„A hatalom erős méreg, és nagyon régóta szedjük”

Publikálás dátuma
2018.10.27 14:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Szabadulástörténetek – Dragomán György Rendszerújra című kötetének alcíme sajátos műfajról árulkodik. Az íróval többek között a hatalom természetéről és az érdemi vita fontosságáról beszélgettünk.
– A kötet témái sokféleképpen meghatározhatók, de alapvetően a határátlépésekhez kapcsolódnak. Miért foglalkoztatják ilyen mélyen ezek a kérdések? – A határok egész életemben fontosak voltak. Nagyon korán rájöttem, ahol élek, ott az izoláció a legnagyobb veszély. Ma már elfelejtik az emberek, de Marosvásárhely és Kolozsvár egymástól légvonalban hetvenhét kilométerre van. Az én gyerekkoromban, ezt, ha vonattal akartad megtenni, úgy emlékszem, nyolc-tíz órát kellett utaznod, mert nem volt közvetlen csatlakozás; úgy volt megcsinálva, hogy messze legyen. Ha belegondolok, Vásárhelytől Kolozsvár messzebb volt időben, mint most Pesttől New York. Ez nagyon nagy határ volt. Azt hiszem, a határ számomra elszigetelődés, ami pedig bezártságot jelent. Emlékszem az érzésre, amikor a szüleim azt mondták, hogy átköltözünk a szomszéd negyedbe: kétségbeestem, hogy mi fog történni. S utána nem a szomszéd negyedbe költöztünk át, hanem Magyarországra. Hétszáz kilométerre a szülővárosomtól, Szombathelyre kerültem, egy határ mellé. Ez az élmény meghatározó számomra, hogy átjövünk a határon, s elvesztem ezt a beszorított biztonságot – ami tulajdonképpen egy börtön. Átkerülök a világnak egy szabadabb pontjára, ami hirtelen sokkal szabadabbá válik, mint amilyen korábban volt, mert az a határ, ami mellé kerülök – a vasfüggöny – leomlik egy évvel később. S ehhez hozzá jön az, hogy egy idő után létrejön az Európai Unió. Amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy ezek a témák újra és újra előjönnek. – Jelenleg Berlinben él a családjával. Mennyit változtat ez a határfelfogásain? – Tizenöt éves koromban jöttünk el Erdélyből, huszonkilenc lettem amikor megírtam a Pusztítás könyvét, és akkor kezdtem írni a Fehér királyt, ami tulajdonképpen a gyerekkoromról szól. El kellett telnie térben kétszáz kilométernek, és időben huszonöt évnek, hogy tisztán lássak. Egy írónak jó elutaznia ilyen szempontból, kicsit felejteni, és utána átengedni az emlékeket. Ezt Joyce óta tudjuk: el kellett jönnie Dublinból, hogy Dublinról tudjon írni. Most, hogy egy évre Berlinbe jöttem, könnyen lehet, hogy inkább fogok Budapestről írni, mint egyébként. – A kötet tizenöt év novelláiból válogat. Történt változás ez idő alatt az európai, vagy a hazai rendszerekben? – A rendszerek mindig változnak. A hatalom arra törekszik, hogy a saját szerepét maximalizálja, és ezt legjobban egy teljesen bezárt társadalomban, diktatúrában tudja megtenni. Én ebben nőttem fel, és most a világ megint hasonló irányba halad. Nagyon sok országot lehet mondani, amely úgy tűnt, hogy nyílt társadalommá válik. Törökország a legszebb példa: tíz évvel ezelőtt voltam ott, s akkor úgy tűnt, hamarosan az Unió részévé válik, legalábbis rálép erre az útra visszavonhatatlanul. Mikor ott voltam, egy modern Isztambult láttam, aztán elmentem vidékre, ott azonban egy írásomat már nem olvashattam fel, mert azt mondták, rossz példát mutat a török ifjúságnak. Akkor láttam, ez nem olyan egyszerű, ahogy én érzem. Az a rendszer most nagyon bezárult, egy rossz szóért börtönbe lehet kerülni, vagy akár csak azért, ha az emberről feltételezik, hogy mondott egy rossz szót. A hatalom mindig megpróbál megerősödni, néha sikerül neki, aztán néha elmúlik. Az a kérdés, hogy ez mindig ilyen ciklikus marad-e. Ebben a könyvben olykor elég pesszimista vagyok, és leírok olyan történeteket, ahol ez a ciklikusság már nem