„A hatalom erős méreg, és nagyon régóta szedjük”

Publikálás dátuma
2018.10.27 14:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Szabadulástörténetek – Dragomán György Rendszerújra című kötetének alcíme sajátos műfajról árulkodik. Az íróval többek között a hatalom természetéről és az érdemi vita fontosságáról beszélgettünk.
– A kötet témái sokféleképpen meghatározhatók, de alapvetően a határátlépésekhez kapcsolódnak. Miért foglalkoztatják ilyen mélyen ezek a kérdések? – A határok egész életemben fontosak voltak. Nagyon korán rájöttem, ahol élek, ott az izoláció a legnagyobb veszély. Ma már elfelejtik az emberek, de Marosvásárhely és Kolozsvár egymástól légvonalban hetvenhét kilométerre van. Az én gyerekkoromban, ezt, ha vonattal akartad megtenni, úgy emlékszem, nyolc-tíz órát kellett utaznod, mert nem volt közvetlen csatlakozás; úgy volt megcsinálva, hogy messze legyen. Ha belegondolok, Vásárhelytől Kolozsvár messzebb volt időben, mint most Pesttől New York. Ez nagyon nagy határ volt. Azt hiszem, a határ számomra elszigetelődés, ami pedig bezártságot jelent. Emlékszem az érzésre, amikor a szüleim azt mondták, hogy átköltözünk a szomszéd negyedbe: kétségbeestem, hogy mi fog történni. S utána nem a szomszéd negyedbe költöztünk át, hanem Magyarországra. Hétszáz kilométerre a szülővárosomtól, Szombathelyre kerültem, egy határ mellé. Ez az élmény meghatározó számomra, hogy átjövünk a határon, s elvesztem ezt a beszorított biztonságot – ami tulajdonképpen egy börtön. Átkerülök a világnak egy szabadabb pontjára, ami hirtelen sokkal szabadabbá válik, mint amilyen korábban volt, mert az a határ, ami mellé kerülök – a vasfüggöny – leomlik egy évvel később. S ehhez hozzá jön az, hogy egy idő után létrejön az Európai Unió. Amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy ezek a témák újra és újra előjönnek. – Jelenleg Berlinben él a családjával. Mennyit változtat ez a határfelfogásain? – Tizenöt éves koromban jöttünk el Erdélyből, huszonkilenc lettem amikor megírtam a Pusztítás könyvét, és akkor kezdtem írni a Fehér királyt, ami tulajdonképpen a gyerekkoromról szól. El kellett telnie térben kétszáz kilométernek, és időben huszonöt évnek, hogy tisztán lássak. Egy írónak jó elutaznia ilyen szempontból, kicsit felejteni, és utána átengedni az emlékeket. Ezt Joyce óta tudjuk: el kellett jönnie Dublinból, hogy Dublinról tudjon írni. Most, hogy egy évre Berlinbe jöttem, könnyen lehet, hogy inkább fogok Budapestről írni, mint egyébként. – A kötet tizenöt év novelláiból válogat. Történt változás ez idő alatt az európai, vagy a hazai rendszerekben? – A rendszerek mindig változnak. A hatalom arra törekszik, hogy a saját szerepét maximalizálja, és ezt legjobban egy teljesen bezárt társadalomban, diktatúrában tudja megtenni. Én ebben nőttem fel, és most a világ megint hasonló irányba halad. Nagyon sok országot lehet mondani, amely úgy tűnt, hogy nyílt társadalommá válik. Törökország a legszebb példa: tíz évvel ezelőtt voltam ott, s akkor úgy tűnt, hamarosan az Unió részévé válik, legalábbis rálép erre az útra visszavonhatatlanul. Mikor ott voltam, egy modern Isztambult láttam, aztán elmentem vidékre, ott azonban egy írásomat már nem olvashattam fel, mert azt mondták, rossz példát mutat a török ifjúságnak. Akkor láttam, ez nem olyan egyszerű, ahogy én érzem. Az a rendszer most nagyon bezárult, egy rossz szóért börtönbe lehet kerülni, vagy akár csak azért, ha az emberről feltételezik, hogy mondott egy rossz szót. A hatalom mindig megpróbál megerősödni, néha sikerül neki, aztán néha elmúlik. Az a kérdés, hogy ez mindig ilyen ciklikus marad-e. Ebben a könyvben olykor elég pesszimista vagyok, és leírok olyan történeteket, ahol ez a ciklikusság már nem