Monodráma a taóval: ha a függetlenek meghalnak, a kurzusszínházakba akkor sem mennek többen

Publikálás dátuma
2018.10.27. 19:11

Fotó: Kallos Bea / MTI
Saját kezébe veszi a kultúra támogatását a kormány. A nagy pénzosztó rendszereken (NKA, Emmi) keresztül eddig is döntő szava volt ebben a szférában, de most az utolsó, államtól független pénzforrást, a taót is beszántja.
"A kormány áttekintette a tao-támogatások rendszerét. Ezzel kapcsolatban arra jutottak, hogy kulturális területen jelentős visszaélések voltak, ezért a rendszert át kell alakítani” – jelentette be Gulyás Gergely miniszter a csütörtöki kormányinfón, hozzátéve, hogy „a forrásokat a kormány nem tervezi csökkenteni, és az lenne a jó, ha pályázati formában vagy világos szempontok alapján a kormány döntene erről”. Mondott még mást is a miniszter. Egyfelől azt, hogy „a kulturális támogatás nem politikai alapon történik”, másfelől pedig azt, hogy a látványsportok felé érkező támogatásokban „semmilyen visszaélés nem történt”. 

Rendszer, tele kiskapukkal

„Hiába néz ki úgy, hogy sok pénzt kap a kultúra a taóból, nemcsak a támogatások emelkedtek, hanem a lenyúlások is” – mondta néhány hónapja a Népszavának L. Simon László. A kormánypárti politikus szakmai pletykákra hivatkozott, amikor azt mondta: a tavalyi 37 milliárd forintnyi támogatásból 10–15 milliárd nem jutott el a címzetthez. Igaza lehet, állítja a Vasárnapi Hírek.
. A kulturális tao csaknem tíz éve (2009 óta) létezik. A rendszer lényege, hogy ha egy nyereséges cég előadó-művészeti szervezetnek ajánlja fel társasági adója (tao) egy részét, akkor azzal az összeggel nem kell növelnie az adózás előtti eredményét. A támogatás tehát egyfajta adókedvezményként értelmezhető. A támogatott színház vagy társulat pedig a jegybevétele 80 százalékát kaphatja meg ebben a formában. Vagyis minden 1000 forint bevétel után további 800 forintot kereshet. Az eredeti szándék a forráshiánnyal küszködő színházak támogatása volt, de – amint azt többen, többször megírták, a rendszerre ráépült „háttéripar” azonnal kitermelte a maga oligarcháit. Egyrészt csak a legalább 3 éve színházat vagy más kulturális intézményt működtető társaságok igényelhették a taót, aminek egyenes következménye lett, hogy az újak kényszerházasságokat kötöttek régi motorosokkal. Utóbbiak pedig akár az igényelhető tao 40 százalékát is elkérték szolgálataikért. Másrészt több létező vagy éppen a tao-támogatások miatt létrejött szervezet rendezkedett be arra, hogy százmilliókat, esetenként milliárdokat kasszírozzon a rendszerből. A Magyar Narancs már négy éve megírta, hogy például az Experi Dance együttest működtető társaság papíron több mint 3 és fél milliárdos jegybevételt és az azután járó 2 milliárd forintnyi taót begyűjtve a legsikeresebb magyar művészeti cég lett 2014-ben. A nyilvánosan hozzáférhető adatokból kiderült, hogy Budapesten 132 saját előadásuk volt, és 1066(!) koprodukciós előadás mellett még 67 előadást be is fogadtak. „Ha mindennap játszottak, akkor átlagosan naponta több mint 3 előadást kellett lenyomnia a hivatalosan 38 fős társulatnak” – írta a Narancs. A legnagyobb biznisz a külföldi turné és a koprodukció volt. Előbbi esetében szinte ellenőrizhetetlen a ténylegesen eladott jegyek száma. Utóbbinál pedig – egy külföldi együttes magyarországi fellépésén – akár egyetlen betétdal vagy táncprodukció esetén is a teljes bevétel után igényelhették a taót.

