Nagy Imre menetjegye

Magyarország miniszterelnöke ne engedje, hogy Nagy Imre szobrához hozzányúljanak, ne engedje, hogy a mártír alakját térrendezésre hivatkozva eltávolítsák!
Orbán Viktor híres, 1989. június 16-án elhangzott beszédéből való az idézet:
„Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. (…) Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt.  Nyugodjatok békében!”
Ungváry Rudolf Akit még nem lehet elfelejteni című írásában megváltoztathatatlan tényként említi a Nagy Imre szobor áthelyezését: „el fogják távolítani, de ez nem számít, ameddig vannak, akik emlékeznek.” Én azonban a mártír miniszterelnök szobra elmozdításának tervét továbbra is kegyeletsértőnek tartom, arról nem is beszélve, hogy a szándékolt durva beavatkozás növelni fogja a politikai erők és a társadalom megosztottságát.
Az ideim rendkívül unalmas október 23-i megemlékezéséken nem hallottunk mást, mint az ellenzéki képződmények jajongását és a kormánypárti szónokok „brüsszelezését”, „migránsozását”. A rétorok alig tettek említést arról, hogy ennek a kis országnak a polgárai ’56-ban lerázták a Rákosi-Gerő diktatúra nehéz igáját, szembefordultak az elnyomóval, és bátran harcoltak a megszálló hatalom katonái ellen. Sokan elestek a vidéki nagyvárosok és Budapest utcáin, ezreket internáltak, százakat kivégeztek, köztük Magyarország törvényes miniszterelnökét.  
Persze lehet álságosan és körmönfontan hivatkozni a Kossuth tér rendezési tervére (sokan teszik), látvány-elképzelésekre és különféle országgyűlési határozatokra, amelyek nem titkoltan azt szolgálják, hogy Nagy Imre szobra tűnjön el a térről, és szelleme törlődjön a nemzeti emlékezetből. A Vértanúk terén álló alak (amelyet kiváló üzletemberek saját pénzükön állíttattak 1996-ban) a tervek szerint a közeli jövőben „elvándorol” a Jászai Mari térre. Szinte látom, hogy 15-20 év múlva, a 2-es villamos végállomásának rendezésére hivatkozva a szobor már „utazhat” Kaposvárra, a kivégzett miniszterelnök szülővárosába. De ha ott esetleg zavar valakit a jelenléte, akkor közvetlenül is irányt vehet a budatétényi Szoborparkba, ahol Leninnel, Kun Bélával és Münnich Ferenccel álldogálhat egy társaságban. A többit az idő és a rozsda megoldja. 
Egy ember léphet fel hatékonyan a szobor megmentése érdekében, az az ember, aki ’89-ben százezrek jelenlétében a Hősök terén fejet hajtott az ’56-os mártírok emléke előtt, és aki ma Magyarországon minden valamennyire is jelentős kérdésben kimondja a végső szót. Aki itt él, az pontosan tudja, hogy hazánkban rendkívüli módon centralizált a hatalom: a miniszterelnök erős kézzel fogja pártját, frakcióját és kormányának tagjait. Nem kiáltok diktatúrát, csak rögzítem a tényeket.
2018. június 25-én egy parlamenti vita keretében Orbán Viktor a következőket mondta: "…bármelyik magyar állampolgár, aki felelősséget visel, abba a helyzetbe kerül, hogy választhatja a hazáját meg a halált, és a halált választja, hogy ki tudjon állni a hazája mellett, és csak a halálával tud kiállni a hazája mellett, és ezért nem megfutamodik, hanem vállalja, aminek jönnie kell, az egy olyan emberi magatartás, amit mindenfajta politikai nézettől függetlenül ennek az országnak, amely politikailag eléggé megosztott, érdemes elismernie és megbecsülnie. (…) Nagy Imre az ’56-os forradalom leverése után azzal, hogy nem tagadta meg a forradalmat, hanem vállalta a magyar népet, azzal megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét”. 
Az idézetben említett menetjegy - a miniszterelnöki megfogalmazás értelmében – örök érvényű, ezért sem lehetséges, hogy térrendezési szempontokra hivatkozva bárki érvényteleníthesse. A szobornak tehát maradnia kell, azon a helyen, ahol érdemi funkciója is van: a Parlament épülete felé fordulva aggódó tekintettel napi huszonnégy órában félti, őrzi, védi az ország népnek szabadságát és függetlenségét.
Kérésem egyszerű és közérthető. Magyarország miniszterelnöke ne engedje, hogy Nagy Imre szobrához hozzányúljanak, ne engedje, hogy a mártír alakját térrendezésre hivatkozva eltávolítsák! Tekintélyét, befolyását és hatalmát is latba vetve gátolja meg a műalkotás áthelyezését!
Szerző
Dávid Ferenc
Frissítve: 2018.10.29. 09:02

Bojkottáljunk együtt!