valósulhat meg. Orwell óta mindnyájan disztópiákat építünk íróként, vagy legalább megpróbáljuk. Ő kitalált egy olyan disztópiát, ahol úgy tűnik, nem változnak a rendszerek: az 1984 világa örök statikus világ, ahol a ciklikus ide-oda hajlás nem történik meg. Lehet, hogy ez a jövő. Lehet, hogy a jövő egy tökéletes diktatúra, ahonnan nincs kiút. Valahol ez vonzza is az emberiséget. Ha megnézzük, milyen sok disztópia születik, és azok milyen népszerűek, s hogy a legszabadabb társadalmak milyen lelkesedéssel olvassák ezeket, az mégis érdekes. Miért akarunk mindig a börtönről álmodni, ha szabadok vagyunk? – Ön szerint miért? A fehér királlyal kapcsolatban sokszor megkérdezték tőlem: egy szabad országban hogyan lehet megérteni azt, mikor az ember a börtönökről ír. Bárcsak így működne. Az lenne az ideális, ha a könyveim nem lennének érthetőek. Ha azt mondaná valaki: ilyen nincs, ezt nem lehet megérteni; ez a negyedik dimenzió, hogy valaki a hatalmával visszaél; mi a hatalom, ezt nem értjük... De értjük. Mindenki fölött gyakoroltak hatalmat olyanok, akiknek nem kellett volna, és mindenki gyakorolt mások fölött hatalmat, s lehet, hogy azt megbánta. Ez alapvető emberi kérdés. Ettől vagyunk emberek. Attól, hogy ez ellen küzdünk, vagy ezzel élünk. Ettől vagyunk jók vagy rosszak. Ez fontos mindenkinek, és nem hiszem, hogy ez országfüggő, vagy szabadságfüggő. A hatalomhoz nem kell diktatúra, ahhoz elég egy részeges apa, egy irigy báty, egy rosszkedvű főnök. Ahhoz elég egy rossz útlevél az ember zsebében, és mindjárt kiszolgáltatottá válik. Ez mindig aktuális. – Változik bármi az emberekben a rendszerek alakulásával párhuzamosan, vagy mindig is alá-fölérendelt pozícióban határozzuk meg magunkat? – A hatalom nagyon erős méreg, és nagyon régóta szedjük. Százezer éve élünk törzsi társadalmakban, és alig tudunk valamit erről az időszakról. De énbennem sokszor felmerül, hogy akkor mi volt, hogy telt el sok százezer év? Azt gondolom, ez a hatalomról, a törzsekről szólt; arról, hogy valaki mindig megpróbált felül lenni. Ez olyan erős reflex és ösztön, ami nagyon mélyen benne van az emberekben. Nem hiszem, hogy ez változott volna. Ami változott, hogy néha ennek ellent lehet mondani. – A címadó novellában látjuk azonban, egy pillanatnyi szabadság elérése is mekkora küzdelemmel jár. Van értelme? – A rendszer lenullázása a novellában csak a pillanatnyi kiszabadulás lehetősége. Azt gondolom, amíg a szabadság lehetősége megvan, addig nincs baj. Ebből a szempontból ismét Orwellre kell utalnom, ő az, aki meg tudta mutatni, mi van akkor, ha már a szabadság lehetősége sem létezik. A szabadság, mint fogalom, megszüntethető. Nem evidens. Azt hisszük, hogy evidens, mert úgy nőttünk fel; de el lehet képzelni olyan világot, mikor nincs ilyen, a fogalom is ismeretlen. Ha ez a világ eljön, akkor ezek a könyvek valóban nem lesznek olvashatóak, akkor azt fogjuk kérdezni, miről beszélnek ezek? Épp úgy, ha sose lennénk szerelmesek, hanem osztódással szaporodnánk, akkor valószínűleg nem értenénk a szerelmes regényeket. – A kötetben számos science fictionbe hajló novellát is olvashatunk. Miért foglalkoztatja ennyire a sci-fi, mint műfaj? – Kérdés, kinek mi a sci-fi. Nekem azt jelenti, hogy a valóság határait kicsit túllépem, vagy technikai, vagy érzelmi alapon. Nem köt a fizikai valóság, hanem el lehet jutni egy másik világba. De ez nem lényeges abból a szempontból, hogy emberekről írok; amikor a jövőben írok emberekről, arról írok, hogy mi az ember. A sci-fi ezért érdekes műfaj: gépek között talán még jobban látszik, hogy mi az ember. Mindig akartam sci-fit írni, de sosem akartam. Mindig azt akartam írni, amit látok, és néha olyan dolgokat láttam íróként, ami akár sci-fiként is olvasható