Mindenki veszít

„Ez az államtól független támogatási forma volt az, ami kölcsönösen előnyös volt a cégeknek és nekünk is – mondja a VH-nak az egyik budapesti független színház, a GÓLEM egyik vezetője. – Nincs 140 ezres nézőszámunk, csak 12 ezres, amit nem éri meg szponzorálnia egy nagy cégnek. A mi egyetlen lehetőségünk a tao” – teszi hozzá Marcsa Barbara. A GÓLEM speciális helyzetben van, mert az éves költségvetésének egy része – körülbelül 10 százalék – származik nem színházi tevékenységből (rendezvényeket szerveznek, aminek bevételéből pótolják a működésükhöz hiányzó pénzt). Harminc százalék a jegybevétel, 20 a tao, a többi pedig a különböző támogatásokból, együttműködésekből jön össze. A hozzájuk hasonló társulatoknál a tao elérheti a 30-40 százalékot is. Sőt! Vannak olyan magánszínházak (Orlai Produkció, Centrál, Játékszín), amelyek a jegybevételük és az esetleges szponzorok mellett csak a taóra számíthatnak. Ha ez megszűnik, akkor körülbelül 80 százalékkal kell megemelni a jegyárakat, hogy egy-egy előadás rentábilis legyen. „Ha az ember a valós jegybevétele alapján vette igénybe a taót, biztonságban volt, mert előre tudott kalkulálni a bevétellel” – mondja Marcsa Barbara. A rendszerbe eleve több ellenőrző mechanizmust iktattak be, az, hogy ezek nem működtek megfelelően, nem a GÓLEM-hez hasonló társulatok hibája. A színház a jegybevételét a megyei kormányhivatal kulturális osztályának jelentette le, ők továbbították a NAV-hoz. A cégek az adóhatóságnak fizették be a támogatás összegét, és azt a NAV utalta tovább a színházaknak. „A rendszert úgy lehetett volna javítani, ha az ellenőrzést erősítik” – mondja Marcsa. A legnagyobb magyarországi magánszínház, az Orlai Produkció igazgatója szerint a kulturális tao eltörlésével senki sem jár jól. „A tao azért alapvetően jó rendszer, mert a teljesítményre és a valódi eredményekre épít – mondja Orlai Tibor. – A végső szót a néző mondja ki: érdekli-e az adott előadás vagy sem. Ha megszüntetik, és piaci alapok helyett az államra bízzák, hogy mely előadásokat támogat, melyeket nem, azzal mindenki veszít. Ha kevesebb lesz az előadás, színházak szűnhetnek meg, színészek veszíthetik el a megélhetésüket. Azok, akik azt mondják, hogy a miénkhez hasonló magánszínházak produkciói miatt alacsonyabb a nagy kőszínházak nézettsége, súlyosan tévednek. Ha mi ellehetetlenülünk, attól nem vesznek több jegyet máshová.” Orlai szerint a nagy vesztes a vidék lesz. Egy kisvárosi „tájelőadás” költsége csak a taóval együtt térül meg. Ha ezt elveszik, egy sor jó előadást egyszerűen nem éri majd meg vidékre vinni. 

Lőttek a függetlenségnek

Az Index úgy tudja, a tao-törvény módosítását a Pénzügyminisztérium kezdeményezte, az ügyben erősen érintett Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács megkerülésével. A színházzal foglalkozó újságírók és szakmabeliek egyöntetű véleménye az, hogy a tao megszüntetése a kormány központosító törekvéseinek újabb bizonyítéka. Ismerve az elmúlt évek folyamatait, nem valószínű, hogy egy, az Emmihez becsatornázott kuratórium pusztán a társulatok vagy a közönség szempontjai alapján osztaná szét a rendelkezésre álló pénzt. Ami egyébként sem világos, honnan kerülne bele a rendszerbe. A tao az azt rendelkezésre bocsátó cégek pénze volt ugyanis, amit az általuk fontosnak tartott produkcióknak adhattak oda. Ha őket kiveszik a rendszerből, egyértelmű, hogy az „előadás” egyetlen szereplősre redukálódik. Vannak azért, akik optimistán ítélik meg a tao utáni időket. L. Simon László például úgy véli, nem kevesebb, hanem több pénzhez juthatnak a színházak. A volt kulturális államtitkár ezt azzal magyarázta, hogy ha a szaktárca közvetlenül osztja el a befolyt támogatásokat, akár még más kulturális területekre is maradhat külön forrás. Kérdés, hogy L. Simon jóslatait mennyire igazolja majd az idő.
Szerző
Frissítve: 2018.10.27. 19:13

