy az artista viselkedésmódja egészen más lehet, a személyiségének megfelelően. Gyerekkorom jeles, ünnepelt oroszlánidomárja Komlós Sándor volt, ő hősként jelent meg, aki félelem nélkül áll a veszély közepette. Valódi izompacsirtaként az egyik nagy cicust még a vállára is vette, szinte sálként csavarta a nyaka köré. Schneller Lászlót, Perinyót, már felnőttként ismertem meg, bohócos, csetlő-botló figurát játszott az oroszlánok között, kifejezetten humoros vadállatszámot csinált, ami világszerte ritkaság. ­A cirkusz-színházak térhódításával mind fontosabbá válik az artisták viselkedésmódja, vagyis már közel sem csak az attrakció a fontos, hogy például valaki hármas szaltót ugrik, hanem hogy ezt hogyan, milyen jelmezben, milyen mentalitással teszi.
Előtérbe kerülnek színészi momentumok. A mostani műsorban szereplő fiatal Ádám Krisztián remek ifjú kötéltáncos. Biztosítókötél nélkül dolgozik a szédítő magasban, ebben a zsánerben megmaradt ez a szokás. A cirkusz a kezdetektől fogva játszik az életveszéllyel. Ádám nem csak végig megy a drótkötélen, hanem székre ül, áll is rajta, karikában „furikázik”, ugrókötelezik, körülbelül hasonlókat csinál, mint a magas drót nagy magyar öregje, Simet László, aki a felújított Nagykörút felett is keresztülment, és a londoni olimpia megnyitóján szintén parádézott a magasban. Ő már leginkább finom úrnak mutatkozik. Ádám viszont fiatal titánként van jelen. Fényes, testre simuló jelmez van rajta, amiből kilátszik a mellkasa, meg az öklömnyi vastag nyaklánc. És még a füléhez is teszi a kezét, hogy nagyobb tapsra buzdítsa a publikumot. Ez nekem már kicsit sok, átmegy rossz értelemben vett ripacskodásba. Szóval örvendetesen sokat tud, de az előadásmódon még dolgoznia kellene, hatásvadászat helyett inkább eleganciára törekednie.
Még egy magyar attrakció van a műsorban. Nem vagyok nagy nacionalista, de azért ezt csak be kellene mondani. Az artisták egy részének neve sem Maka Gyula konferanszaiban nem hangzik el, sem a kivetítőn nem olvasható. Hus István és Fehérgyarmati Adrienn úgynevezett perzs számmal rukkolnak elő. A férfi vállán hosszú rudat egyensúlyoz, annak tetején tornázik, pörög-forog a nő, a lábánál beakasztva, sokszor úgy, hogy mindketten elengedik a rudat. (A 19 évig cirkuszigazgató Kristóf Istvánnak és feleségének volt ilyen száma, amivel a leghíresebb cirkuszfesztiválon, Monte-Carlóban második helyezést értek el.)
Ilyet régen írhattam le, de a Graeser József által összeállított műsorban nincs gagyi, gyenge szám. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyik világszám, de azt igen, hogy valamennyi érdekes, megállja a helyét a profin szerkesztett programban. A nagy bohócínség után végre van jó bohóc! Andrey Averyushkin kedves, rakoncátlan, a bőrébe nem férő rosszcsont, zsonglőrködésben, dob püfölésben, tollaslabdázásban is megállja a helyét, és szerethetően adja a kisembert, aki gyakran pórul jár, de azért diadalmaskodik is. A vitalitással teli Tatjana Pelekh energiától duzzadó nagy és kis kutyáival hancúrozik a porondon. A mindössze 18 esztendős Kostiantyn Korostylenko a balett és a zsonglőrködés eszközeit keverve, Narcisszusz történét regéli el kiművelt mozdulatokkal és jelentős ügyességgel, néhány percbe tömörítve. Konstantin A. Krutyko a levegőben lengő rúdon, szakrális zene erőteljes dallamaira mutatja meg, mi mindenre képes az emberi test. Ezt teszi a Duo Aliev is, lenyűgöző, szépséges szerelmes jelenetet adnak elő a levegőben. Nem harsogóan fiatalok, de lerí róluk, hogy imádják egymást. Artem Averyushkin három egymásra rakott egykerekűn lavíroz, és még a fején elhelyezett tálkába is dobál az egyik lábával edényeket, miközben a másikkal egyensúlyoz. A műsort záró 9 tagú etióp, egymás hegyén hátán egyensúlyozó, csoportnak fergeteges a tempója, a kitörő életöröm, a virgonc jókedv megtestesülései.
A cirkusz új, állandó tánckara meglehetősen keveset mutat, tagjai alkotják a címben szereplő szikramanókat, akik a karácsony eljövetele előtt jótékonyan tüsténkednek. Az egész program összességében nagyszerű, felnőttnek, gyereknek egyaránt élvezetet nyújtó.
Szerző