volt. Én nem tudom igazán elválasztani ezt a műfajt a szépirodalomtól. Nagyon sok olyan íróm van, aki fontos nekem, akiket így is lehet olvasni. Akár Kafkára is hivatkozhatnék. Kafka sci-fi író? Beckett sci-fi író? Margaret Atwood sci-fi író? Cormac McCarthy sci-fi író? Nem, de olyan könyveket írnak, amit az is elolvashat, aki csak sci-fit olvas. Nekem az a fontos, hogy jó író legyek, és ha éppen sci-fit van kedvem írni, vagy olyan írást, amit sci-fiként is lehet olvasni, akkor hadd lehessen úgy is olvasni. – A mindennapi történések mennyire inspirálják a sci-fi világok megalkotásában? – Azt hiszem, ez a fajta spekulatív irodalom az, ahol a valóságon túl rejlő technikai lehetőségeket is vizsgálni kezdjük. Ez mindig akkor lesz érdekes, amikor valamilyen veszélyben van a világ. A sci-fi nagy korszaka az ötvenes évek, a hidegháború, amikor tulajdonképpen az egész világ egy gombnyomásra van a pusztulástól. Akkor lesz ez valahogy érdekes, elkezdjük vizsgálni ennek a lehetőségét. Ha a technika elpusztíthat minket, az hogyan történik pontosan: egészben fog, vagy csak falatonként fog lenyelni? Azt hiszem, megint egy ilyen korszakot élünk, a technika megint elpusztíthat minket. Egyrészt fizikailag, másrészt a lelkiismeretünket, a lelkünket is. Úgy gondolom, a technikai lehetőségek adottak egy disztópiára. A tudósok azt mondják, olyan jók ma már az MRI scannerek, hogy még nem lehet a gondolatokat technikailag olvasni, de már majdnem. Tíz éven belül megtudhatjuk, ha a megfelelő sapkát viseljük, hogy mit gondolunk. Az a fajta belső szabadság, ami a gondolat szabadsága, az sem biztos, hogy a miénk lesz. Olyan helyzetben van most a technika, hogy az olyan metafizikai kérdések, mint hogy mi az ember, és meddig szabad, újra felmerülnek. – Hogy jönnek ebbe a képbe az angyalok? – Nem tudom miért írtam angyalokról. Gyerekként volt egy erős angyalélményem, egyszer meg akartam lesni az angyalt, és meg is lestem. Nálunk nem a kis Jézus, hanem az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártam, és belestem a kulcslyukon, és tényleg láttam. Nyilván olyan intenzíven elképzeltem, hogy valóban ott volt. Azóta gondolkozom azon, hogy lehetne ezt az élményt megírni. Ebből született néhány ilyen novella. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy mik az angyalok. Lehet, kellene írnom egy olyan novellát, ahol az angyalok vadállatok, és nem tudják, hogy mi nem azok vagyunk. Maga az angyalság nekem nagy kérdés: hogy mi az a fajta lét? – Gyakran megnyilatkozik – akár irodalmi példák mentén – aktuális politikai, társadalmi kérdések kapcsán. Miért fontos ez önnek? – A társadalom attól olyan, amilyen, hogy olyanná tesszük. Úgy érzem, felelős állampolgárként kötelességem beszélni, vitatkozni kérdésekről. Mindig szerettem vitatkozni: apámmal elvitatkoztam mindenféle kérdésekről, és aztán a gyerekeimmel is, a barátaimmal is. Azt gondolom, ez a közbeszéd, hogy vitatkozunk kérdésekről. S néha azt látom, az irodalom egyszerűen tud reagálni társadalmi kérdésekre, a saját írásaim és mások írásai is. Ezt nevezik kultúrának. Szövegek beszélgetnek szövegekkel, emberek beszélgetnek emberekkel, és emberek beszélgetnek szövegekkel: ebből születik a kultúra. Az a lényeg, hogy lehessen vitatkozni. Az nem jó, ha valakinek van valamilyen mondanivalója, és ahhoz úgy ragaszkodik, hogy nem is hajlandó róla vitát nyitni, csak maximum megsértődni hajlandó, ha azt valaki megkérdőjelezi. Szerintem a vita jó tanács: úgy kell fogadni, és annak örülni kell. Egész életemben ebben a szellemben próbáltam élni. És mikor az írásaimmal ezt megteszem, azt a beszélgetést folytatom, amit apámmal elkezdtem hatéves koromban. – Működik Magyarországon ez a fajta vitakultúra? – Működhetne jobban is.

