„A hatalom erős méreg, és nagyon régóta szedjük”

Publikálás dátuma
2018.10.27 14:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Szabadulástörténetek – Dragomán György Rendszerújra című kötetének alcíme sajátos műfajról árulkodik. Az íróval többek között a hatalom természetéről és az érdemi vita fontosságáról beszélgettünk.
– A kötet témái sokféleképpen meghatározhatók, de alapvetően a határátlépésekhez kapcsolódnak. Miért foglalkoztatják ilyen mélyen ezek a kérdések? – A határok egész életemben fontosak voltak. Nagyon korán rájöttem, ahol élek, ott az izoláció a legnagyobb veszély. Ma már elfelejtik az emberek, de Marosvásárhely és Kolozsvár egymástól légvonalban hetvenhét kilométerre van. Az én gyerekkoromban, ezt, ha vonattal akartad megtenni, úgy emlékszem, nyolc-tíz órát kellett utaznod, mert nem volt közvetlen csatlakozás; úgy volt megcsinálva, hogy messze legyen. Ha belegondolok, Vásárhelytől Kolozsvár messzebb volt időben, mint most Pesttől New York. Ez nagyon nagy határ volt. Azt hiszem, a határ számomra elszigetelődés, ami pedig bezártságot jelent. Emlékszem az érzésre, amikor a szüleim azt mondták, hogy átköltözünk a szomszéd negyedbe: kétségbeestem, hogy mi fog történni. S utána nem a szomszéd negyedbe költöztünk át, hanem Magyarországra. Hétszáz kilométerre a szülővárosomtól, Szombathelyre kerültem, egy határ mellé. Ez az élmény meghatározó számomra, hogy átjövünk a határon, s elvesztem ezt a beszorított biztonságot – ami tulajdonképpen egy börtön. Átkerülök a világnak egy szabadabb pontjára, ami hirtelen sokkal szabadabbá válik, mint amilyen korábban volt, mert az a határ, ami mellé kerülök – a vasfüggöny – leomlik egy évvel később. S ehhez hozzá jön az, hogy egy idő után létrejön az Európai Unió. Amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy ezek a témák újra és újra előjönnek. – Jelenleg Berlinben él a családjával. Mennyit változtat ez a határfelfogásain? – Tizenöt éves koromban jöttünk el Erdélyből, huszonkilenc lettem amikor megírtam a Pusztítás könyvét, és akkor kezdtem írni a Fehér királyt, ami tulajdonképpen a gyerekkoromról szól. El kellett telnie térben kétszáz kilométernek, és időben huszonöt évnek, hogy tisztán lássak. Egy írónak jó elutaznia ilyen szempontból, kicsit felejteni, és utána átengedni az emlékeket. Ezt Joyce óta tudjuk: el kellett jönnie Dublinból, hogy Dublinról tudjon írni. Most, hogy egy évre Berlinbe jöttem, könnyen lehet, hogy inkább fogok Budapestről írni, mint egyébként. – A kötet tizenöt év novelláiból válogat. Történt változás ez idő alatt az európai, vagy a hazai rendszerekben? – A rendszerek mindig változnak. A hatalom arra törekszik, hogy a saját szerepét maximalizálja, és ezt legjobban egy teljesen bezárt társadalomban, diktatúrában tudja megtenni. Én ebben nőttem fel, és most a világ megint hasonló irányba halad. Nagyon sok országot lehet mondani, amely úgy tűnt, hogy nyílt társadalommá válik. Törökország a legszebb példa: tíz évvel ezelőtt voltam ott, s akkor úgy tűnt, hamarosan az Unió részévé válik, legalábbis rálép erre az útra visszavonhatatlanul. Mikor ott voltam, egy modern Isztambult láttam, aztán elmentem vidékre, ott azonban egy írásomat már nem olvashattam fel, mert azt mondták, rossz példát mutat a török ifjúságnak. Akkor láttam, ez nem olyan egyszerű, ahogy én érzem. Az a rendszer most nagyon bezárult, egy rossz szóért börtönbe lehet kerülni, vagy akár csak azért, ha az emberről feltételezik, hogy mondott egy rossz szót. A hatalom mindig megpróbál megerősödni, néha sikerül neki, aztán néha elmúlik. Az a kérdés, hogy ez mindig ilyen ciklikus marad-e. Ebben a könyvben olykor elég pesszimista vagyok, és leírok olyan történeteket, ahol ez a ciklikusság már nem