Ki a magyar?

Publikálás dátuma
2018.10.28. 17:34
Faludy György
Fotó: Népszava
Aki szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, az összmagyarságnak árt.
A jelenlegi magyar miniszterelnök nemrégiben különös közléssel lepett meg bennünket, kül-és belföldön élő magyarokat: „Az a magyar, akinek az unokája is magyar”. Ezzel a mondattal Orbán Viktor kizárta, kirekesztette a „magyarság” meghatározásából az ötvenhatos és az újabb nyugati magyar emigráció jelentős részét. Eléggé általános ugyanis az emigrációban az, hogy (két magyar szülő esetében) a legidősebb gyerek még többé-kevésbé jól beszél magyarul, a második gyerek már kevésbé, és a gyerekek egymás között többnyire az iskola nyelvén beszélnek. A „vegyes” házasságok esetében, ahol a feleség más anyanyelvű, gyakoribb az olyan kétnyelvűség, ahol a magyar már alárendelt szerepet játszik, a gyerekek inkább csak értik, mint beszélik az apa nyelvét és amikor felnőnek, nemigen adják tovább nyelvtudásukat. Hogy aztán az unokákkal mi történik, arra nincsenek megbízható adatok - alighanem csak az marad meg bennük, hogy „magyar származásúak”.
A fent idézett orbáni meghatározás, azért is több mint szerencsétlen, mert jeles embereket rekeszt ki a magyarságból: művészeket, írókat, hogy a tudósokról már ne is beszéljek. Nem tudom, például Teller Ede unokái mennyire ápolják a magyar nyelvet, de mint a Hungarian Spectrum kitűnő szerkesztője rámutatott, Lajtha László zeneszerző angol nyelvterületen élő unokáinak aligha van magyar-tudata. Ezek szerint Lajtha nem lett volna magyar? Ugyanez áll Faludy György költőre, íróra, akinek unokája anglikán lelkész és bár a magyar ügyek érdeklik, nem tartja magát magyarnak. Faludy, aki meghatóan szép verset írt emigrációban a magyar nyelvről, ne lenne magyar? Ezek csak példák, de jelzik, hogy aki nem fogadja el a többszörös identitást, illetve a kivándorolt-emigráns magyarság fokozatos beolvadását a befogadó-országba, aki ezzel szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, rossz szolgálatot tesz az összmagyarságnak.
Teller Ede
De személyes közöm is van az ügyhöz, hiszen több mint hatvan éve élek Angliában és egész idő alatt (cambridge-i egyetemi állásom, a lengyel irodalom tanítása mellett) a magyar kultúrát és irodalmat, beleértve az erdélyit is, igyekeztem közvetíteni, átadni angoloknak. Arról már nem is beszélve, hogy csak magyarul írok verset és magyar versekért kaptam nemzetközi költői díjakat. Unokáim viszont nem beszélnek magyarul. Ettől én kevésbé lennék magyar?
Más szóval a szenvedélyes focista Orbán Viktor ezúttal látványos öngólt rúgott. Szerencsére nem ő és készséges kultúrharcos kiszolgálói fogják megmondani, ki a magyar és mitől az, vagy nem az. Akik még élünk az ötvenhatos nemzedékből, magyarok vagyunk és maradunk, bárhol is lakjunk, bármilyen nyelven is beszéljünk unokáinkkal.