„A hatalom erős méreg, és nagyon régóta szedjük”

Publikálás dátuma
2018.10.27. 14:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Szabadulástörténetek – Dragomán György Rendszerújra című kötetének alcíme sajátos műfajról árulkodik. Az íróval többek között a hatalom természetéről és az érdemi vita fontosságáról beszélgettünk.
– A kötet témái sokféleképpen meghatározhatók, de alapvetően a határátlépésekhez kapcsolódnak. Miért foglalkoztatják ilyen mélyen ezek a kérdések? – A határok egész életemben fontosak voltak. Nagyon korán rájöttem, ahol élek, ott az izoláció a legnagyobb veszély. Ma már elfelejtik az emberek, de Marosvásárhely és Kolozsvár egymástól légvonalban hetvenhét kilométerre van. Az én gyerekkoromban, ezt, ha vonattal akartad megtenni, úgy emlékszem, nyolc-tíz órát kellett utaznod, mert nem volt közvetlen csatlakozás; úgy volt megcsinálva, hogy messze legyen. Ha belegondolok, Vásárhelytől Kolozsvár messzebb volt időben, mint most Pesttől New York. Ez nagyon nagy határ volt. Azt hiszem, a határ számomra elszigetelődés, ami pedig bezártságot jelent. Emlékszem az érzésre, amikor a szüleim azt mondták, hogy átköltözünk a szomszéd negyedbe: kétségbeestem, hogy mi fog történni. S utána nem a szomszéd negyedbe költöztünk át, hanem Magyarországra. Hétszáz kilométerre a szülővárosomtól, Szombathelyre kerültem, egy határ mellé. Ez az élmény meghatározó számomra, hogy átjövünk a határon, s elvesztem ezt a beszorított biztonságot – ami tulajdonképpen egy börtön. Átkerülök a világnak egy szabadabb pontjára, ami hirtelen sokkal szabadabbá válik, mint amilyen korábban volt, mert az a határ, ami mellé kerülök – a vasfüggöny – leomlik egy évvel később. S ehhez hozzá jön az, hogy egy idő után létrejön az Európai Unió. Amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy ezek a témák újra és újra előjönnek. – Jelenleg Berlinben él a családjával. Mennyit változtat ez a határfelfogásain? – Tizenöt éves koromban jöttünk el Erdélyből, huszonkilenc lettem amikor megírtam a Pusztítás könyvét, és akkor kezdtem írni a Fehér királyt, ami tulajdonképpen a gyerekkoromról szól. El kellett telnie térben kétszáz kilométernek, és időben huszonöt évnek, hogy tisztán lássak. Egy írónak jó elutaznia ilyen szempontból, kicsit felejteni, és utána átengedni az emlékeket. Ezt Joyce óta tudjuk: el kellett jönnie Dublinból, hogy Dublinról tudjon írni. Most, hogy egy évre Berlinbe jöttem, könnyen lehet, hogy inkább fogok Budapestről írni, mint egyébként. – A kötet tizenöt év novelláiból válogat. Történt változás ez idő alatt az európai, vagy a hazai rendszerekben? – A rendszerek mindig változnak. A hatalom arra törekszik, hogy a saját szerepét maximalizálja, és ezt legjobban egy teljesen bezárt társadalomban, diktatúrában tudja megtenni. Én ebben nőttem fel, és most a világ megint hasonló irányba halad. Nagyon sok országot lehet mondani, amely úgy tűnt, hogy nyílt társadalommá válik. Törökország a legszebb példa: tíz évvel ezelőtt voltam ott, s akkor úgy tűnt, hamarosan az Unió részévé válik, legalábbis rálép erre az útra visszavonhatatlanul. Mikor ott voltam, egy modern Isztambult láttam, aztán elmentem vidékre, ott azonban egy írásomat már nem olvashattam fel, mert azt mondták, rossz példát mutat a török ifjúságnak. Akkor láttam, ez nem olyan egyszerű, ahogy én érzem. Az a rendszer most nagyon bezárult, egy rossz szóért börtönbe lehet kerülni, vagy akár csak azért, ha az emberről feltételezik, hogy mondott egy rossz szót. A hatalom mindig megpróbál megerősödni, néha sikerül neki, aztán néha elmúlik. Az a kérdés, hogy ez mindig ilyen ciklikus marad-e. Ebben a könyvben olykor elég pesszimista vagyok, és leírok olyan történeteket, ahol ez a ciklikusság már nem