valósulhat meg. Orwell óta mindnyájan disztópiákat építünk íróként, vagy legalább megpróbáljuk. Ő kitalált egy olyan disztópiát, ahol úgy tűnik, nem változnak a rendszerek: az 1984 világa örök statikus világ, ahol a ciklikus ide-oda hajlás nem történik meg. Lehet, hogy ez a jövő. Lehet, hogy a jövő egy tökéletes diktatúra, ahonnan nincs kiút. Valahol ez vonzza is az emberiséget. Ha megnézzük, milyen sok disztópia születik, és azok milyen népszerűek, s hogy a legszabadabb társadalmak milyen lelkesedéssel olvassák ezeket, az mégis érdekes. Miért akarunk mindig a börtönről álmodni, ha szabadok vagyunk? – Ön szerint miért? A fehér királlyal kapcsolatban sokszor megkérdezték tőlem: egy szabad országban hogyan lehet megérteni azt, mikor az ember a börtönökről ír. Bárcsak így működne. Az lenne az ideális, ha a könyveim nem lennének érthetőek. Ha azt mondaná valaki: ilyen nincs, ezt nem lehet megérteni; ez a negyedik dimenzió, hogy valaki a hatalmával visszaél; mi a hatalom, ezt nem értjük... De értjük. Mindenki fölött gyakoroltak hatalmat olyanok, akiknek nem kellett volna, és mindenki gyakorolt mások fölött hatalmat, s lehet, hogy azt megbánta. Ez alapvető emberi kérdés. Ettől vagyunk emberek. Attól, hogy ez ellen küzdünk, vagy ezzel élünk. Ettől vagyunk jók vagy rosszak. Ez fontos mindenkinek, és nem hiszem, hogy ez országfüggő, vagy szabadságfüggő. A hatalomhoz nem kell diktatúra, ahhoz elég egy részeges apa, egy irigy báty, egy rosszkedvű főnök. Ahhoz elég egy rossz útlevél az ember zsebében, és mindjárt kiszolgáltatottá válik. Ez mindig aktuális. – Változik bármi az emberekben a rendszerek alakulásával párhuzamosan, vagy mindig is alá-fölérendelt pozícióban határozzuk meg magunkat? – A hatalom nagyon erős méreg, és nagyon régóta szedjük. Százezer éve élünk törzsi társadalmakban, és alig tudunk valamit erről az időszakról. De énbennem sokszor felmerül, hogy akkor mi volt, hogy telt el sok százezer év? Azt gondolom, ez a hatalomról, a törzsekről szólt; arról, hogy valaki mindig megpróbált felül lenni. Ez olyan erős reflex és ösztön, ami nagyon mélyen benne van az emberekben. Nem hiszem, hogy ez változott volna. Ami változott, hogy néha ennek ellent lehet mondani. – A címadó novellában látjuk azonban, egy pillanatnyi szabadság elérése is mekkora küzdelemmel jár. Van értelme? – A rendszer lenullázása a novellában csak a pillanatnyi kiszabadulás lehetősége. Azt gondolom, amíg a szabadság lehetősége megvan, addig nincs baj. Ebből a szempontból ismét Orwellre kell utalnom, ő az, aki meg tudta mutatni, mi van akkor, ha már a szabadság lehetősége sem létezik. A szabadság, mint fogalom, megszüntethető. Nem evidens. Azt hisszük, hogy evidens, mert úgy nőttünk fel; de el lehet képzelni olyan világot, mikor nincs ilyen, a fogalom is ismeretlen. Ha ez a világ eljön, akkor ezek a könyvek valóban nem lesznek olvashatóak, akkor azt fogjuk kérdezni, miről beszélnek ezek? Épp úgy, ha sose lennénk szerelmesek, hanem osztódással szaporodnánk, akkor valószínűleg nem értenénk a szerelmes regényeket. – A kötetben számos science fictionbe hajló novellát is olvashatunk. Miért foglalkoztatja ennyire a sci-fi, mint műfaj? – Kérdés, kinek mi a sci-fi. Nekem azt jelenti, hogy a valóság határait kicsit túllépem, vagy technikai, vagy érzelmi alapon. Nem köt a fizikai valóság, hanem el lehet jutni egy másik világba. De ez nem lényeges abból a szempontból, hogy emberekről írok; amikor a jövőben írok emberekről, arról írok, hogy mi az ember. A sci-fi ezért érdekes műfaj: gépek között talán még jobban látszik, hogy mi az ember. Mindig akartam sci-fit írni, de sosem akartam. Mindig azt akartam írni, amit látok, és néha olyan dolgokat láttam íróként, ami akár sci-fiként is olvasható