Egy múzeum, amely nem a pusztulásról szól

Most éppen csend van a józsefvárosi Sorsok Háza körül. Néha az az érzésem, hogy a hatalom már rég megbánta, hogy kitalálta ezt a vállalkozást. Talán ezért döntöttek úgy, hogy a lubavicsi haszidok vállalkozó kedvű magyarországi szervezetére bízzák az új budapesti holokauszt-központ menedzselését.

Politikai profit

A 2010 óta tartó Orbán-érában már láttunk több ilyen esetet. Előállnak egy elsöprő ötlettel, elkezdik, beleöntenek pár milliárdot, aztán abbahagyják. Vagy azért, mert valós társadalmi ellenállással találkoznak, mint a budapesti olimpia rendezése ügyében, vagy azért, mert kiszámítják, hogy az ötlet ráfizetéses. Anyagilag, politikailag, személyesen. A múzeumi negyed is hasonló történet, ott még valami folyik, de az eredeti eszmének a harmada maradt csak.

A Sorsok Házánál is ez történik. Rárepültek egy ötletre, előálltak egy koncepcióval. Orbánnak azt ígérhette bizalmasa, hogy kis beruházással halmozott politikai profitot nyer majd. A holokauszt emlékhelyet létesítő Fidesz-kormányt senki nem vádolhatja antiszemitizmussal. Akkor sem, ha az elpusztított zsidó gyermekek iszonyú sorsát mutatja be, miközben a Horthy-rendszert tisztára mossa. Az akkori társadalmat felmenti, mivel a bemutatott történet a kevés embermentőről és a megmentettekről szól. Nem a füstbe mentekről, cinkosokról és tettesekről.

De ez csak kitérő. A lényeg, még ha a szándék nem is az, amit én rosszhiszeműen itt feltételezek, hanem tiszta és nemes, hogy így bizonyosan nem lehet tisztességes múzeumot, emlékhelyet létesíteni. Túl sok a maszatolás, túl sok a titok. Érthetetlen, hogy miért titkolóznak. Mi okuk lehet rá? Mit akarnak elhallgatni, mit akarnak átírni?

Az elmúlt évtizedekben a világ több országában is végigjártam hasonló emlékhelyeket Washingtontól, Jeruzsálemen át Jerevánig. Berlintől Szkopjéig. Mindenütt olyan múzeumokat létesítettek az elmúlt években, ahol nem csupán tárgyakat, fotókat állítanak ki, hanem végigvezetnek a múlton, s megértetik, hogy a dolgok miként történhettek úgy, ahogy, mi vezetett odáig. Kik voltak az elkövetők, kik az áldozatok? Miért ők lettek az áldozatok és a körülöttük élők – a szomszédok - miért hagyták elpusztítani őket?

Ezer év közös történelem

Varsóban többször is jártam. A kivégzett Népszabadságban több cikket is írtam a „Polin. Lengyel zsidók múzeuma” létrejöttéről és kiállításáról. A múzeum fantasztikusan szép épülete az egykori varsói gettó területén áll, a hajdani zsidó városnegyedben. Nem holokauszt múzeum, hanem a lengyel-zsidó együttélés és közös történelem ezer évének elbeszélése. Képekkel, tárgyakkal, filmekkel. Ebben a vészkorszak, a hárommillió lengyel zsidó kilencven százalékának elpusztítása egy – iszonyú – fejezet. De a múzeumot létrehozó alapítók nem akarták, hogy az ezer év erről az iszonyatról szóljon csak, viszont nem kerülhették el azt sem, hogy bemutassák a lengyelek és zsidók együttélésének fekete és véres oldalait.

A múzeum civil ötletre indult 1993-ban és 2013-ban készült el az épület. A Polin (Ez Lengyelország jiddis és héber neve) megalapítását a varsói Lengyel Zsidó Történeti Intézetben (ZIH) kezdeményezték – a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum példáját követve. A kezdeményezéshez csatlakozott a lengyel állam, Varsó főváros önkormányzata, külföldi magánszemélyek, alapítványok. Az adományozók száma óriási. A telket Varsótól kapta az intézmény. Az épület költségeit a lengyel állam állta. A kiállítás, vagyis a tartalom létrehozása a ZIH feladata és költsége. A múzeumot a lengyel állam tartja fenn. A Polin első számú turistaattrakcióvá vált Lengyelországban – vonzza a fővárosba utazó lengyeleket és a külföldi turistákat. Eközben iskola, oktatási intézmény is. Nem lehet úgy betérni az épületbe, hogy ne találkozzon ott a látogató lengyel középiskolás csoportokkal, akik számára speciális múzeumpedagógiai programokat készítenek.