valósulhat meg. Orwell óta mindnyájan disztópiákat építünk íróként, vagy legalább megpróbáljuk. Ő kitalált egy olyan disztópiát, ahol úgy tűnik, nem változnak a rendszerek: az 1984 világa örök statikus világ, ahol a ciklikus ide-oda hajlás nem történik meg. Lehet, hogy ez a jövő. Lehet, hogy a jövő egy tökéletes diktatúra, ahonnan nincs kiút. Valahol ez vonzza is az emberiséget. Ha megnézzük, milyen sok disztópia születik, és azok milyen népszerűek, s hogy a legszabadabb társadalmak milyen lelkesedéssel olvassák ezeket, az mégis érdekes. Miért akarunk mindig a börtönről álmodni, ha szabadok vagyunk? – Ön szerint miért? A fehér királlyal kapcsolatban sokszor megkérdezték tőlem: egy szabad országban hogyan lehet megérteni azt, mikor az ember a börtönökről ír. Bárcsak így működne. Az lenne az ideális, ha a könyveim nem lennének érthetőek. Ha azt mondaná valaki: ilyen nincs, ezt nem lehet megérteni; ez a negyedik dimenzió, hogy valaki a hatalmával visszaél; mi a hatalom, ezt nem értjük... De értjük. Mindenki fölött gyakoroltak hatalmat olyanok, akiknek nem kellett volna, és mindenki gyakorolt mások fölött hatalmat, s lehet, hogy azt megbánta. Ez alapvető emberi kérdés. Ettől vagyunk emberek. Attól, hogy ez ellen küzdünk, vagy ezzel élünk. Ettől vagyunk jók vagy rosszak. Ez fontos mindenkinek, és nem hiszem, hogy ez országfüggő, vagy szabadságfüggő. A hatalomhoz nem kell diktatúra, ahhoz elég egy részeges apa, egy irigy báty, egy rosszkedvű főnök. Ahhoz elég egy rossz útlevél az ember zsebében, és mindjárt kiszolgáltatottá válik. Ez mindig aktuális. – Változik bármi az emberekben a rendszerek alakulásával párhuzamosan, vagy mindig is alá-fölérendelt pozícióban határozzuk meg magunkat? – A hatalom nagyon erős méreg, és nagyon régóta szedjük. Százezer éve élünk törzsi társadalmakban, és alig tudunk valamit erről az időszakról. De énbennem sokszor felmerül, hogy akkor mi volt, hogy telt el sok százezer év? Azt gondolom, ez a hatalomról, a törzsekről szólt; arról, hogy valaki mindig megpróbált felül lenni. Ez olyan erős reflex és ösztön, ami nagyon mélyen benne van az emberekben. Nem hiszem, hogy ez változott volna. Ami változott, hogy néha ennek ellent lehet mondani. – A címadó novellában látjuk azonban, egy pillanatnyi szabadság elérése is mekkora küzdelemmel jár. Van értelme? – A rendszer lenullázása a novellában csak a pillanatnyi kiszabadulás lehetősége. Azt gondolom, amíg a szabadság lehetősége megvan, addig nincs baj. Ebből a szempontból ismét Orwellre kell utalnom, ő az, aki meg tudta mutatni, mi van akkor, ha már a szabadság lehetősége sem létezik. A szabadság, mint fogalom, megszüntethető. Nem evidens. Azt hisszük, hogy evidens, mert úgy nőttünk fel; de el lehet képzelni olyan világot, mikor nincs ilyen, a fogalom is ismeretlen. Ha ez a világ eljön, akkor ezek a könyvek valóban nem lesznek olvashatóak, akkor azt fogjuk kérdezni, miről beszélnek ezek? Épp úgy, ha sose lennénk szerelmesek, hanem osztódással szaporodnánk, akkor valószínűleg nem értenénk a szerelmes regényeket. – A kötetben számos science fictionbe hajló novellát is olvashatunk. Miért foglalkoztatja ennyire a sci-fi, mint műfaj? – Kérdés, kinek mi a sci-fi. Nekem azt jelenti, hogy a valóság határait kicsit túllépem, vagy technikai, vagy érzelmi alapon. Nem köt a fizikai valóság, hanem el lehet jutni egy másik világba. De ez nem lényeges abból a szempontból, hogy emberekről írok; amikor a jövőben írok emberekről, arról írok, hogy mi az ember. A sci-fi ezért érdekes műfaj: gépek között talán még jobban látszik, hogy mi az ember. Mindig akartam sci-fit írni, de sosem akartam. Mindig azt akartam írni, amit látok, és néha olyan dolgokat láttam íróként, ami akár sci-fiként is olvasható