volt. Én nem tudom igazán elválasztani ezt a műfajt a szépirodalomtól. Nagyon sok olyan íróm van, aki fontos nekem, akiket így is lehet olvasni. Akár Kafkára is hivatkozhatnék. Kafka sci-fi író? Beckett sci-fi író? Margaret Atwood sci-fi író? Cormac McCarthy sci-fi író? Nem, de olyan könyveket írnak, amit az is elolvashat, aki csak sci-fit olvas. Nekem az a fontos, hogy jó író legyek, és ha éppen sci-fit van kedvem írni, vagy olyan írást, amit sci-fiként is lehet olvasni, akkor hadd lehessen úgy is olvasni. – A mindennapi történések mennyire inspirálják a sci-fi világok megalkotásában? – Azt hiszem, ez a fajta spekulatív irodalom az, ahol a valóságon túl rejlő technikai lehetőségeket is vizsgálni kezdjük. Ez mindig akkor lesz érdekes, amikor valamilyen veszélyben van a világ. A sci-fi nagy korszaka az ötvenes évek, a hidegháború, amikor tulajdonképpen az egész világ egy gombnyomásra van a pusztulástól. Akkor lesz ez valahogy érdekes, elkezdjük vizsgálni ennek a lehetőségét. Ha a technika elpusztíthat minket, az hogyan történik pontosan: egészben fog, vagy csak falatonként fog lenyelni? Azt hiszem, megint egy ilyen korszakot élünk, a technika megint elpusztíthat minket. Egyrészt fizikailag, másrészt a lelkiismeretünket, a lelkünket is. Úgy gondolom, a technikai lehetőségek adottak egy disztópiára. A tudósok azt mondják, olyan jók ma már az MRI scannerek, hogy még nem lehet a gondolatokat technikailag olvasni, de már majdnem. Tíz éven belül megtudhatjuk, ha a megfelelő sapkát viseljük, hogy mit gondolunk. Az a fajta belső szabadság, ami a gondolat szabadsága, az sem biztos, hogy a miénk lesz. Olyan helyzetben van most a technika, hogy az olyan metafizikai kérdések, mint hogy mi az ember, és meddig szabad, újra felmerülnek. – Hogy jönnek ebbe a képbe az angyalok? – Nem tudom miért írtam angyalokról. Gyerekként volt egy erős angyalélményem, egyszer meg akartam lesni az angyalt, és meg is lestem. Nálunk nem a kis Jézus, hanem az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártam, és belestem a kulcslyukon, és tényleg láttam. Nyilván olyan intenzíven elképzeltem, hogy valóban ott volt. Azóta gondolkozom azon, hogy lehetne ezt az élményt megírni. Ebből született néhány ilyen novella. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy mik az angyalok. Lehet, kellene írnom egy olyan novellát, ahol az angyalok vadállatok, és nem tudják, hogy mi nem azok vagyunk. Maga az angyalság nekem nagy kérdés: hogy mi az a fajta lét? – Gyakran megnyilatkozik – akár irodalmi példák mentén – aktuális politikai, társadalmi kérdések kapcsán. Miért fontos ez önnek? – A társadalom attól olyan, amilyen, hogy olyanná tesszük. Úgy érzem, felelős állampolgárként kötelességem beszélni, vitatkozni kérdésekről. Mindig szerettem vitatkozni: apámmal elvitatkoztam mindenféle kérdésekről, és aztán a gyerekeimmel is, a barátaimmal is. Azt gondolom, ez a közbeszéd, hogy vitatkozunk kérdésekről. S néha azt látom, az irodalom egyszerűen tud reagálni társadalmi kérdésekre, a saját írásaim és mások írásai is. Ezt nevezik kultúrának. Szövegek beszélgetnek szövegekkel, emberek beszélgetnek emberekkel, és emberek beszélgetnek szövegekkel: ebből születik a kultúra. Az a lényeg, hogy lehessen vitatkozni. Az nem jó, ha valakinek van valamilyen mondanivalója, és ahhoz úgy ragaszkodik, hogy nem is hajlandó róla vitát nyitni, csak maximum megsértődni hajlandó, ha azt valaki megkérdőjelezi. Szerintem a vita jó tanács: úgy kell fogadni, és annak örülni kell. Egész életemben ebben a szellemben próbáltam élni. És mikor az írásaimmal ezt megteszem, azt a beszélgetést folytatom, amit apámmal elkezdtem hatéves koromban. – Működik Magyarországon ez a fajta vitakultúra? – Működhetne jobban is.