valósulhat meg. Orwell óta mindnyájan disztópiákat építünk íróként, vagy legalább megpróbáljuk. Ő kitalált egy olyan disztópiát, ahol úgy tűnik, nem változnak a rendszerek: az 1984 világa örök statikus világ, ahol a ciklikus ide-oda hajlás nem történik meg. Lehet, hogy ez a jövő. Lehet, hogy a jövő egy tökéletes diktatúra, ahonnan nincs kiút. Valahol ez vonzza is az emberiséget. Ha megnézzük, milyen sok disztópia születik, és azok milyen népszerűek, s hogy a legszabadabb társadalmak milyen lelkesedéssel olvassák ezeket, az mégis érdekes. Miért akarunk mindig a börtönről álmodni, ha szabadok vagyunk? – Ön szerint miért? A fehér királlyal kapcsolatban sokszor megkérdezték tőlem: egy szabad országban hogyan lehet megérteni azt, mikor az ember a börtönökről ír. Bárcsak így működne. Az lenne az ideális, ha a könyveim nem lennének érthetőek. Ha azt mondaná valaki: ilyen nincs, ezt nem lehet megérteni; ez a negyedik dimenzió, hogy valaki a hatalmával visszaél; mi a hatalom, ezt nem értjük... De értjük. Mindenki fölött gyakoroltak hatalmat olyanok, akiknek nem kellett volna, és mindenki gyakorolt mások fölött hatalmat, s lehet, hogy azt megbánta. Ez alapvető emberi kérdés. Ettől vagyunk emberek. Attól, hogy ez ellen küzdünk, vagy ezzel élünk. Ettől vagyunk jók vagy rosszak. Ez fontos mindenkinek, és nem hiszem, hogy ez országfüggő, vagy szabadságfüggő. A hatalomhoz nem kell diktatúra, ahhoz elég egy részeges apa, egy irigy báty, egy rosszkedvű főnök. Ahhoz elég egy rossz útlevél az ember zsebében, és mindjárt kiszolgáltatottá válik. Ez mindig aktuális. – Változik bármi az emberekben a rendszerek alakulásával párhuzamosan, vagy mindig is alá-fölérendelt pozícióban határozzuk meg magunkat? – A hatalom nagyon erős méreg, és nagyon régóta szedjük. Százezer éve élünk törzsi társadalmakban, és alig tudunk valamit erről az időszakról. De énbennem sokszor felmerül, hogy akkor mi volt, hogy telt el sok százezer év? Azt gondolom, ez a hatalomról, a törzsekről szólt; arról, hogy valaki mindig megpróbált felül lenni. Ez olyan erős reflex és ösztön, ami nagyon mélyen benne van az emberekben. Nem hiszem, hogy ez változott volna. Ami változott, hogy néha ennek ellent lehet mondani. – A címadó novellában látjuk azonban, egy pillanatnyi szabadság elérése is mekkora küzdelemmel jár. Van értelme? – A rendszer lenullázása a novellában csak a pillanatnyi kiszabadulás lehetősége. Azt gondolom, amíg a szabadság lehetősége megvan, addig nincs baj. Ebből a szempontból ismét Orwellre kell utalnom, ő az, aki meg tudta mutatni, mi van akkor, ha már a szabadság lehetősége sem létezik. A szabadság, mint fogalom, megszüntethető. Nem evidens. Azt hisszük, hogy evidens, mert úgy nőttünk fel; de el lehet képzelni olyan világot, mikor nincs ilyen, a fogalom is ismeretlen. Ha ez a világ eljön, akkor ezek a könyvek valóban nem lesznek olvashatóak, akkor azt fogjuk kérdezni, miről beszélnek ezek? Épp úgy, ha sose lennénk szerelmesek, hanem osztódással szaporodnánk, akkor valószínűleg nem értenénk a szerelmes regényeket. – A kötetben számos science fictionbe hajló novellát is olvashatunk. Miért foglalkoztatja ennyire a sci-fi, mint műfaj? – Kérdés, kinek mi a sci-fi. Nekem azt jelenti, hogy a valóság határait kicsit túllépem, vagy technikai, vagy érzelmi alapon. Nem köt a fizikai valóság, hanem el lehet jutni egy másik világba. De ez nem lényeges abból a szempontból, hogy emberekről írok; amikor a jövőben írok emberekről, arról írok, hogy mi az ember. A sci-fi ezért érdekes műfaj: gépek között talán még jobban látszik, hogy mi az ember. Mindig akartam sci-fit írni, de sosem akartam. Mindig azt akartam írni, amit látok, és néha olyan dolgokat láttam íróként, ami akár sci-fiként is olvasható