Tisza, újrakeverve

Hatalmi remake-en, újrakeverésen ment át a napokban Tisza István, a Monarchia száz éve meggyilkolt magyar miniszterelnöke. Orbán Viktor kormányfő és a jobboldali szellemi kör meg akar szabadulni „a történelemoktatás nyakunkban cipelt marxista, poszt-marxista koloncától” (Kövér László), s próbálja megteremteni a jobboldali történelmi-kulturális kánont, mert annak hiányában látja sikertelen kormányzásának okát. 
Tisza megítélése a történészek dolga. A jobboldali kánonteremtéssel sem volna bajunk, ha azt nem a politika formálná. Ha ez a kánon nem égetné a kiátkozás billogját mindenre, amit nem gondol a sajátjának és kisajátítandónak. Ha azonban a politika maga teremt történelmi-kulturális kánont, annak szörnyű vége lesz. Mert ebből a spirálból éppúgy nincs kiszállás, mint amikor a bolsevik (és nem a baloldali) kánon kitaszított a köztudatból minden neki nem tetsző eszmét. A NER rendületlenül törekszik előre saját logikája mentén.
Néhány napja a kormánypárti Magyar Idők azt írta Ady Endréről: ezt a baloldal által készpénzen megvásárolt, keresztény magyar embertípust, egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt, ki kellene venni a magyar kultúrából. Rövidlátóan nem értettük Ady rugdosását, pedig nyakunkon volt a Tisza-évforduló, meg kellett hát taposni azt, aki vad, geszti bolondnak írta meg Tiszát. Nem gondoljuk, hogy a politika közvetlen megrendelésére: a politika talpnyalói már a Gazda gondolatait is olvasni vélik. Aztán, ha túltolnák, legfeljebb birizgálják az ellenzék bölcsességet nélkülözőn ágaskodó idegvégződéseit.
Gondolatolvasásban amúgy még mindig a dohánylevelek közé száműzött Lázár János volt kancelláriaminiszter a legjobb. Nemcsak dörzsölt politikai vigéc, de intelligens vigéc, ha néha többet is mond a kelleténél. A Tisza-megemlékezésen, a parlamentben például azt: Tiszának példaképnek kellene lennie a jelen és a közeljövő magyar politikusai számára, ha az országot újra azzá a nagy állammá akarják tenni, amely ezer éven át létezett.
Jusson eszünkbe, hogyan jelentkezett be Közép-Kelet-Európa vezetésére nyári, tusványosi beszédében Orbán. S hogy Tisza halálával szűnt meg szimbolikusan a történelmi Magyarország, omlott össze a dualista állam. A Birodalom, amelynek szétesését Tisza az először zsigeri elutasítással fogadott háború következményeként előre látta. Azt is, hogy a magyar szupranacionalizmus Kárpát-medencei uralmának is véget vet a Monarchia többi népének önálló nemzetalkotást óhajtó nacionalizmusa.
Orbán azt mondja: az egyenjogú, erős nemzetállamok Európájában hisz, a föderatív demokratikus „birodalmi” Európa helyett. Akkor mit akar a Tisza-remake-kel? A nemzetet akarja felkészíteni a magyar szupremácia közép-európai hatalomátvételére. Ha így van, nemcsak a Nyugattal, hanem a hajdani Kis-Antant nacionalizmusaival is csattanni fog. Nem lesz könnyű dolga, mert Adyról mindenki tud errefelé, a vad, geszti bolondról meg senki. Viszont miközben újra megtanuljuk Tiszát, a hajdani birodalom után az „európai birodalmat” is elveszíthetjük, s rohanunk a háborúba.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.11.05. 08:31