„Zólyomi professzor úr is legyen Zvolensky?” – Helynévcsaták 3.

Publikálás dátuma
2018.10.28. 16:03

Magasan kvalifikált értelmiségi körökben abszurdum: inkább ne szólalt volna meg, ha nem tudta, hogy a Garam és az Ipoly mentén Lévától és Ipolyságtól a folyók Dunába ömléséig őshonos magyarok élnek, mint ahogy nyugat felé is a Duna mentén 30-70 kilométeres sávban egészen Pozsonyig.
Az iskolateremtő Pécsi Márton akadémikus (1923-2003), az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének felvirágoztatója és három évtizeden át igazgatója gondolatvilágában, cselekvéseiben, tudományos érintkezéseiben kétséget kizáróan a természeti földrajz, a geológia tudományának szolgálatában állt. Mind hazai, mind nemzetközi szinten kiemelkedő volt szakmai presztízse; itthon és számos országban igen magas kitüntetések, elismerések birtokába jutott. Mint közvetlen, vezető beosztású munkatársa évtizedeken át tapasztalhattam páratlan szorgalmát, kitartó szervező, irányító munkáját. Nos, ez a tiszteletre méltó tudósember jól ismerte ugyan a magyar államiság történetét, a magyar kultúra értékeit, mégis a határainkon belüli és az azokon kívüli sorskérdéseink kevésbé izgatták. Azaz nemzeti, nemzetiségi kérdésekben visszafogottan nyilvánult meg, sokkal inkább, mint az általa vezetett intézmény vagy akár a hazai geográfusszakma számos ismert művelője.

