Tétek és ellentétek

Publikálás dátuma
2018.10.28. 21:12

Az RTL Klub többek között azért is számít ellenségnek, mert az egykori közszolgálati tévével, valamint például Andy Vajna TV2-jével ellentétben híradóiban nem pártunk és kormányunk dicsőségét hirdeti.
Azt mondja barátom, régi gimnáziumi osztálytársam, hogy nem nagyon érti ezeket a Szép Szóban megjelenő jegyzeteimet. Egyszerűen azért nem, mert alig néz tévét. Van ugyan a lakásukban két készülék is, de ő nagyon ritkán kapcsolja be. Nem érdekli, mi van benne. A világ eseményeivel lépést tart, az interneten mindenhez hozzáfér. Ugyanakkor szinte naponta van alkalmam beszélgetni egy idős asszonnyal, aki gyakran hivatkozik arra, mit mondtak a tévében. Mintha a műsorokban elhangzó mondatok a szentírást jelentenék. Hiszen a tévében volt róla szó, ott pedig csak nem hazudnak. És ebből a szempontból lényegtelen, melyik adót nézi.
Az ellentéteknek még nincs vége. Október 26-a a jelek szerint olyan dátum, amely vonzza a médiatörténeti eseményeket. Pontosan 20 éve e napon indult el a Barátok közt című szappanopera-sorozat, amely tehát most - Magyarországon legalábbis - ritka jubileumot ünnepel. A múlt héten hosszabban meg is emlékeztünk róla. Sikerében talán az is közrejátszik, hogy ez a műsor teljesen politikamentes. A társadalmi problémáktól nem zárkóznak el, de nagyon tudatosan szinte légüres térben mozgatják a szereplőket, mintha nem is a mai Magyarországon élnének.
Pontosan öt évvel a Barátok közt indulása előtt, szintén október 26-án viszont történt valami, ami ugyancsak médiatörténeti eseménynek számít, de egyáltalán nem független a politikától. Azon a napon jelentkezett utoljára a Magyar Televízió 2-es csatornájának majdnem két és fél éven át működő hírműsora, az Egyenleg, amelynek késő esti kiadása már nem készült el, s így a műsor meg is szűnt. A tévé akkori vezetése - összhangban az akkori MDF-kormány intencióival - olyan helyzetet teremtett, amelyben lehetetlenné vált a szerkesztőség további működése. Ez azt is jelentette, hogy egyetlen Híradó maradt a porondon, amely addig és attól kezdve még inkább igyekezett kiszolgálni a hatalom érdekeit. Az 1994-es választás - és a szocialisták nagyarányú győzelme - megmutatta, milyen sikerrel.
Az említett ellentétpárok nyomán jogos kérdés, mi a szerepe napjainkban a televíziónak. Hozzátéve, hogy persze a mai helyzet lényegesen különbözik a 20 és a 25 év előttitől. 1993-ban, amikor az Egyenleg megszűnt, az MTV-nek még egyáltalán nem volt konkurenciája. A rendszerváltás után akkor még "házon belül" teremtettek a fő adónak (az MTV 1-nek) vetélytársat (az MTV 2-t), amely kicsit modernebb hangvételű, kicsit kevésbé kötött volt. 1998-ban is csak éppen indultak a kereskedelmi tévék, de a hír- és háttérműsorokon kívül nem nagyon jelentkeztek önálló produkciókkal. A Barátok közt tehát olyan újdonság volt, amelynek sokáig versenyeznie sem kellett senkivel. Aztán szép lassan - vagy inkább gyorsan - rendkívüli módon bővült a választék, mindenféle adók vannak már, mindenki megtalálhatja az ízlésének és érdeklődésének megfelelő programot. Az más kérdés, hogy az országos sugárzású csatornáknak sokkal több nézőjük lehet, mint azoknak, amelyeket csak bizonyos helyeken lehet fogni.
Ez pedig természetesen megnövekedett felelősséggel jár, pontosabban azzal kellene járnia. Csakhogy itt újra közbeszól a politika és nem is olyan - utólag értékelve - amatőr módon, mint az például az Egyenleg ellehetetlenítésekor történt. Napjainkban sokkal kifinomultabb, egyszersmind durvább módszerekkel dolgoznak a hatalom kommunikátorai és propagandistái. Nem is titkolják, annak van előnye, aki kiszolgálja a rendszert. Ha valaki nem értené, hogy ez pontosan mit jelent, az gondoljon az épp két éve megszüntetett Népszabadságra. Vagy idézze fel a Magyar Nemzet és a Lánchíd Rádió szomorú végét, majd tegye hozzá a Hír TV varázslatos visszaalakulását. Utána még nézze végig a TV2 új műsorrendjét, a rengeteg saját gyártású műsorral, amelyeknek egyike sem két fillérbe kerül. Emlékezzen arra is, hogy az RTL Klubot néhány éve már megpróbálták ellehetetleníteni, egyelőre sikertelenül, de a próbálkozásoknak még nincs végük. Főleg azért számítanak ellenségnek, mert a már csak nevében közszolgálati tévé adóitól, és a még Andy Vajna fémjelezte TV2-től eltérően olyan híradót adnak, amely nem pártunk és kormányunk dicsőségét hirdeti. A hirdetők pedig kénytelenek voltak megtanulni, hogy hol érdemes kereskedniük. Véletlenül a hatalomhoz közelálló médiumok már évek óta elsőbbséget élveznek a megtűrtekkel szemben (hogy a tiltottakról ne is beszéljünk).
Aki tehát ilyen körülmények között nem néz tévét, az mentesítheti magát a folyamatos agymosástól. Aki pedig változatlanul a tévét tekinti elsődleges tájékozódási forrásának, azt kockáztatja, hogy menetrendszerűen és nagyon tudatosan befolyásolják. Természetesen lehet kellő kritikával fogadni azokat az információkat, amelyeket állandóan igyekeznek elhinteni, de ez elég fárasztó. Ugyanakkor az, aki be sem kapcsolja a készüléket, lemaradhat a politikától teljesen független értékekről is. Márpedig azokért kár.
Az viszont biztos, hogy a hatalmat kritika nélkül kiszolgáló műsorkészítők - akik egyre többen vannak - óriási felelősséget vesznek a vállukra. Most nyilván nem jut eszükbe, de a történelmi példák arra utalnak, hogy ennek meglesz a böjtje. Hiába érvelnek majd azzal, hogy csak parancsot teljesítettek. Rá kell jönniük, hogy őket is megetették.

