Bridget Jones, a kilencvenes évek szingli hőse egyik értelmes pillanatában fontos döntést hoz: kidobja az összes önsegítő és életmód-tanácsadó könyvét a kukába. Ez jutott eszembe, amikor végre sikerült átrágnom magam Pamela Druckerman: Bonjour Madame című könyvén.
Pedig az alaphelyzet nem érdektelen: egy amerikai nő Párizsban élve tapasztalja meg a két földrészen élő „átlagos” nők élete közötti különbözőségeket. És a nő, az idő múlásával szemben mindenütt vívott a küzdelmét.
A cím arra a tényre utal, hogy a franciák a köszönést megszólítással egészítik ki, ezzel rögvest azonosítva a belépőt. Főhősünk, Pamela pedig meglepetten veszi észre, hogy negyvenes éveihez érve Mademoiselle-ből hirtelen Madame-má lett. De hát nem minden negyvenes, igazolványt felmutatni nem tudó nőnek adatik meg, hogy kiküldjék egy dohányboltból...
A „Tudhatod, hogy a negyvenes éveidet taposod...” típusú, frappánsnak szánt mondatai és a „Hogyan” kérdést ismétlő fejezetcímek után következnek a véget alig érő történetek ruhavásárlásokról, gyereknevelési problémákról, társasági életről, kommunikációról és házasságról. Míg egyszer csak elérkezünk a szerző rákbetegségéhez. Amiről nagyjából ugyanazzal a kicsit közömbös és nagyon felszínes módon és terjedelemben ír, mint a megereszkedett szemhéjról. Nem jelenik meg másképp a világot megbénító hír sem: a Bataclan színházban és más párizsi helyszíneken elkövetett, százharminc halálos áldozatot követelő terrortámadás-sorozat ugyanakkora hangsúlyt és teret kap, mint a farmerméretek; és a minszki zsidó elődök második világháborúban zajlott története sem érdemel többet a férjnek születésnapra ajándékozott hármas szexnél.
Ha mindezt legalább csillogó humorral, öniróniával vagy pergő stílussal tudná feledtetni a könyv, akkor talán nem az aránytalanságokra figyelne az olvasó. De nem, a Bonjour Madame még egy középkategóriás osztálytalálkozó oldottságát sem képes előidézni.
Van azonban valami, ami miatt érdemes elolvasni Pamela Druckerman könyvét. A felismerés, hogy aki huszonévesen felszínes, negyvenesként sem képes mélyenszántó gondolatok megfogalmazására; aki fiatalon empátia nélkül él, az középkorúként sem lesz érzékeny; és aki az ifjúság hamvasságával fedi tudatlanságát, az éretten is csak tapasztaltabb lesz, nem bölcsebb.