Hron kontra Garam – Levice kontra Léva

Valamikor a '80-as évek közepe táján a hazai geográfia meghívott előadójaként részt vett a Csehszlovák Földrajzi Társaság Léván megtartott tudományos ülésén, sok-sok külföldi vezető kutató társaságában. S amikor Léváról hazajött és közvetlen kollégáinak élményeivel előállt, szokásától eltérően igen erősen méltatlankodott. Nehezményezte, hogy a szlovák kollégák mennyire intoleránsak a földrajzi nevekkel kapcsolatosan. Elmondta, hogy az egyik napon végigmentek a Garam jobb és bal partján és több jellemző, teraszos felszínnél megálltak. Ilyenkor Pécsi Mártonnak szinte mindenhol volt megjegyzése, kiegészítése, adott esetben elismerő szava az új kutatási eredmények prezentálásához. Tehette ezt, mert a Garam vidékét már esztergomi gimnazistaként jól ismerte, a '40-es évek elején rendszeresen átjárt ide, s az itteni tapasztalatai sokban segítették későbbi fő eredményeiben, a Duna-völgy kialakulásáról írott munkájában. Azaz a hegyekből érkező vizek teraszaival, a táj geomorfológiai fejlődéstörténetével fiatal korától szinte élete végéig rendszeresen foglalkozott.
Csakhogy magyarázata közben, amint a hozzá érkező kérdésekre szükség szerint németül, oroszul vagy angolul válaszolt, nagyon zavarta, hogy mondandója közben főleg a kirándulásvezető szlovák kutató mindjárt a szavába vágott, ha egy folyót, kisebb vízfolyást, települést a magyar nevezéktan (toponímia: a település- és egyéb földrajzi nevek történelmi alakulásával foglalkozó tudomány) szerint azonosított. Mivel több helyen megálltak, mindig közbevágott az illető vagy valaki más. 30 év távlatából persze már nem emlékezhetem arra, hogy konkrétan hol volt ebből kisebb-nagyobb inzultus, de az elsőkre jól emlékszem. Amikor Pécsi Márton kiejtette, hogy Garam, mindjárt közbevágott, hogy Hron. S ha Léva került említésre, azon nyomban elhangzott a kiigazítás, hogy Levice. És ez így folytatódott a Garam mentén a Duna felé haladva, s amikor már a sokadik inzultust kellett volna lenyelnie Pécsi Mártonnak, elvesztette a türelmét, mondván: engedtessék meg neki, hogy idegen nyelvű magyarázata közben a földrajzi neveket magyarul mondja. Egyszerűen azért, mert így ismerte meg és a szakirodalomban is ezek a földrajzi nevek szerepelnek. Megjegyezte továbbá, úgy tapasztalja, közbevágó kollégája is jól ismeri a magyar folyó-, táj- és városneveket, mert azon nyomban tud replikázni a szlovák megfelelővel.
Pécsi Márton még egy frappáns visszavágással is élt, erre különösen jól emlékszem. Azt mondta a nyilvánosság előtt: Nézzék, itt áll mellettem Zólyomi Bálint akadémikus, nemzetközileg ismert botanikus, Közép-Európa növényföldrajzának elismert tudósa, és gondolja, hogy azért, mert maguk megváltoztatták a folyók, a városok neveit, akkor majd Zólyomi professzor úr is legyen Zvolensky? No, erre abbamaradt a froclizás, de a terepjárás végén, valahol Zseliz vagy Léva környékén a konferencia részvevőit bevezették az egyik, abban az időben jól működő termelőszövetkezetbe. Pécsi Mártonra mindjárt rátaláltak a téesz vezetői, agronómusai, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mire az egyik orosz geomorfológus odaszólt a másiknak: na nézd, Márton a saját nyelvén beszél az itteni dolgozókkal. Erre a másik nagy bölcsen megjegyezte: Hát tudod, itt sokáig volt Monarchia, és akkor erős lehetett ide a bevándorlás Magyarországról, így aztán idővel a tájék elmagyarosodott. Na hát, ennyit és nem többet a volt Szovjetunió nagy tudósainak politikai, etnikai földrajzi tájékozottságáról. Mert hogy ilyen megjegyzés ha bizonyos esetben toleranciával kezelhető is volna, de magasan kvalifikált értelmiségi körökben abszurdum: inkább ne szólalt volna meg, ha nem tudta, hogy a Garam és az Ipoly mentén Lévától és Ipolyságtól a folyók Dunába ömléséig őshonos magyarok élnek, mint ahogy nyugat felé is a Duna mentén 30-70 kilométeres sávban egészen Pozsonyig.
Mindenesetre nagyon hálás vagyok Pécsi Márton igazgatómnak holtában is, hogy ezt elmondta nekünk, amit súlyos tanulságként soha nem tudok elfelejteni.