Amikor az épület már látogatható volt, de az állandó kiállításon még dolgoztak, a Polin fő attrakciója a múzeumon belül újraalkotott fa-zsinagóga volt. A hajdani Kelet-Lengyelországban lévő Gwoździec városka imaházát a harmincas években leírta, lefényképezte egy építészcsoport, s ez a dokumentáció megmaradt, miközben a gyönyörű épületet – amelyet a XVIII. században színesre festettek – a nácik felgyújtották. Az ácsmunkát nemzetközi diákcsoport végezte: Amerikából, Lengyelországból, Nyugat-Európából érkeztek az önkéntesek, s azok is, akik a fantasztikus színes falfestményeket újraalkották. Ez is része volt a múzeum nyilvánosságának.

A Polin nem csak az épületben létezik, de a kibertérben is. Része a múzeumnak a „virtuális stetl" nevű internetes térség, ahol felkereshető az egykori zsidó élet színteréül szolgáló kisváros, a stetl. Mindez létezik és részben létezett már a múzeum 2014-es nagy megnyitása előtt is. Amikor még nem kezdődött meg az építés, a majdani múzeum helyén egy sátorban ismertették a terveket. Az volt ugyanis az elképzelés, hogy a múzeum ne a pusztulásról szóljon, arról, ami nincs már, hanem a ma itt élőket késztesse tevékeny emlékezésre. Ahogy akkoriban valaki mondta ott nekem, ne úgy gondoljanak a valaha ott élt zsidókra, mint kipusztult furcsa lényekre, akiket lehet sajnálni, de azonosulni lehetetlen velük.

A múzeum elgondolói nem vonultak a háttérbe, nem titkolóztak. Nyilvános volt a múzeummal kapcsolatos összes pályázat, így az építésziroda kiválasztása is nemzetközi pályázattal történt, így nyerte el azt a finn Rainer Mahlamäki. A zsűrihez 119 pályázat érkezett, ezekből 11 került a rövid listára, amiből a győztes tervet kiválasztották. Pályázattal nyert a brit Event Communications cég, amely a történészi „forgatókönyv” alapján megtervezte a múzeumot. Öt évig dolgoztak rajta. A megvalósításra a lengyel Nizio Design kapott megbízást. Pályázaton nyert a kivitelező is. Ezek a munkák és megbízások a nyilvánosság és az adományozók számára átlátható módon történtek.

Húsz évig tartott

A varsói múzeumnak máris jelentős irodalma van. Sok minden hozzáférhető az interneten is. Hogy megerősítsem az információimat, a Polin munkatársaihoz fordultam. Kérdéseimre Joanna Fikus, a múzeum kiállítási részlegének vezetője válaszolt. Megkérdeztem, hogy a múzeum tartalmát miként fogadták el az alapítók. Megtudtam, hogy az állandó kiállítás minden egyes „fejezetét” bemutatták a Múzeum Tanácsának, ahol az alapítók képviselői ülnek, tehát az államot képviselő Kulturális Minisztérium, a varsói önkormányzat és Zsidó Történeti Intézetben (ZIH). Ők fogadták el a programot.

Miként állt össze a program tartalmát meghatározó tudományos, alkotói kör? A munka első állomásán a program megkomponálásában, a történelmi narráció megfogalmazásában öt tudós vett részt. Ezután következett az általános terv, a sematikus és a részletes elképzelés megalkotása, s ekkor már minden galérián saját tudományos csapat dolgozott. Ezek nemzetközi kollektívák voltak; Izraelből, Lengyelországból, Oroszországból, az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból is csatlakoztak kutatók a vállalkozáshoz. Az állandó kiállítás létrehozásán összesen körülbelül 200 ember dolgozott. A múzeum állandó kiállításának hét galériája van, ezek élén egy vagy két fejezetvezető állt, kiemelkedő tudósok, az adott korszak világszerte elismert kutatói. A csapatban még volt 2-3 kurátor, és egy kutatócsoport. Egy-egy galéria koncepciójának megalkotásán további 1 vagy két designer is dolgozott. Az egész munkát a főkurátor felügyelte.

Érdekelt az is, mennyiben vettek részt a lengyelországi zsidó szervezetek, vallási közösségek a folyamatban. Megtudtam, hogy a különböző szervezetek végig véleményezték a múzeummal kapcsolatos munkákat. A lengyel zsidó hitközségek, rabbik jelen voltak az építést megelőző régészeti feltáráson is. A múzeum az egykori varsói gettó területén létesült, s biztosak akartak lenni, hogy nem maradnak ott emberi maradványok.

Az egész folyamat húsz évig tartott. A Sorsok Háza új gazdái azt állítják, hogy jövőre megnyitják a Józsefvárosi pályaudvar hajdani épületet.