Névjegy

Marosvásárhelyen született 1973. szeptember 10-én. József Attila-díjas író, műfordító. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. Szombathelyen érettségizett. Az ELTE bölcsészkarán angol szakon szerzett diplomát. Felesége Szabó T. Anna költőnő, két fiuk született.
Első regénye a Pusztítás könyve (2002). Ezt követte A fehér király (2005), amelyet több mint harminc nyelvre lefordítottak. Harmadik regénye, a Máglya (2014) a Ceaușescu bukása utáni élet visszásságait mutatja be. Novelláskötete Oroszlánkórus címmel (2015) jelent meg, majd A fehér Király második, javított kiadásával jelentkezett (2016).
A fehér királyból 2016-ban angol–német–svéd–magyar koprodukcióban készült film. A Máglyából Armin Petras német rendező írt színdarabot. A színművet az ő rendezésében mutatják be november 13-án a Vígszínház Házi Színpadán.

2018.10.27 14:00
Frissítve: 2018.10.27 15:55

Hősök a diliházban - Szuperhősfilm, közhelyes megoldásokkal

Publikálás dátuma
2019.01.17 10:00

Fotó: /
Zavarba ejtő szuperhősfilm az Üveg: számos pontján innovatív, máskor unalmas, olykor fájdalmasan ostoba, közhelyes.
Az indiai származású amerikai rendező, M. Night Shyamalan 1999-ben, harmadik filmjével, a Hatodik érzékkel vált világhírűvé. Ezután is készített olyan egyedi hollywoodi mozikat, mint A sebezhetetlen, a Jelek, a Falu, de kínos buktákat is. Az esemény, Az utolsó léghajlító, A Föld után már-már a nézhetetlen kategóriát képviselte. Amikor már ott tartottunk, az egykor új Hitchcocknak tartott szupertehetség közröhej tárgyaként elsüllyed a B-kategóriás alkotók tengerében, érkezett a minimális költségvetésből készült Széttörve. Most pedig Shyamalan meglépte azt, amit másnak Hollywoodban szinte soha nem szokott sikerülni: két korábbi mozijának készített közös folytatást. Ez lett az Üveg.  Egymásnak ellentmondó eredettörténetek láttak napvilágot a 2000-ben készült A sebezhetetlen és a 2016-os Széttörve kapcsolatáról. Például: a Bruce Willis (az Oltalmazó) és Samuel L. Jackson (Mr. Üveg) főszereplésével készült utóbbi szuperhősmozi eleve egy trilógia részeként készült. De mivel A sebezhetetlen annak idején nem túl sok bevételt hozott a Disney-nek, a folytatás lehetőségét elvetették. Aztán: a Széttörve skizofrén főgonosza, a huszonnégy személyiséggel, emberfeletti erővel rendelkező Szörny (aki James McAvoy alakított lélegzetelállító erővel) eredetileg A sebezhetetlen egyik mellékszereplője lett volna, de az erős karakter megbontotta volna a történet egyensúlyát, így a rendező inkább kivette a 2000-es filmjéből. De ne feledjük a Széttörve utolsó jelenetét sem, amelyben az Oltalmazó egy bárban üldögélve bizonyítja, a filmben látható alternatív valóságban vannak emberfeletti képességekkel rendelkező személyek. Mivel a Széttörve Universal-produkció volt, a rendező utólag egy külön alkut kötött a Disney-vel Willis figurájának