Hurbanovo kontra Ógyalla

Nem sokkal a közép-európai rendszerváltozások előtt a Rákóczi úton állított meg egy szimpatikus fiatal házaspár, érdeklődve, hogy miként juthatnának el a Filmmúzeumba, merthogy ott egy régen vágyott magyar filmet vetítenek. Elmondtam, hogy akár metróval, akár busszal hamar odaérnek, de amikor kiderült, milyen közel van, inkább a gyalogos sétát választották a késő nyári langy időben. De azért szó szót követett, s örömmel újságolták, hogy gyakran járnak Budapestre, múzeumba, moziba, sőt színházi előadásra is, és mutatták szatyrukat, melyben percekkel korábban vásárolt magyar szépirodalmi művek sorakoztak. No, ez a kultúrszomj tetszett nekem, beszélőtársaim hanghordozásából sejtettem, hogy felvidéki, mégpedig kisalföldi magyarok. A kérdésemre - hogy megtudjam, pontosan honnan jöttek - adott felelet váratlanul ért, mondhatni letaglózott. A válasz nem érkezett azon nyomban, talán 2-3 másodperc is eltelt, mire a férfi kimondta: Hurbanovo. Mindjárt elkapott a pulykaméreg, és meggondolatlanul azzal replikáztam: Letörne a nyelve, ha Ógyallát mondana? Erre be is fejeződött köztünk a beszélgetés. Csak nézett rám szomorúan, fehérre vált arcából, szeme villanásából valami olyan viszonválaszt sejthettem, hogy mit kérkedik ez a pesti pasas felvidéki helyismeretével. És mondhatta volna azt is, sokan utaznak át városukon Pozsony felé, s ha valaki véletlenül megáll, azt sem tudja, hol van, azt meg még csak nem is sejti, hogy ebben a városban épült Magyarország első csillagvizsgálója. (Konkoly Thege Miklós - 1842-1916 -, a magyar csillagászat és meteorológia megteremtője ógyallai kastélyának tetején létesítette csillagdáját, amely 1871-től a mai napig működik.) De ez csak képzelgés, mert néhány másodperc múltán otthagytak, s én csak lamentálhattam azon: honnan van még mindig ez a nagy óvatosság ezekben az 1945-48-as vészkorszak után született fiatalokban, hogy egy óhazai magyarnak Hurbanovót mondanak és nem Ógyallát.
Unokák a Tardoskedd táblánál: a Tvrdošovce nevet nem egyszerű felfogni és kiejteni magyarul
Az ekkori durva, hetyke kiszólásomat azóta is restellem. Jóvátenni persze soha nem lehet, mint ahogy a fiatalokban is nyilván megmaradt a tüske. Azóta többször áthaladtunk a csinos Ógyallán, mindig eszembe jutott az eset. Gondoltam arra, milyen jó lenne, ha bocsánatot kérhetnék. De ez ma már lehetetlen, meg sem ismerném őket. Talán a jó sors segítene azzal, ha ezt az írást épp ők is elolvasnák. De kevés erre az esély.
Ja, el ne felejtsem, a városnévadó Hurban sem volt épp a magyarok szeretetéről ismert ember. Bár a XIX. század közepi Pest legnagyobb, Deák téren levő evangélikus templomának papja volt, a vonatkozó leírások szerint nemigen szívlelte a magyarokat. Pedig Ógyalla nekünk a magyar tudomány szempontjából kiemelkedően fontos. Hát akkor jutalmul nevezzük el Ógyallát Hurban tiszteletes úrról, hogy a törvény e város lakóira is vonatkozzon, azaz Hurbanovo mellett nincs helye Ógyallának! S ebben a sorsban nincs egyedül Konkoly Thege csillagász városa. Szólhatnék itt Sládkovičovo kontra Diószeg példájáról, a Galántához tartozó Matúškovo kontra Taksony vagy a Kis-Duna–Vág-völgy összefolyásánál települt Kolárovo kontra Gúta esetéről. Változás semmi, jó esetben a helységnévtáblák mutatják, hogy a településnek köze van a magyarsághoz. Tudomásom szerint az egyedüli város Tornalja, amelyik a rendszerváltozás után visszakapta – Šafárikovo helyett – régi nevét; igaz, nem magyar, hanem szlovák írásmóddal (Tornaľa). Érzékelhető változás abból fakad, hogy mind Szlovákiában, mind Magyarországon a könyv-, folyóirat- és térképkiadás magánosításával nagyobb lett a szabadság, vagyis a vásárló érdeke diktál a kiadónak, hogy a nyomtatott műben milyen nyelve(ke)n szerepeljenek a helység- és egyéb földrajzi nevek.
Az utóbbi negyedszázadban ritkábban járunk a határon túlra magyarságot szívni. De azért volt egy-két Kárpátalja-, Szlovénia-, még több Erdély- és Felvidék-járás. A turistautazásaink mellett meglátogattuk Görföl Jenőt és családját, unokáinkat is elvittük, hogy aztán Jenő és Zoli fia jóvoltából Deákit is megismerhessék az ilyen ügyekre nagyon is fogékony unokáink (ezért vesznek szívesen részt írásaim elkészítésében). Görföléktől elköszönve (2010 nyarán) direkt megálltunk néhány percre a Vágsellye-Érsekújvár közötti Tardoskedd (Tvrdošovce) névtáblájánál, ahol megrökönyödésükben az unokák beálltak egy fényképre is. (A magyar artikulációs bázison a Tvrdošovce szlovák földrajzi nevet felfogni, akár hosszabb gyakorlással is jól kiejteni, írásban a betűk helyes sorrendje szerint visszatükrözni, szinte lehetetlen. Inkább lett volna a falunév a kedd lefordítása: utorok, vagy kiegészítve a Vág (Vah) vagy Nyitra (Nitra), esetleg a Tardoš előtag hozzáadásával.)
Látogatóban a Görföl családnál