volt. Én nem tudom igazán elválasztani ezt a műfajt a szépirodalomtól. Nagyon sok olyan íróm van, aki fontos nekem, akiket így is lehet olvasni. Akár Kafkára is hivatkozhatnék. Kafka sci-fi író? Beckett sci-fi író? Margaret Atwood sci-fi író? Cormac McCarthy sci-fi író? Nem, de olyan könyveket írnak, amit az is elolvashat, aki csak sci-fit olvas. Nekem az a fontos, hogy jó író legyek, és ha éppen sci-fit van kedvem írni, vagy olyan írást, amit sci-fiként is lehet olvasni, akkor hadd lehessen úgy is olvasni. – A mindennapi történések mennyire inspirálják a sci-fi világok megalkotásában? – Azt hiszem, ez a fajta spekulatív irodalom az, ahol a valóságon túl rejlő technikai lehetőségeket is vizsgálni kezdjük. Ez mindig akkor lesz érdekes, amikor valamilyen veszélyben van a világ. A sci-fi nagy korszaka az ötvenes évek, a hidegháború, amikor tulajdonképpen az egész világ egy gombnyomásra van a pusztulástól. Akkor lesz ez valahogy érdekes, elkezdjük vizsgálni ennek a lehetőségét. Ha a technika elpusztíthat minket, az hogyan történik pontosan: egészben fog, vagy csak falatonként fog lenyelni? Azt hiszem, megint egy ilyen korszakot élünk, a technika megint elpusztíthat minket. Egyrészt fizikailag, másrészt a lelkiismeretünket, a lelkünket is. Úgy gondolom, a technikai lehetőségek adottak egy disztópiára. A tudósok azt mondják, olyan jók ma már az MRI scannerek, hogy még nem lehet a gondolatokat technikailag olvasni, de már majdnem. Tíz éven belül megtudhatjuk, ha a megfelelő sapkát viseljük, hogy mit gondolunk. Az a fajta belső szabadság, ami a gondolat szabadsága, az sem biztos, hogy a miénk lesz. Olyan helyzetben van most a technika, hogy az olyan metafizikai kérdések, mint hogy mi az ember, és meddig szabad, újra felmerülnek. – Hogy jönnek ebbe a képbe az angyalok? – Nem tudom miért írtam angyalokról. Gyerekként volt egy erős angyalélményem, egyszer meg akartam lesni az angyalt, és meg is lestem. Nálunk nem a kis Jézus, hanem az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártam, és belestem a kulcslyukon, és tényleg láttam. Nyilván olyan intenzíven elképzeltem, hogy valóban ott volt. Azóta gondolkozom azon, hogy lehetne ezt az élményt megírni. Ebből született néhány ilyen novella. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy mik az angyalok. Lehet, kellene írnom egy olyan novellát, ahol az angyalok vadállatok, és nem tudják, hogy mi nem azok vagyunk. Maga az angyalság nekem nagy kérdés: hogy mi az a fajta lét? – Gyakran megnyilatkozik – akár irodalmi példák mentén – aktuális politikai, társadalmi kérdések kapcsán. Miért fontos ez önnek? – A társadalom attól olyan, amilyen, hogy olyanná tesszük. Úgy érzem, felelős állampolgárként kötelességem beszélni, vitatkozni kérdésekről. Mindig szerettem vitatkozni: apámmal elvitatkoztam mindenféle kérdésekről, és aztán a gyerekeimmel is, a barátaimmal is. Azt gondolom, ez a közbeszéd, hogy vitatkozunk kérdésekről. S néha azt látom, az irodalom egyszerűen tud reagálni társadalmi kérdésekre, a saját írásaim és mások írásai is. Ezt nevezik kultúrának. Szövegek beszélgetnek szövegekkel, emberek beszélgetnek emberekkel, és emberek beszélgetnek szövegekkel: ebből születik a kultúra. Az a lényeg, hogy lehessen vitatkozni. Az nem jó, ha valakinek van valamilyen mondanivalója, és ahhoz úgy ragaszkodik, hogy nem is hajlandó róla vitát nyitni, csak maximum megsértődni hajlandó, ha azt valaki megkérdőjelezi. Szerintem a vita jó tanács: úgy kell fogadni, és annak örülni kell. Egész életemben ebben a szellemben próbáltam élni. És mikor az írásaimmal ezt megteszem, azt a beszélgetést folytatom, amit apámmal elkezdtem hatéves koromban. – Működik Magyarországon ez a fajta vitakultúra? – Működhetne jobban is.