volt. Én nem tudom igazán elválasztani ezt a műfajt a szépirodalomtól. Nagyon sok olyan íróm van, aki fontos nekem, akiket így is lehet olvasni. Akár Kafkára is hivatkozhatnék. Kafka sci-fi író? Beckett sci-fi író? Margaret Atwood sci-fi író? Cormac McCarthy sci-fi író? Nem, de olyan könyveket írnak, amit az is elolvashat, aki csak sci-fit olvas. Nekem az a fontos, hogy jó író legyek, és ha éppen sci-fit van kedvem írni, vagy olyan írást, amit sci-fiként is lehet olvasni, akkor hadd lehessen úgy is olvasni. – A mindennapi történések mennyire inspirálják a sci-fi világok megalkotásában? – Azt hiszem, ez a fajta spekulatív irodalom az, ahol a valóságon túl rejlő technikai lehetőségeket is vizsgálni kezdjük. Ez mindig akkor lesz érdekes, amikor valamilyen veszélyben van a világ. A sci-fi nagy korszaka az ötvenes évek, a hidegháború, amikor tulajdonképpen az egész világ egy gombnyomásra van a pusztulástól. Akkor lesz ez valahogy érdekes, elkezdjük vizsgálni ennek a lehetőségét. Ha a technika elpusztíthat minket, az hogyan történik pontosan: egészben fog, vagy csak falatonként fog lenyelni? Azt hiszem, megint egy ilyen korszakot élünk, a technika megint elpusztíthat minket. Egyrészt fizikailag, másrészt a lelkiismeretünket, a lelkünket is. Úgy gondolom, a technikai lehetőségek adottak egy disztópiára. A tudósok azt mondják, olyan jók ma már az MRI scannerek, hogy még nem lehet a gondolatokat technikailag olvasni, de már majdnem. Tíz éven belül megtudhatjuk, ha a megfelelő sapkát viseljük, hogy mit gondolunk. Az a fajta belső szabadság, ami a gondolat szabadsága, az sem biztos, hogy a miénk lesz. Olyan helyzetben van most a technika, hogy az olyan metafizikai kérdések, mint hogy mi az ember, és meddig szabad, újra felmerülnek. – Hogy jönnek ebbe a képbe az angyalok? – Nem tudom miért írtam angyalokról. Gyerekként volt egy erős angyalélményem, egyszer meg akartam lesni az angyalt, és meg is lestem. Nálunk nem a kis Jézus, hanem az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártam, és belestem a kulcslyukon, és tényleg láttam. Nyilván olyan intenzíven elképzeltem, hogy valóban ott volt. Azóta gondolkozom azon, hogy lehetne ezt az élményt megírni. Ebből született néhány ilyen novella. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy mik az angyalok. Lehet, kellene írnom egy olyan novellát, ahol az angyalok vadállatok, és nem tudják, hogy mi nem azok vagyunk. Maga az angyalság nekem nagy kérdés: hogy mi az a fajta lét? – Gyakran megnyilatkozik – akár irodalmi példák mentén – aktuális politikai, társadalmi kérdések kapcsán. Miért fontos ez önnek? – A társadalom attól olyan, amilyen, hogy olyanná tesszük. Úgy érzem, felelős állampolgárként kötelességem beszélni, vitatkozni kérdésekről. Mindig szerettem vitatkozni: apámmal elvitatkoztam mindenféle kérdésekről, és aztán a gyerekeimmel is, a barátaimmal is. Azt gondolom, ez a közbeszéd, hogy vitatkozunk kérdésekről. S néha azt látom, az irodalom egyszerűen tud reagálni társadalmi kérdésekre, a saját írásaim és mások írásai is. Ezt nevezik kultúrának. Szövegek beszélgetnek szövegekkel, emberek beszélgetnek emberekkel, és emberek beszélgetnek szövegekkel: ebből születik a kultúra. Az a lényeg, hogy lehessen vitatkozni. Az nem jó, ha valakinek van valamilyen mondanivalója, és ahhoz úgy ragaszkodik, hogy nem is hajlandó róla vitát nyitni, csak maximum megsértődni hajlandó, ha azt valaki megkérdőjelezi. Szerintem a vita jó tanács: úgy kell fogadni, és annak örülni kell. Egész életemben ebben a szellemben próbáltam élni. És mikor az írásaimmal ezt megteszem, azt a beszélgetést folytatom, amit apámmal elkezdtem hatéves koromban. – Működik Magyarországon ez a fajta vitakultúra? – Működhetne jobban is.