Névjegy

Marosvásárhelyen született 1973. szeptember 10-én. József Attila-díjas író, műfordító. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. Szombathelyen érettségizett. Az ELTE bölcsészkarán angol szakon szerzett diplomát. Felesége Szabó T. Anna költőnő, két fiuk született.
Első regénye a Pusztítás könyve (2002). Ezt követte A fehér király (2005), amelyet több mint harminc nyelvre lefordítottak. Harmadik regénye, a Máglya (2014) a Ceaușescu bukása utáni élet visszásságait mutatja be. Novelláskötete Oroszlánkórus címmel (2015) jelent meg, majd A fehér Király második, javított kiadásával jelentkezett (2016).
A fehér királyból 2016-ban angol–német–svéd–magyar koprodukcióban készült film. A Máglyából Armin Petras német rendező írt színdarabot. A színművet az ő rendezésében mutatják be november 13-án a Vígszínház Házi Színpadán.

Frissítve: 2018.10.27 15:55

Gyermekáldás bájosan, fájdalmasan - elkezdődött a Friss Hús

Publikálás dátuma
2019.03.26 11:00
Lengyel Balázs Hármasban című alkotásában Bálint András, Sztarenki Dóra és Halász Judit
Fotó: FRISS HÚS FILMFESZTIVÁL
A magyar rövidfilmes verseny izgalmasnak ígérkezik a hétfőn kezdődött Friss Húson.
Hetedik alkalommal rendezi meg a Daazo.com csapata a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivált. Az egy héten keresztül, a budapesti Toldi moziban zajló esemény, szokás szerinti csúcspontja a magyar alkotók versenye: összesen huszonkilenc magyar rövidfilm, összesen 478 percben csak össze az elismerésekért ebben a szekcióban. Külön érdekesség, hogy tizenhét rendező abszolút újonc a rendezvényen, így a mustra híven tükrözi a „Friss Hús” szellemiséget. Magyarul: aki idejekorán szeretne megismerkedni a hazai mozgóképes ifjú titánokkal, itt az alkalom. A hazai közönség itt láthatja először a Berlinale Shorts versenyprogramjában bemutatott két magyar animációt, a Lidérc úr című filmet, valamint a legjobb LMBTQ-témájú alkotásnak ítélt Teddy díj nyertesét, az Entropiát, illetve hét további animált mozgóképet. Emellett számos különleges és magas művészi értéket képviselő alkotás került a versenyprogramba a hazai filmes oktatási intézményekből (Budapest Metropolitan Egyetem, ELTE, MOME, SZFE), valamint a Média Mecenatúra által támogatott filmek is megjelennek majd a fesztiválon. A játékfilmes mezőny számos izgalmas művet ígér. A Dudás Balázs rendezte Két csík egészen kimagasló alkotás: egy fiatal pár intim pillanatait látjuk. A cselekmény nagy része egy lakásban játszódik: első este Liza hiába várja haza Gábort, aki „a klubban” zenél. A lény felfokozott idegállapota érthető, hiszen csak azt akarta megbeszélni, hogy terhes. Gábor, meg erre úgy reagál, mint egy átlagos mai férfi (szóval, nem úgy, mint az amerikai giccsekben). A történet középpontjában egy terhességi teszt áll – ezen van a bizonyos két csík – de nem nagyon érdemes a konkrét cselekményt kitárgyalni, mert egy olyan realista műről van szó, melyben konkrét emberi érzéseket fogalmaznak meg az alkotók. Aki élt már párkapcsolatban, minden egyes pillanatát érteni és érezni fogja a filmnek, mely roppant izgalmas emocionális stációkat mutat meg. Nincs mese, a két csík profin megírt, megrendezett etűd, a két színész, Sodró Eliza és Vilmányi Benett játéka hiteles és magával ragadó. A gyerekvállalás és az azzal járó felelősség témakörét járja körbe – egészen másképpen, mint Dudás – a Kék órában Regős Ábel. A film középpontjában Orsi, az elvált anyuka áll, aki egyedül neveli öt és fél éves gyerekét. A történetben az első csavar, hogy elindulunk egyfajta magyarfilmes mély-szocióból: Orsi, a szociális munkás, éppen másokon akar segíteni. Aztán hazamegy, ahol eligazítja a bébiszittert és kis készülődés után elindul az éjszakban. Hát, itt viszont semmi sem úgy alakul, ahogy várta volna, pedig elég sok minden történik vele, hiszen túlesik egy társkareső oldalon leszervezett első randin, találkozik a barátnőivel és végül az őt hazaszállító taxissal is megállnak egy hamisítatlan éjszakai étteremben. Regős Ábel azt igyekszik megmutatni, miképpen változik az ember élete (a környezete cselekedeteiben és hozzáállásában), ha van egy gyereke. Ha pedig a gyerekvállalás a téma, akkor igen érdekes darab Molvay Norbert Jövő szerdán című műve, melyben egy huszonéves lányt próbál meg lebeszélni az abortuszról a védőnő. Nem sikerül neki, de ennek megvan a súlyos lélektani oka. Hogy mi az, az a filmből kiderül. De persze, a mezőny igen erős színészek terén is: például Halász Judit és Bálint András, Szabó István legendás szerelmespárja újra együtt lesz látható Lengyel Balázs Hármasban című filmjében. Trill Zsolt, Láng Annamária, Bezerédi Zoltán, Hajdu Szabolcs, Polgár Csaba, Kiss Diána Magdolna és Pető Kata is megjelenik a vetítővásznon, míg a legfiatalabb generációból Törőcsik Franciskát, Vilmányi Benettet, Sodró Elizát, Mészáros Blankát, illetve Waskovics Andreát lehet majd rövidfilmes szerepben látni. Sőt az egyik alkotásban Michelle Wild is felbukkan. Mint színész. 