Elégikus tigrisek

Publikálás dátuma
2018.10.28. 19:12

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Időnként horkantás, meg vicsor, és nyers hús jutalomfalatka, közel sem kezesbárányok ők, de egyikük azért, két lábon állva, a szó szoros értelmében véve, ölelkezik az ember barátjával.
A fehér tigrisek idomárja, Sergey Nesterov, a Fővárosi Nagycirkusz Szikramanók című új műsorában olyan ábrándos képű, mint egy alanyi költő, annyira huncutul szelíd mosolyú, mint egy pajkos kölyök, aki eljátszogat nagymacskáival. Esze ágában sincs rettenthetetlen hősnek mutatkozni. Nem érkezik meg hatalmas dobpergés közepette, nincs hangos, falrepesztő zene a száma közben, ellenkezőleg, lágy, lassú, mondhatni, már-már elégikus muzsika szól. Nesterov nem ostort pattogtatva, macsó keménységgel fogadja a ketrecbe érkező gyönyörű fehér tigriseket, nem magasodik parancsolójukként föléjük, hanem hason fekve várja őket. Így néznek becsülettel egymás szemébe. Nincs alá-fölé rendeltségi viszony, inkább partneri, játékostársi van. Megmutatják nekünk, mit tudnak együtt, sőt ki merem jelenteni, megmutatják azt is, mennyire szeretik egymást. Nincs félelmetes tűzkarikán átugrálás, de a  nagymacskák egymást kedvvel ugrálják át, és jól fogadják érte a simogatást, vagy akár az orcájukra nyomott puszit.
Na jó, van időnként horkantás, meg vicsor, és nyers hús jutalomfalatka, közel sem kezesbárányok ők, de egyikük azért, két lábon állva, a szó szoros értelmében véve, ölelkezik az ember barátjával. Aki állathaverjai instruálására alig nagyobb pálcát használ, mint amilyet a karmesterek szoktak. Ezzel mutatja hová kell állni, mit kell csinálni, és ezzel mutat ejnye-bejnyét is, ha rakoncátlankodás, némi fenyegető mozdulat történik. Amikor vége a számnak, a pálcát odaadja az egyik négylábú barátjának, „lefegyverkezik”, mint amikor Prospero eltöri pálcáját Shakespeare A vihar című darabjának végén. Roppant szép ez így. Jelzi, hogy látszólag igencsak ellenséges erők is, egymás megértésével, sőt megkedvelésével, közös nevezőre juthatnak. Aki azt hiszi, hogy ilyen szám drillel, netán veréssel, erőszakos fegyelmezéssel létrehozható, nem ismer sem állatot, sem embert. Ilyen csak valódi együttműködéssel jön létre. És ez már annyira felemelő, hogy abszolút a művészet kategóriájába tartozik.
Nem véletlenül ihlette meg a cirkusz a legnagyobbakat, például Picassót, Chagallt, Chaplint, Fellinit, Karinthyt. A művészet abban is megmutatkozik, hogy az artista viselkedésmódja egészen más lehet, a személyiségének megfelelően. Gyerekkorom jeles, ünnepelt oroszlánidomárja Komlós Sándor volt, ő hősként jelent meg, aki félelem nélkül áll a veszély közepette. Valódi izompacsirtaként az egyik nagy cicust még a vállára is vette, szinte sálként csavarta a nyaka köré. Schneller Lászlót, Perinyót, már felnőttként ismertem meg, bohócos, csetlő-botló figurát játszott az oroszlánok között, kifejezetten humoros vadállatszámot csinált, ami világszerte ritkaság. ­A cirkusz-színházak térhódításával mind fontosabbá válik az artisták viselkedésmódja, vagyis már közel sem csak az attrakció a fontos, hogy például valaki hármas szaltót ugrik, hanem hogy ezt hogyan, milyen jelmezben, milyen mentalitással teszi.