Névjegy

Marosvásárhelyen született 1973. szeptember 10-én. József Attila-díjas író, műfordító. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. Szombathelyen érettségizett. Az ELTE bölcsészkarán angol szakon szerzett diplomát. Felesége Szabó T. Anna költőnő, két fiuk született.
Első regénye a Pusztítás könyve (2002). Ezt követte A fehér király (2005), amelyet több mint harminc nyelvre lefordítottak. Harmadik regénye, a Máglya (2014) a Ceaușescu bukása utáni élet visszásságait mutatja be. Novelláskötete Oroszlánkórus címmel (2015) jelent meg, majd A fehér Király második, javított kiadásával jelentkezett (2016).
A fehér királyból 2016-ban angol–német–svéd–magyar koprodukcióban készült film. A Máglyából Armin Petras német rendező írt színdarabot. A színművet az ő rendezésében mutatják be november 13-án a Vígszínház Házi Színpadán.

2018.10.27 14:00
Frissítve: 2018.10.27 15:55

A képzőművészet még sosem volt ennyire menő!

Publikálás dátuma
2018.11.14 16:46

Fotó: /
A Ruben Brandt, a gyűjtő egyszerre szórakoztató rablós film és festészeti évkönyv.
A hosszú évtizedek óta Budapesten élő, szerb származású festő, Milorad Krstić a maga nemében fenomenális filmet készített. Szórakoztató zsánermű, ugyanakkor többszörösen kódolt művészi alkotás. Fogalmazhatok úgy is, hogy eltörölte a határokat a különböző műfajok között. Ami már csak azért is példátlan tett, mert a Ruben Brandt, a gyűjtő animáció lévén hátránnyal indult, és számos prekoncepciót kellett legyűrnie. Például azt, hogy a „rajzfilm” csak és kizárólag gyerekeknek való tartalom – értsd: Disney – vagy képzőművészeti alapú szerzői önkifejezés. Krstić alkotása azonban mindez együtt: egy szuper szórakoztató rablós mozi, képzőművészeti évkönyv és alkotói önmegvalósítás.  
A történet egy bűnügyi sztori. 2011-ben a Milorad Krstić a Műcsarnok számára készített egy múzeumszínházi előadást Ruben Brandt: Egy műgyűjtő csoportos portréja címmel. Ennek alapján indult el a film-projekt, amelynek pszichoterapeuta címszereplőjét rémálmok gyötrik: a világ tizenhárom leghíresebb festményének szereplői támadnak rá álmában, hol Velazquez infánsnője mar a karjába, hol Warhol Dupla Elvise hívja ki végzetes pisztolypárbajra. Még szerencse, hogy Ruben bűnözőt kezel, így Mimi a szupertolvaj (aki James Bond, vagy még inkább a Mission Impossible-hős, Ethan Hunt parafrázisa) vezetésével összelopják a dokinak az érintett műalkotásokat a világ legnagyobb múzeumaiból és magángyűjteményeiből, többek közt a Louvre, a Tate Gallery, az Uffizi, az Ermitázs és a Szépművészeti Múzeum kollekciójából. 