Extrák is lesznek

A szervezők annyi izgalmas LMBTQ-témájú filmet láttak a válogatás során, hogy úgy döntöttek, idén két blokkot szentelnek a queer tematikának: a Friss Hús #QUEER mellett helyet kapott a Friss Hús #QUEER Extra – Girls’ Night Out blokk is. a másik extra, hogy Friss hús szervezői borzongásra is hívják nézőiket hét rövidfilm segítségével. hovatovább garantálják, hogy lesznek sikolyok a nézőtéren a Friss Hús @MIDNIGHT vetítései során, de azért nem minden darabot kell komolyan venni – legalább egy horrorvígjátékot is elrejtettek a szekcióban.

Frissítve: 2019.03.26 11:00

Egy túlélés krónikája - franci írónő Kertész Imréről és Orbán Viktor leveléről

Publikálás dátuma
2019.03.26 09:00

Fotó: Sony Classics
„Tabukról tudtunk beszélgetni és tanúja lettem A végső kocsma című regényével folytatott küzdelmének: hogyan kellett igénybe vennie más emberek testét, hogy végig tudja írni ezt a regényt. Mindez igazi lecke volt számomra” – mondja Clara Royer, akinek Kertész Imre élete és halálai című életrajzi esszéje a héten jelenik meg.
Hogyan fogadta a francia olvasóközönség a 2017 januárjában megjelent könyvét? Franciaországban éppen jó időben íródott ez a könyv. Az író nemrégen halt meg, és a Kertész-szeretők számára nagy űrt hagyott maga után. A francia értelmiségi és irodalmi közegben Kertészt olyan írókkal szokták összehasonlítani, mint például Aharon Appelfeld, J. M. Coetzee, W. G. Sebald, Varlam Salamov, de mivel a szerzők nagyobb része nem tud magyarul, nem tudtak dolgozni olyan fontos forrásokkal, mint a Berlini Művészeti Akadémián lévő hagyaték iratai. A könyvem volt az első, ami nem összehasonlításra épült. A két – a magyar és a világirodalmi – közegbe igyekeztem belehelyezni Kertész művét. Milyen reakciókra számít a magyar nyelvű kiadás kapcsán? Kertész Imre elfogadta, hogy egy francia író írjon róla, és így lehetségessé tette, hogy hazajárhattam hozzá, és olvashattam a kiadatlan írásait. Azt mondom, hogy író, mert neki fontos volt az írói tevékenységem és kapcsolatom az írással, hogy beszélni tudtunk magyar írókról és történelemről. A magam köztes pozíciójára támaszkodtam: egy magyarul beszélő külföldi, vagy amint mondani szoktam: egy „ismerős idegen”. Másfajta perspektívát ad, és remélem, a magyar olvasóközönségnek is érdekes ez a kevéssé szokásos pozíció. Azt is remélem persze, hogy Kertész műveinek az értelmezését segíti ez a könyv. Ahogy ön is írja, Kertész elégedetlen volt a magyar kritikusok reakcióval, szerinte nem értették, félreértették a műveit – szemben például a német olvasókkal. Az Auschwitz-cal jelzett „holokausztkultúra” érájában történt e téren elmozdulás az utóbbi években? Ugyanakkor azt is írom, hogy néhány kritikust becsült és szeretett, például Molnár Sárát, akinek a könyvéből sokszor idéztem, vagy Selyem Zsuzsát, aki nagyon fontos tanulmányokat írt. De azt hiszem, hogy a Kertész által ismert 1990-es németországi helyzet megváltozott. Világosabbak lettek a hivatalos kollektív emlékezet korlátai. Az antiszemitizmus, a xenofóbia se szokatlan abban az országban.  