Nagy utat tettünk meg azóta, hogy a magyar sajtó jobbik fele igyekezett bojkottálni, karanténba zárni a Jobbikot. Ma elfogadott, legitim szereplője a nyilvánosságnak, legalábbis annak, amelyet az imént a sajtó jobbik felének neveztem. Hogy aztán ki adott fel többet az elveiből, a szélsőséges megnyilatkozásokra, nyílt színi zsidózásra, EU-zászló égetésre érzékeny média, vagy a közép felé araszoló párt, azt ki-ki döntse el maga. 
Mindenesetre ma ott tartunk, hogy épp a Jobbik jelentett be bojkottot az úgynevezett köztelevízió ellen, amivel viszont a legcsekélyebb mértékben sem bünteti a kormány szolgálatában álló intézményt. Sőt megkockáztatom: ott, a Kunigunda utcában kifejezetten örülnek az elhatározásnak, őket a legcsekélyebb mértékben sem érdekli vagy befolyásolja, hogy egy parlamenti pártról van szó. Ettől még a jobbikosok megfelelő percszámban fognak szerepelni a képernyőn, no persze nem úgy, hogy meg is szólalnak - a politikai élet mindenkori negatív státusza lesz az övék. 
Ráadásul ennek a tévé-féleségnek a munkatársai jól tudják - de ha nem tudnák, vezénylő tábornokaik felvilágosítanák őket -, hogy a párt szélsőjobbos megítélése okán nem lesz senki, aki megvédené a képviselőit, netán kiállna mellettük. (Szó, ami szó, furcsa lesz majd újra és újra látni, hogy a tévészékház előtti tüntetésen, október 23-án, ott lengedeztek az Árpád-sávos zászlók is. Ajándék ez a műsorkészítőknek.) 
De itt és most nem a Jobbikról, vagy annak – egyébként indokolt – lépéséről akartam szólni. Sokkal inkább arról, hogy vajon van-e értelme egyáltalán egy ilyen bojkottnak. Tudom, valamit kell tenni, mégsem hagyható, hogy közpénzből közel százmilliárdot szórjon el egy intézmény olyan munkára, amely semmiben sem felel meg az alapfeladatának, és akkor még egy szót sem szóltunk a demokratikus követelményekről. Tehát kellene valamit tenni, hogy ez ne így legyen. 
Bojkottálni? Odaállni a Jobbik mellé? És ha a többi párt is odaáll, akkor mi van? Hozna egy ilyen akció bármilyen változást? És: a közös bojkott jelentene-e a szolidaritást, vagy bárminemű közösséget a radikálisokkal? Nehezen megválaszolható kérdések ezek, ám lehet, hogy nem innen kellene közelíteni. Sokkal inkább onnan, hogy mi okoz nagyobb kárt a demokráciában: egy szélsőséges párt létezése, vagy milliárdok elszórása egy ország becsapására, manipulációjára? És ha a válaszunk az, hogy ez utóbbi – mert hiszem, hogy így van -, akkor már megszűnik az a dilemma is, hogy lehet-e – ebben – közös utat választani a Jobbikkal. 
Meglehet: egy ilyen kezdeményezésnek, az általános bojkottnak sem lenne semmilyen hatása az Orbán-kormányra, hiszen éppen azt akarja elérni, hogy abból a dobozból csak ő, ők szólhassanak, ám mégiscsak ki kéne próbálni. Hátha a nemzetközi szégyen oly erős lenne, hogy az végre nyilvánvalóvá tenné: Magyarországon nincs egyenlőség, nem tiszta a szólásszabadság, a közpénzt a kormány és pártjai önmagukra, önmaguk propagandájára fordítják. Vagyis ellopják az adófizetőktől.
Igaz, ma ebben az országban, bizonyos körök számára, törvényes a lopás.
Bojkottálni? Odaállni a Jobbik mellé? Hozna ez bármilyen változást?

Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2018.10.27. 09:18

Kilátás

Téglákon álló kanapé, asztal hifitoronnyal és tévével: ennyi fért Kovács József és párja, Ágnes két és fél négyzetméteres, deszkákból, raklapokból és farostlemezekből eszkábált bódéjába. A férfi áprilisban három hét alatt építette otthonukat a Határ út melletti kiserdőben, ahová a későbbiekben kis faházat álmodott veteményessel, virágágyással, kúttal. Egy új életet. Otthont. 
Amikor arról kérdeztük, nem fél-e, hogy elzavarják, hiszen a terület a Pilisi Parkerdő Zrt.-é, a korábban Németországban programozóként dolgozó József állította, az állami cégnél tudnak róla, hogy ott élnek. Még fizet is a területért: tizenkétezer forintot mondott, amit havonta egy mérnök vett át tőle.
A hosszú hétvégén kiderült, kidobott pénzt volt az utolsó forintig, hiszen az erdészet dolgozói nyolc kunyhót romboltak le a kiserdőben. Minden előzetes bejelentés nélkül: a várost mindennapi betevőjükért járó otthontalanok arra érkeztek – bocsánat az oximoronért – haza, hogy ezúttal valóban fedél nélkül maradtak. Úgy kéttucatnyi hajléktalan, akik nemcsak a sátorlap-furnér-deszka tetőt veszítették el a fejük fölül, de többségük a holmiját – akadtak, akik még a gyógyszereiket – is. Melyek talán értéktelen vackok voltak – nem véletlen végezték valamelyik lomtalanításnál az utcán -, a kiserdőben élőknek viszont az utolsó kapcsolatot jelentették a való világhoz. Az övék volt, a vagyonuk, a tulajdonuk - utóbbi kifejezést akkor tudja igazán megbecsülni valaki, ha éppen semmije sincsen. Mint a kiserdőből az embertelen törvényt vakbuzgón alkalmazó-betartó állami cég által kiűzötteknek.
Pedig nekik volt, ha kevéske is, és éppen ezzel tudták megkülönböztetni magukat a klasszikus utcán élőktől, az életüket egy reklámszatyorba pakoló, kapualjakban, aluljárókban, pinceablakokban éjszakázóktól. Ahonnét ők valahogyan kikecmeregtek, volt erejük, igényük megtenni az első lépést, még ha az csak a kiserdő széléig volt is elegendő. De onnan, a bokrok közül legalább valamennyire látszott az utca túloldala. A kertek, a házak, a virágágyások. 
A veteményes.
Volt erejük, igényük megtenni az első lépést, még ha az csak a kiserdő széléig volt is elegendő

Szerző
Vas András
Frissítve: 2018.10.27. 09:18