A magyar nevezéktan a mérvadó

Folytathatnám az élmények és a különböző tapasztalatok sorát, ám ehelyett inkább megemlítem, hogy a Nyugat-Magyarországi Egyetemen alakult Közgazdaságtudományi Karon négy alkalommal adtam ki külön füzetben oktatási segédletként Közigazgatási földrajzi névanyag című munkámat. Ebben regionális szervezőelv szerint sorolom fel a településeket, a gyakorláshoz „vaktérképet” is beiktattam. A Kárpát-medencén belüli régiók városai, falvai esetében a magyar nevezéktan a mérvadó. A magyar iskolapolitikának, kartográfiának is megvannak a maga bűnei. Valamikor a '60-as évek elején az Országos Pedagógiai Intézet egyik jeles munkatársa kitalálta, hogy mivel a Kisalföld északi része Szlovákiához tartozik, ezért helyes ezt Szlovák-alföldnek nevezni. Sajnos erre a szarvashibára a hazai tudósok, pedagógusok nemigen figyeltek, ezért évente százezer példányban jelentek meg általános- és középiskolai atlaszok a Szlovák-alföld feltüntetésével. Urbán György írt erről a szégyenletes ügyről nagyszerű cikket a Geodézia és Kartográfiában, majd a Földrajzi Értesítőben.
Mint a bevezetőben említettem, a földrajzi névanyag, legfőképpen a kárpát-medencei magyarság tér- és időbeli változásai, az aktuális nevezéktani problémák mindig foglalkoztattak. Hálás lehetek a sorsnak, hogy Hajdú-Moharos József Magyar településtár című, 2000-ben kiadott hatalmas munkájának egyik lektora, a mű megjelentetésének támogatója lehettem. Ide tartozik a magyar helynevek megőrzésének mindenkori képviselete a tárcaközi Földrajzinév-bizottságban. Másokkal együtt sikeres lehettem pl. a nagy fontosságú Megyeri híd vagy a XI. kerületi Kőérberek villamosmegálló névadásában. Ugyanakkor Grúzia, illetve a Ferihegyi repülőtér nevének a kormány által sugallt megváltoztatását ellenezve nem maradhattam ebben a grémiumban.
Még egy megjegyzés. A reformkor elméit erősen elgondolkodtatta J. G. Herdernek az a jövendölése, hogy a magyarság egy évszázad alatt, vagyis a XIX. század folyamán el fog tűnni a szlávok, románok gyűrűjében. A nemzethalál víziójára többféle – jó és rossz – válasz született, számomra Szontagh Gusztáv akadémikusé a legszimpatikusabb, aki azt mondta: „Mi mindnyájan, magyarul, németül, tótul, románul beszélők a magyar álladalom magyar polgárai vagyunk, s az egyik éppúgy, mint a másik, az egész együtt képezi a nemzetet, …, s ez egy és oszthatatlan magyar nemzet százados lefolyása alatt ezer csatában egyesülve vérzettek s haltak ezer csatában egymás mellett annak minden nyelvű és vallású fiai.” A politikai nemzet eme verziója a XIX. század számos gondolkodójának írásában, politikusi beszédeiben került elő, a nézetek egyeztetésének igényével. Az efféle elvekkel a mai ember szívesen megbékélne, támogatná őket a Trianon utáni országok nemzetpolitikai irányelveiként. Részben a bécsi udvar "divide et impera" politikája, részben a pánszlávizmus változatai nem ebbe az irányba terelték az eseményeket. A XIX. század végi magyar politika sajnos az említett elvek ellenében dolgozott, ami az elhibázott I. világháborús magyar kormányzással együtt a trianoni bukáshoz vezetett. Be kell vallani, hogy az azóta eltelt száz év legnagyobb vesztese az egyetemes magyarság. Retorzióra lehetőség nincs, megbékélésre remélhetőleg igen. Jelen írásomat is ezen elvek irányították.
A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András