És Franciaországban? Mit gondol az egyre gyakrabban felmerülő vádról, miszerint a hazájában is terjed az antiszemitizmus? Igaz, Franciaországban veszélyesebb lett zsidónak lenni, mint Magyarországon, habár más okokból Magyarországon sem annyira kellemes.  Visszaérve az író elégedetlenségére: megalapozott volt, valóban a magyar olvasókban volt a hiba? Hát, Kertész frusztrációja nem azt jelenti, hogy hibája van valakinek! Ha ma mégis hibát találunk, leginkább azért, mert vannak, akik megmondják, mi a magyar irodalmi kánon. Bizony, Kertész műve kilóg abból a magyar irodalmi kánonból, amit ma tanítanak az iskolákban: semmi köze egy olyan programhoz, amelyben Wass Albert és Nyírő József szerepel… Inkább egy szélesebb irodalmi körhöz tartozik, amelyben Thomas Mann, Albert Camus, Franz Kafka, Tadeusz Borowski, Thomas Bernhard, Samuel Beckett vagy Márai Sándor foglal helyet. De ez a mai helyzet. Kertész magyar olvasókkal való kapcsolata egy több, mint ötven éves történet, ami a mai napig folytatódik. A Sorstalanság 1975-ös kiadásának „kudarca” megerősítette benne az erkölcsi meggyőződést, hogy mivel nem akart hazug művet teremteni, inkább lemond a sikerről a kádárizmus alatt. Szerintem Kertész függetlensége az olvasóval szemben nagyon egészséges, és egy koherens, egzisztenciális gesztus: tanúskodik, amennyire egy szabad szellem képes. Amikor sokkal később sikeres lett Németországban, és megkapta a Nobel-díjat, „szerencse-katasztrófának” tartotta. Nagyon ambivalens volt a sikerrel szemben. Egyik utolsó interjú alkalmával azt mondta, hogy nem akar a holokauszt bohócává válni. Kertész életműve – nyelve, gondolati világa – mennyire társtalan a magyar irodalomban? Nem mondanám, hogy „társtalan”, mivel nem hiszek az elszigetelt zsenialitásban. A magyar irodalommal való kapcsolatában a személyes naplók említik a nyolcvanas évek elejének nagyon fontos olvasmányait: Krúdy Gyulát, Márai Sándort vagy Szomory Dezsőt. Kertész sokszor olvasta Márai naplóit, nagyon tetszettek neki. De például a barátsága Pilinszky Jánossal fontos lett számára, sőt, tudtak beszélgetni a holokausztról is. Azt hiszem, Kertész és Pilinszky, bár saját poétikájukban és műfajukban, mégis ugyanahhoz az irodalmi körhöz tartoztak. Nem beszélve arról, hogy 1990-től kezdve barátok voltak Esterházy Péterrel vagy Nádas Péterrel, még korábbról Spiró Györggyel, akikkel tudott beszélni írásról és más egyebekről. Könyvének egyik specifikumát a Berlini Művészeti Akadémia Kertész-archívumában való kutatás és az íróval való interjúsorozat (2013 júniusától 2015 májusáig, 19 alkalom) feldolgozása adja. Mennyiben változtatták meg a dokumentumok és az íróval való beszélgetések az ön korábbi személyes és irodalomtörténészi álláspontját, képét a művekről, filozófiájukról? Nagyot változtattak az eredeti „Kertész-képemen”, persze! Elsősorban, mert nagyon féltem tőle, amikor