Ezeket a motívumokat olyan akciójelenetekbe csomagolta a rendező, hogy garantáltan nem fogunk unatkozni, hiszen a hollywoodi akció-thrillerek stílusát adaptálta. De ez csak az alap! a A Ruben Brandt minden egyes képkockája túlmutat önmagán. Rogyásig van pakolva utalásokkal a képzőművészet legfontosabb alkotásaira, illetve a filmtörténet számos klasszikusára. Vannak ezek között rejtett és triviális parafrázisok, talán a belépő szint Alfred Hitchcock feltűnése rideg jégkockaként egy-egy pohár whiskyben. De mielőtt arra gondolnánk, hogy a Ruben Brandt egy montázsfilm ismert képkockákból (mint mondjuk Pálfi György Final Cut-ja), gyorsan hozzáteszem: a vizuális világ hangulata Krstić festményeinek stílusában köszön vissza. Van itt kérem kétdimenziós karakter, hárommellű hölgy, mint ahogy a dupla nyakkendő sem véletlenül trend ebben a világban. A képzőművészet még sosem volt ennyire menő. 
Ha a pénzügyi tényeket nézzük, a Ruben Brandt már most „megérte”. Elvégre a világ egyik legfontosabb fesztiválján, Locarnóban volt a világpremierje, majd bekerült a huszonöt alkotás közé, amelyet neveztek a legjobb egész estés animációs filmek Oscar-díjára. Lehet, hogy nem évtizedes hiátusokkal kellene ütős egész estés animációs filmeket készítenünk?

Szerb alkotó magyar filmje

Milorad Krstić 1952-ben született Dornbergben. Szlovéniai születésű, szerb származású, 1989 óta Magyarországon élő és dolgozó képző- és animációs művész, multimediális alkotó. 

Infó: Ruben Brandt, a gyűjtő Forgalmazza a Mozinet

2018.11.14 16:46
Frissítve: 2018.11.14 18:07

Stan Lee lányával új szuperhősön dolgozott halála előtt

Publikálás dátuma
2018.11.14 14:54
Stan Lee és Joan Celia Lee
Fotó: AFP/ VALERIE MACON
A kosz-embernek szánt szerepről még nem sokat tudni, de előbb-utóbb talán a mozivásznon is láthatjuk majd.
Egy új szuperhős, Dirt Man, vagyis kosz-ember megalkotásán dolgozott együtt lányával halála előtt a legendás képregényalkotó, Stan Lee, írja az MTI. Mint JC Lee - azaz Joan Celia Lee - nyilatkozta,
Dirt Man karaktere volt kettejük "utolsó titkos kis kedvence".
Hozzátette, egész életében arra várt, hogy édesapjával közösen alkothasson meg egy karaktert. Nem bocsátkozott részletekbe arról, hogy milyen sorsot is szántak Dirt Mannek, de annyit elárult, reméli, hogy viszontláthatja a karaktert a mozivásznon.
Stan Lee, a Pókember, a Vasember és számos más legendás képregényszuperhős alkotója hétfőn hunyt el egy Los Angeles-i kórházban, ahova aznap mentő vitte be. A Marvel Comics képregénykiadó nyugalmazott elnöke december 28-án töltötte volna be 96. életévét.
2018.11.14 14:54