használatához azzal a kitétellel: ha sikerül a két film közös folytatását létrehozni, akkor a két stúdió osztozkodik a jogokon és az üzleten. Nem mindennapi dolog két kvázi független produkciót közös nevezőre hozni, de egy olyan öntörvényű alkotó esetében, mint Shyamalan, minden lehetséges. Sőt, a formulában benne volt egy zseniális elegy lehetősége. Alapvetően izgalmas felvetés: a Szörnnyel mit kezdhet az Oltalmazó. Utóbbi ugyanis le akarja vadászni a Philadelphia lakosságát rettegésben tartó lánygyilkost. Ha ezzel megelégedett volna a rendező, remek kis mozi kerekedett volna ki belőle. De neki grandiózusabb tervei voltak: miközben a két szuperhős összecsap, egyszer csak megjelennek a rendőrök és a bekasztliznak mindenkit egy privát elmegyógyintézetbe. Van itt egy beteg korábbról: Elijah Price, azaz Mr. Üveg. Az intézmény falai között tevékenykedik bizonyos Dr. Ellie Staple (Sarah Paulson), aki „szuperhősöket” kezel. Magyarul: mindenkit próbál meggyőzni arról, hogy csak képzelődnek az emberfeletti képességeikről. Shyamalan a karakterekkel többször elmondatja, hogy a képregények miért fontosak – korunk bibliái, a bennük látható szabályrendszerek szerint élünk. Dr. Staple próbál mindenkit meggyőzni: ez csak olyan hazugsághalmaz, amelyeket azért hoznak létre, hogy a szórakoztatás címszava alatt elvegyék a pénzünket. Az idea roppant izgalmas (pláne a két filmes multicég által finanszírozva), a probléma viszont, hogy Shyamalan alulértékelte a nézőket: irtó felszínes mondatokat adott a figuráinak. Szegény Staple doktornő az, akinek a száján a legtöbb baromság kijön. Karaktere akkor sem lenne hitelesebb, ha nem egy irodában ülne, hanem részegen egy kocsmában. Így viszont van sok kínos perc, amikor az ember az óráját (telefonját) nézegetheti. Shyamalan nem volt képes megállni, hogy további mellékszereplőket is visszahozzon a korábbi filmekből, az Oltalmazó fiát, a Szörny első támadását túlélő fiatal lányt és Mr. Üveg anyját, de az írói feladatokat is egyedül vállaló rendező nem volt képes ennyi figurát mozgatni. Így az Üvegben számos kontinuitási, illetve tempóprobléma is zavarba hozhatja a nézőt. Az alkotói egó nem tett semmiféle engedményt a nézők felé. Pedig nem ártott volna egy erős kontroll. Vagy, akár önkontroll. Az Üveg olyanfajta alkotói tévedés, igazából azért fáj, mert minden lehetőség megvolt benne, hogy újabb kultikus műalkotás szülessen. De a termék sajnos gyártási hibás lett. És még csak vissza sem küldhetjük a feladónak. Infó: Üveg Forgalmazza a Fórum Hungary 
2019.01.17 10:00
Frissítve: 2019.01.17 10:00

A nagy démon, a régi barát, a furcsa idegen - megjelent A magyar nyelv nagyszótára újabb kötete

Publikálás dátuma
2019.01.17 09:32

Fotó: /
Bár a mindennapok során ritkán jut eszünkbe a szavak és a nyelv összetettsége, s szépsége, A magyar nyelv nagyszótárának most megjelent kötete ezt is felidézi.
