Amikor Ady a soros

Ady Endre egy felhő szélén lógázta lábát. A nap fénye hullámokban tört át a vastag párarétegen. Egy rakásban ült az egész páholy: Csáth, Jászi, Schöpflin Aladár - Kossuth és gróf Andrássy odébb ostábláztak.

Ady külön húzódott. Élete rövid és szenvedélyes volt, és néhány dolgot a végére kétségkívül megbánt. Évekig minden hajnalban kapatosan meglovagolta az Operaház szfinxét: jó, ennek sportértéke volt, ilyen paralízises lábbal. De azt bánta, ahogy végül útjára bocsátotta Brüll Adélt: távollétében, ráadásul az egész világ előtt, versben. A másik soha nem épült föl a sokkból, többé nem találkoztak. Vagy mindenkinek van hasonló története?

Csak azt nem bánta, hogy minden ízében, utolsó sejtjéig magyar maradt, szenvedélyesen, néha kivagyi módon: az ilyesmi gyógyíthatatlan.

Dél felé járt A nap szürkén lebegett a felhők fölött. Ady mulatságosan közel hajolt a párához, s ujjával firkálgatni kezdett.

„Napsugarak zúgása, amit hallok. / Számban nevednek jó íze van, / Szent mennydörgést néz a két szemem, / Istenem, istenem, istenem (...) Köszönöm a kétséget, a hitet, / A csókot és a betegséget. / Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek (...) Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm / S hogy te leszel a halál, köszönöm.”

A friss lapokat kezdte olvasgatni. Rég találkozott a nevével, most érdeklődve bukkant egy cikkre, ráadásul bájos, fiatal hölgy írta. De ahogy a végére ért, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem változik semmi, gondolta. Nil novi sub sole, ahogy a Prédikátor mondta. Hány ilyen írást olvasott száz év alatt! Hangtalan mozogni kezdett a szája.

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hígfejüek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse, magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak, űznek / S nekihajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. / Szeretném már magam utálni, / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten / Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? (...) Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, / Jó lesz egy kis hódolás és csönd: / Így nem fogok sohse meghalni!”

Babits huppant mellé. Mióta megszabadult iszonyú torokfájdalmaitól, valósággal joviális személy lett.

- A marhák: olvastad? Megint zsé-lapoznak! Pedig a Nyugat visszatérés volt; visszatalálás az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, egyszóval mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé!

Móricz is odaült közéjük. Ő a legmagyarabb faluban, Tiszacsécsén született. Derűsen megveregette a költőtársak vállát.

Fölsegítette a 165 cm-es Adyt, letakarította róla a vizet.

- A tehetségtelen emberek néha megvadulnak. Ez van. Erdély históriájából számos példával szolgálhatok.

Ady, aki erősen rövidlátó volt, hiúságból nem viselt szemüveget (állítólag ennek köszönhette két híresen hatalmas szemét). Mutatóujjával tovább firkált a semmibe.

„Neved sem értem, Istenem, / De van két, árva, nagy szemem / S annyi bolondot látok, / Hogy e sok bolondságból / Nagy ijedelmemben, / Uram, hozzád kiáltok. / Próbáltam sokféle mesét, / De, hajh, egyik se volt elég: / Szívemben, idegeimben / Kiabáló, nagy lárma / Téged keres, Fölség, / Isten, a tiéd minden.”

Arcán a mosoly békés volt, mint egy csecsemőé, vagy a halottaké, akiktől már nem lehet elvenni semmit, hisz mindenük az utódaiké.