Megkésett reagálás

Donald Trumpról eddigi tevékenysége alapján általában nem feltételezem a távlati gondolkodásra való képességet. Valószínűleg most is tanácsadói győzték meg az Egyesült Államok jelenlegi elnökét a rövid és közepes hatótávolságú rakétákat tilalmazó, 1987-es szerződés felmondásának szükségességéről. Kétségtelen, hogy a szóban forgó megállapodás gyökeresen más politikai klímában köttetett meg, mint ami napjainkra jellemző. A Ronald Reagan nevével fémjelzett Stratégiai Védelmi Kezdeményezés olyan nagymérvű fegyverkezési versenybe hajszolta bele Moszkvát, hogy a gazdasági teljesítőképességének határára érkezett eurázsiai nagyhatalom politikai vezetése konstruktív párbeszédre kényszerült tengerentúli partnereivel. A reálpolitikusként viselkedő Mihail Gorbacsovra hárult a hálátlan feladat, hogy a hazája kapitulációjával felérő fegyverzetkorlátozási megállapodást aláírja egy végletesen meggyengült, utópisztikus kísérletben fogant rezsim nevében. A kétpólusú világ megszűnése óta eltelt harminc év bebizonyította, hogy a posztszovjet térség kontinuitása a pártállami időkkel politikai értelemben töretlen, az orosz államóriás demokratizálódásába vetett hit illúzió volt. A revansista, agresszív külpolitikát folytató Putyin és a szóban forgó katonai önkorlátozásból kimaradó Kína vezetése egyaránt az autoriter állam és a piacgazdaság keresztezésével kísérleteznek. Ma még nem tisztázott, ez a modell hosszú távon vajon működőképes-e, avagy a gazdasági liberalizáció szükségszerűen elindít majd bizonyos folyamatokat a nyilvánosságban is. Zárójelben jegyzem meg: ez a sajátos hibriditás jellemző azokra a kelet-európai államokra is, melyeknek autokrata vezetői egyre inkább függő viszonyba kerülnek Moszkvától. Az orosz elnök kétségbeesett ragaszkodása az INF-szerződés érvényben maradásához mindenesetre annak a jele, hogy ő maga sincs meggyőződve hazája gazdaságának teherbíró képességéről egy újabb fegyverkezési verseny esetére. Az észak-atlanti szövetség, mely éppoly megkésetten reagált a mind leplezetlenebb orosz fenyegetésre, akár Brüsszel az orbáni ámokfutásra, most azonban a cselekvés mezejére lépett. Az elrettentő erőt demonstráló válaszlépések közé tartozik a NATO minapi defenzív hadgyakorlata Észak-Európában, valamint a sorsdöntő kongresszusi választások közeledtével mindinkább reagani babérokra törő amerikai államfő törekvése a „csillagháborús terv” bravúrjának megismétlésére. Donald Trump elnökségéről elmondható, hogy mindenekelőtt az elődei által megkötött szerződések felmondásával jellemezhető. A párizsi klímaegyezményből való kilépéssel Washington közelebb sodorta az emberi civilizációt a katasztrófához, kihátrálása az iráni atomalkuból pedig a közel-keleti térség lángba borulásával fenyeget. A moszkvai rezsim térdre kényszerítését célzó fegyverkezési verseny burkolt meghirdetése Trump részéről ellenben előremutató döntés. A közismert reagani terminussal élve: Putyin Oroszországot ismét „gonosz birodalommá” tette, mely nem csupán Európa keleti felének demokráciáit, hanem a világbékét is fenyegeti.
Szerző
Beck Tamás

Memento mori?

A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben - vélekedett Abraham Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke. Ennek bizonyításához azonban az első republikánusnak, akit Amerika államfőjének megválasztottak - rajta kívül álló okokból - nem sok ideje maradt, mert mint az közismert, hivatali ideje alatt, 56 éves korában meggyilkolták. Intelme azonban örök érvénnyel bír.
Új jelenségnek számít, hogy a Mindenszentek-Halottak napja ünnepkör időszakában Magyarországon egyre több szolgáltató emlékezteti a halandókat az elkerülhetetlen elmúlásra. Csúcsszezonja van ilyentájt a valódi és a művirág-, a mécses- és a gyertyakereskedőknek, akikhez új keletű társként a tökbeszállítók is csatlakoztak. A kegyeleti szolgáltatást nyújtók is felbátorodva ajánlkoznak,  összehasonlító árlistájukból kiderül, hogy furcsa egy piac ez, ugyanis díjaik korántsem az adott térség polgárainak anyagi teherbíróképességét tükrözik: a borsodi végtisztesség átlagos költségei felülmúlják még a budapestit is. 
Aligha véletlen, hogy éppen ebben az időszakban jelent meg az egyik pénzintézet felmérése a magyarok kiábrándító egészségügyi kilátásairól. A 30 és 59 év közötti polgárok 31 százaléka arra számíthat, hogy nem éri meg a nyugdíjas életkort. A pesszimizmus főleg a falvakban élő, 30-as korosztály esetében indokolt. Ugyanakkor a nagy átlagot tekintve a jövőtől való félelmet az elmúlt évtizedek tapasztalatai aligha igazolják, hiszen az elmúlt hat és fél évtizedben megkétszereződött a 65 éven felüli magyarok aránya - igaz, hogy fogyó összlélekszám mellett. 
Az azonban kétségtelenül Abraham Lincolnt látszik igazolni, hogy az egészségesen töltött idő eközben alig két esztendővel növekedett: alig haladja meg a 60 esztendőt, amikor még fél évtizednyi távolságban van az öregségi nyugdíjkorhatár. A fiatal, falusi férfiak - természetesen nem csak ők - nehezen dönthetik el, mitől is tartsanak jobban: az idős kortól, vagy a gyakran már 40-es 50-es éveikben jelentkező betegségektől. Egyre terjed az a nézet, hogy aki képes félretenni pénzt, esetleg sokat, annak azzal is számolnia kell, hogy ezt szinte teljes mértékben felszívják majd a betegségei, gyógykezelésének költségei.
A tudatos emberek tovább élnek, hiszen megnő a teljesítőképességük, s mindez párosul a rendszeretettel és a felelősségérzettel. Az időnek, amellyel mi, magyarok mindig rosszul álltunk,  érdemes megismerni a működésmódját, és kiépítenünk a hozzá kapcsolódó legideálisabb szemléletet. Mindezek nem velünk született tulajdonságok, megtanulhatóak. „Aki ellenőrzi a múltat, ellenőrzi a jövőt. Aki ellenőrzi a jelent, ellenőrzi a múltat” – írja George Orwell 1984 című regényében. A falusi fiatal felnőttek  feltehetően azt tapasztalják, hogy ez az "ellenőri szerepkör" a mai Magyarországon nem az ő kezükben van, hanem a mindent befolyásolni kívánó hatalom eszköze. 
De a helyzet számukra sem reménytelen. Érdemes úgy élniük, hogy mégiscsak megérjék: a majdani postás náluk is csenget, az öregségi nyugdíjukkal.
Szerző
Bonta Miklós