Előtérbe kerülnek színészi momentumok. A mostani műsorban szereplő fiatal Ádám Krisztián remek ifjú kötéltáncos. Biztosítókötél nélkül dolgozik a szédítő magasban, ebben a zsánerben megmaradt ez a szokás. A cirkusz a kezdetektől fogva játszik az életveszéllyel. Ádám nem csak végig megy a drótkötélen, hanem székre ül, áll is rajta, karikában „furikázik”, ugrókötelezik, körülbelül hasonlókat csinál, mint a magas drót nagy magyar öregje, Simet László, aki a felújított Nagykörút felett is keresztülment, és a londoni olimpia megnyitóján szintén parádézott a magasban. Ő már leginkább finom úrnak mutatkozik. Ádám viszont fiatal titánként van jelen. Fényes, testre simuló jelmez van rajta, amiből kilátszik a mellkasa, meg az öklömnyi vastag nyaklánc. És még a füléhez is teszi a kezét, hogy nagyobb tapsra buzdítsa a publikumot. Ez nekem már kicsit sok, átmegy rossz értelemben vett ripacskodásba. Szóval örvendetesen sokat tud, de az előadásmódon még dolgoznia kellene, hatásvadászat helyett inkább eleganciára törekednie.
Még egy magyar attrakció van a műsorban. Nem vagyok nagy nacionalista, de azért ezt csak be kellene mondani. Az artisták egy részének neve sem Maka Gyula konferanszaiban nem hangzik el, sem a kivetítőn nem olvasható. Hus István és Fehérgyarmati Adrienn úgynevezett perzs számmal rukkolnak elő. A férfi vállán hosszú rudat egyensúlyoz, annak tetején tornázik, pörög-forog a nő, a lábánál beakasztva, sokszor úgy, hogy mindketten elengedik a rudat. (A 19 évig cirkuszigazgató Kristóf Istvánnak és feleségének volt ilyen száma, amivel a leghíresebb cirkuszfesztiválon, Monte-Carlóban második helyezést értek el.)
Ilyet régen írhattam le, de a Graeser József által összeállított műsorban nincs gagyi, gyenge szám. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyik világszám, de azt igen, hogy valamennyi érdekes, megállja a helyét a profin szerkesztett programban. A nagy bohócínség után végre van jó bohóc! Andrey Averyushkin kedves, rakoncátlan, a bőrébe nem férő rosszcsont, zsonglőrködésben, dob püfölésben, tollaslabdázásban is megállja a helyét, és szerethetően adja a kisembert, aki gyakran pórul jár, de azért diadalmaskodik is. A vitalitással teli Tatjana Pelekh energiától duzzadó nagy és kis kutyáival hancúrozik a porondon. A mindössze 18 esztendős Kostiantyn Korostylenko a balett és a zsonglőrködés eszközeit keverve, Narcisszusz történét regéli el kiművelt mozdulatokkal és jelentős ügyességgel, néhány percbe tömörítve. Konstantin A. Krutyko a levegőben lengő rúdon, szakrális zene erőteljes dallamaira mutatja meg, mi mindenre képes az emberi test. Ezt teszi a Duo Aliev is, lenyűgöző, szépséges szerelmes jelenetet adnak elő a levegőben. Nem harsogóan fiatalok, de lerí róluk, hogy imádják egymást. Artem Averyushkin három egymásra rakott egykerekűn lavíroz, és még a fején elhelyezett tálkába is dobál az egyik lábával edényeket, miközben a másikkal egyensúlyoz. A műsort záró 9 tagú etióp, egymás hegyén hátán egyensúlyozó, csoportnak fergeteges a tempója, a kitörő életöröm, a virgonc jókedv megtestesülései.
A cirkusz új, állandó tánckara meglehetősen keveset mutat, tagjai alkotják a címben szereplő szikramanókat, akik a karácsony eljövetele előtt jótékonyan tüsténkednek. Az egész program összességében nagyszerű, felnőttnek, gyereknek egyaránt élvezetet nyújtó.
Szerző