Az Akadémiának és a magyar kultúrának ezt az évszázados jelentőségű alkotását jogászok és tanárok, újságírók és más hivatásos kommunikátorok, bölcsészek és természettudósok, könyvtárosok és könyvolvasók mind haszonnal forgathatják – áll a most megjelent A magyar nyelv nagyszótára című sorozat hetedik kötetében, amely az elmúlt kétszáznegyven év szókincséből merít. "Egy ilyen nagyszótárnak az elkészítése igazi sziszifuszi, heroikus, hatalmas munka" – méltatta a kötetet Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, kiemelve a háttéranyagok és az adatok feldolgozására irányuló munka jelentőségét. A Nagy Magyar Szótár elkészítéséről 1830-ban döntött a Magyar Tudós Társaság, de a modern nagyszótár adatgyűjtése csak 1985-ben indult el. A kiadvány általános értelmező szótár, amely egyaránt figyelmet fordít a köznyelvre, a szépirodalomra, a szaknyelvre, a rétegnyelvre, a nyelvjárásokra, a szleng és a sajtónyelvre – hangsúlyozta Ittzés Nóra, a szótár főszerkesztője. Hozzáfűzte, a kötetek az egyes szócikkek jelentéseit árnyaltan mutatják be, s számos példamondatot adnak az egyes szavak értelmezéséhez. A sorozat mintegy száztízezer címszót dolgoz fel, s a források széles választéka a stílustörténeti kutatásokat vagy a nyelvhasználat-történeti vizsgálatokat is elősegíti. Bár Ittzés Nóra kiemelte, a nagyszótár kifejezés nem a terjedelemre, hanem a műfajra utal, nem elhanyagolható azonban annak súlya, hogy a most megjelent kötet több mint ezerhétszáz szócikket tartalmaz az el szótól az elzüllik szóig, s az egyes szavak használatát, jelentéseit harmincötezer példamondat támasztja alá. Ugyanakkor a szakember elmondta, míg más, külföldi szótárak készítésénél több száz ember is dolgozhat, addig ők körülbelül húszan vesznek részt a munkálatokban. A folyamatot lassítja továbbá, hogy többnyire pályakezdőkkel, konkrét gyakorlati tapasztalat nélkül rendelkezőkkel dolgoznak, s a szerkesztési szabályzat egységes, pontos elsajátítása időt vesz igénybe. Mindezek ellenére viszont a több mint húsz kötetesre tervezett sorozat következő része előreláthatólag két év múlva jelenhet meg. S valószínűleg a K betű lesz a leghosszabb (két vagy három kötetes). A szótár nemzetközi szintű, a források feltüntetésére is kiemelt figyelmet fordító online keresőrendszerrel rendelkezik, amely bárki számára szabadon és ingyenesen hozzáférhető a nagyszotar.nytud.hu weboldalon. A nagyszótár létjogosultságát – ami az egyre növekvő internethasználat korában megkérdőjelezhető lehetne – pedig mi sem mutatja jobban, mint az, ahogy Tompa Andrea író  a szótárakhoz és lexikonokhoz fűződő erős érzelmi kapcsolatáról beszélt. A szerző hangsúlyozta, a szótár fülszövegének felsorolásából számára különösen hiányoztak az írók, költők, drámaírók, művészek, akik szerinte szintén hivatásos kommunikátorok, s úgy hiszi, hozzá hasonlóan szótárolvasók, gyakran gyűjtők, olykor készítők is. „Kimaradtak tehát az írók, akik szenvedélyes küzdelmet folytatnak a nyelvvel; önérzékelésük szerint – megint csak magamra gondolok – ebben a küzdelemben sorozatosan a földre küldi őket a nagy démon, a szeretett anya, a régi barát, a furcsa idegen, a nyelv. Vagyis alul maradunk, úgy mint a szerelmesek. A nyelvvel való küzdelem az alul maradás győzelme, vagy az alul maradás tudománya. És kimaradtak azok az alulmaradók is, például a szerelmesek, akik úgy érzik, a nyelv végtelenül szegény és elégtelen az ő érzéseik kifejezéséhez, ezért a szerelmes titkon már szenvedélyesen várja a nagyszótár sze-szi kötetét, hogy kapaszkodókat találjon, és immár tudományos érveket, idézeteket, váratlan kontextusokat szerelem szavának körbeírásához, a szerelem érzésének kifejezéséhez, vagyis a biztos alulmaradáshoz.” 
2019.01.17 09:32