Nyolcmillió lázmérő

Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismerünk meg.

Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van szó", egyetlen biztos felismerési pontja a 38 fok körüli láz. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok listájára. Egy amerikai üzletember hétfőn lázas lesz, kedden meghal Fujianban. A többi nagyjából ismert.

Pekingben a pártvezetés április 20-ig titkolózik, akkor közli, hogy 30 milliárd dollárt tartalékol a betegség leküzdésére. A város akkor már üres, turisták nem jönnek, családtagjaink hazautaztak. A vezetők rögtön meg is mondják, mit várnak a világtól.

Nyolc millió lázmérőre lenne szükség. Mikorra? Azonnal.

A nagykövetségek jegyzéket kapnak, a küldeményeket az egészségügyi miniszternek kell továbbítani számlával együtt, pénz most nem számít, mindent fizetnek. Telefon Budapestre, az akkori Egészségügyi Minisztériumba, egyenesen a helyettes államtitkárt célzom meg. Röviden elmondom, ki vagyok, mi a helyzet és mi lenne a teendő.

- Hát ilyen ügyekkel eddig nem foglalkoztunk – mondja a titkárnő közömbösen -, az államtitkár úr amúgyis vidéken van.

- Vidéken nem lehetne elérni?

- Sajnos, nem adhatom meg a számát. Sürgős?

- Nagyon – az órára nézek, otthon éppen fél öt, ilyenkor a hivatalnokok már hazafelé készülődnek, pisi, vásárlási lista, telefon a házastársnak, indulok, drágám.

- Persze - sóhajt a titkárnő. – Minden üzenet sürgős.

Újabb kísérlet, jöjjön az államtitkár. Itt türelmesebb a titkárnő, végighallgat, az államtitkár konferencián van, de reggel korán kezd, érdemes hívni. Másnap csigalassúsággal telnek a percek az irodában, délután négykor, itthon reggel nyolckor újabb telefon.

- Államtitkári értekezlet van – mondja közömbösen a titkárnő. – Esetleg írjon egy rövid levelet, beadom neki.

Válasz nem érkezik, kétszeri tapintatos sürgetés, a titkárnő szerint az államtitkár megkapta a levelet, és foglalkozik a témával. Este tízig ülök a gép mellett, hátha. Semmi. Két nappal később egy osztályvezető jelentkezik Budapestről.

- Nyolc milliót nem tudunk összeszedni – mondja.

- Csak amennyit tudunk. Most akár húsz dollárt is fizetnek darabonként.

- Utánanézhetek, mennyi van raktáron.

Néhány órával később érkezik a válasz.

- Háromszáz van raktáron. Megnézem, mit tehetek.

Több hívás nem jön, az osztályvezető napokig nem elérhető. A németek megszerzik a nyolc millió lázmérőt, adnak hozzá egy katonai különgépet, ami Pekingbe szállítja. Mindegyik dobozon egy kínai felirat: „A német nép ajándéka”.

Számlát nem csatoltak.