Névjegy

Marosvásárhelyen született 1973. szeptember 10-én. József Attila-díjas író, műfordító. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. Szombathelyen érettségizett. Az ELTE bölcsészkarán angol szakon szerzett diplomát. Felesége Szabó T. Anna költőnő, két fiuk született.
Első regénye a Pusztítás könyve (2002). Ezt követte A fehér király (2005), amelyet több mint harminc nyelvre lefordítottak. Harmadik regénye, a Máglya (2014) a Ceaușescu bukása utáni élet visszásságait mutatja be. Novelláskötete Oroszlánkórus címmel (2015) jelent meg, majd A fehér Király második, javított kiadásával jelentkezett (2016).
A fehér királyból 2016-ban angol–német–svéd–magyar koprodukcióban készült film. A Máglyából Armin Petras német rendező írt színdarabot. A színművet az ő rendezésében mutatják be november 13-án a Vígszínház Házi Színpadán.

Szerző
Frissítve: 2018.10.27. 15:55

Elszántan hallgat a kormány, miképp választja ki az új embert a PIM élére

Publikálás dátuma
2018.10.27. 09:30

Fotó: Google Street View
Bár október 31-én lejár Prőhle Gergely igazgatói mandátuma, még mindig nem tudni, ki fogja vezetni a Petőfi Irodalmi Múzeumot november 1-től. Öt nappal a váltás dátuma előtt az igazgató kiléte mellett arról sincs információ, egyáltalán kiírtak-e pályázatot a posztra.
Prőhle Gergelyt október elején váltotta le Kásler Miklós, az intézményt felügyelő Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere a múzeumigazgatói posztról. A döntés hátterében a nyár eleje óta tartó ún. Kulturkampf állt, amelyet a Magyar Idők sorozata közvetít hétről hétre. A leváltásról hetekig keringtek hírek, mielőtt kimondatott volna. A leváltás miatt aggodalmát fejezte ki a Szépírók Társasága, és a múzeumi szakterület legnagyobb taglétszámmal működő szakmai szervezete, a Pulszky Társaság is.

A leváltás okairól feltett kérdéseinkre a minisztérium a hivatalos közleményével válaszolt: „November 1-i hatállyal a Petőfi Irodalmi Múzeum Főigazgatójának vezetői megbízatása Főigazgató Úr és az Emberi Erőforrások Minisztériumának közös megegyezésével megszűnik. Kulturális területen végzett eredményes tevékenységét az Emberi Erőforrások Minisztériuma kiemelten hatékonynak tartja, egyben köszönetet kíván nyilvánítani az eddigi munkájáért.”
Kásler Miklós miniszter ugyan egy október közepén megjelent interjúban megemlítette, hogy pályázatot írtak ki az intézmény igazgatói posztjára, ennek azóta sincs nyoma. A Népszava újra megkereste a minisztériumot, az alábbi kérdésekre várva választ: Hol található meg a pályázati kiírás?; Kik a tagjai a Magyar Időkben megjelent interjúban említett szakmai bírálóbizottságnak?; Prőhle Gergely október végén, azaz nem egészen egy hét múlva távozik a múzeum éléről. Amennyiben nem írtak még ki pályázatot, ki vezeti az intézményt november 1-től?; Ha nem pályázat útján választanak, hogyan döntenek az új igazgató személyéről?; Mikor derül ki, hogy ki vezeti a Petőfi Irodalmi Múzeumot? Kérdéseinkre két munkanap elteltével sem kaptunk választ.
Frissítve: 2018.10.27. 09:45