Ki a magyar?

Publikálás dátuma
2018.10.28. 17:34
Faludy György
Fotó: Népszava
Aki szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, az összmagyarságnak árt.
A jelenlegi magyar miniszterelnök nemrégiben különös közléssel lepett meg bennünket, kül-és belföldön élő magyarokat: „Az a magyar, akinek az unokája is magyar”. Ezzel a mondattal Orbán Viktor kizárta, kirekesztette a „magyarság” meghatározásából az ötvenhatos és az újabb nyugati magyar emigráció jelentős részét. Eléggé általános ugyanis az emigrációban az, hogy (két magyar szülő esetében) a legidősebb gyerek még többé-kevésbé jól beszél magyarul, a második gyerek már kevésbé, és a gyerekek egymás között többnyire az iskola nyelvén beszélnek. A „vegyes” házasságok esetében, ahol a feleség más anyanyelvű, gyakoribb az olyan kétnyelvűség, ahol a magyar már alárendelt szerepet játszik, a gyerekek inkább csak értik, mint beszélik az apa nyelvét és amikor felnőnek, nemigen adják tovább nyelvtudásukat. Hogy aztán az unokákkal mi történik, arra nincsenek megbízható adatok - alighanem csak az marad meg bennük, hogy „magyar származásúak”.
A fent idézett orbáni meghatározás, azért is több mint szerencsétlen, mert jeles embereket rekeszt ki a magyarságból: művészeket, írókat, hogy a tudósokról már ne is beszéljek. Nem tudom, például Teller Ede unokái mennyire ápolják a magyar nyelvet, de mint a Hungarian Spectrum kitűnő szerkesztője rámutatott, Lajtha László zeneszerző angol nyelvterületen élő unokáinak aligha van magyar-tudata. Ezek szerint Lajtha nem lett volna magyar? Ugyanez áll Faludy György költőre, íróra, akinek unokája anglikán lelkész és bár a magyar ügyek érdeklik, nem tartja magát magyarnak. Faludy, aki meghatóan szép verset írt emigrációban a magyar nyelvről, ne lenne magyar? Ezek csak példák, de jelzik, hogy aki nem fogadja el a többszörös identitást, illetve a kivándorolt-emigráns magyarság fokozatos beolvadását a befogadó-országba, aki ezzel szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, rossz szolgálatot tesz az összmagyarságnak.
Teller Ede
De személyes közöm is van az ügyhöz, hiszen több mint hatvan éve élek Angliában és egész idő alatt (cambridge-i egyetemi állásom, a lengyel irodalom tanítása mellett) a magyar kultúrát és irodalmat, beleértve az erdélyit is, igyekeztem közvetíteni, átadni angoloknak. Arról már nem is beszélve, hogy csak magyarul írok verset és magyar versekért kaptam nemzetközi költői díjakat. Unokáim viszont nem beszélnek magyarul. Ettől én kevésbé lennék magyar?
Más szóval a szenvedélyes focista Orbán Viktor ezúttal látványos öngólt rúgott. Szerencsére nem ő és készséges kultúrharcos kiszolgálói fogják megmondani, ki a magyar és mitől az, vagy nem az. Akik még élünk az ötvenhatos nemzedékből, magyarok vagyunk és maradunk, bárhol is lakjunk, bármilyen nyelven is beszéljünk unokáinkkal.