először találkoztam vele. Aztán egyre jobban megszerettem őt: az akasztófahumorát, vagy ahogyan a zene szeretetére tanított. Kertész türelmes volt velem, néha, fájdalmasan türelmes – számára, számomra is. Tabukról tudtunk beszélgetni és tanúja lettem A végső kocsma című regényével folytatott küzdelmének: hogyan kellett igénybe vennie más emberek testét, hogy végig tudja írni ezt a regényt. Mindez igazi lecke volt számomra. Amit az archívuma adott: Kertész szellemi genezise és fejlődése, olvasmányai története, ellentmondásos világnézetei stb. Fantasztikus volt számomra megérteni, milyen hatással volt a saját naplójának tartalmára az 1974-ben először elolvasott Kafka-napló: az önelemzés, önanalízis egyre fontosabb szerepet játszott. A Nobel-díj átadása utáni gratulációk kapcsán írja, hogy Kertész Orbán Viktor levelét tartotta a „legszebb”-nek. Ön olvasta ezt a levelet? Mi áll benne, mitől a legszebb? Igen, olvastam a 2002. október 19-én kelt levelet, amit Orbán Viktor küldött a „Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke”-ként. Ez egy szép levél. Gratulált az első magyar irodalmi Nobel-díjhoz. Még három mondat szerepelt benne a Sorstalanságról és irodalmi tétjéről. Nem lehet tudni, azok Orbán szavai voltak-e, vagy egy tanácsadóé. De ha Orbán Viktoré, ezek 2002-ben fogalmazódtak meg. És bizony jól esett Kertésznek, amikor az országban mindeközben csúnya polémia volt a Nobel-díja körül. A könyvében közvetíti Kertész álláspontját a Szent István-rend kitüntetés (2014. augusztus 20.) elfogadásával kapcsolatban. Mi az ön meglátása: ellentmond ez a gesztus az életműnek? Inkább egy anekdotával válaszolnék. Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, mire Kertész azt írta a személyes naplójában, hogy „akinek a Nobel-díj közömbös, az nem utasítja vissza”. Számára „moralista” gesztus volt. Ötven év után, majdnem ugyanazt mondta Friderikusz Sándornak az utolsó tv-s interjúban. Ebben tehát nem lehet látni semmi ellentmondást. De Kertész mindig tisztában volt azzal, hogy nincs túlélés kollaboráció nélkül. Túlélő módon élte az élete végét. Még mindig díjak. Mit gondol arról, hogy a magyar kormány állami díjjal ismert el két kirekesztő, antiszemita gondolatait nyilvánosan vállaló két irodalomtörténészt: a Nobel-díj után „Imre Kertész”-ező Döbrentei Kornélt, és Takaró Mihályt? Amint látja, a mai kulturális politika nagyon eltér a 2002-es Orbán-levéltől…

Clara Royer

Író, forgatókönyvíró, műfordító, a Paris-Sorbonne egyetem docense, magyar irodalmat és történelmet tanít. Csillag című regénye 2013-ban jelent meg magyarul; Nemes Jeles László mellett társ-forgatókönyvírója volt a Saul fia és a Napszállta című filmeknek.

Infó

A Kertész Imre élete és halálai című életrajzi esszé március 25-én jelenik meg; bemutatója a Frankofón Fesztivál keretein belül március 27-én, 16.30-kor lesz a Budapesti Francia Intézetben, ahol Clara Royerrel Schein Gábor és Szegő János beszélget. 

Frissítve: 2019.03.26 09:00