Támadás a hálapénz ellen

Nem kell ahhoz onkológusnak lenni, hogy kijelenthessük, a hálapénz a magyar egészségügy rákfenéje. Olyan méretűre kell szabni az egészségügyi reformot, hogy mind az ágazat munkavállalói, mind a betegek számára indokolt és elfogadható legyen a korrupció eme makacs formájának azonnali törvényen kívül helyezése. Ettől kezdve a hálapénz elfogadása befolyással való üzérkedésnek és adócsalásnak fog minősülni. Ez a reform-csomag méretének alsó határa. A reform felső határa az Alaptörvény, amely 2011-ben egy csapásra megszüntette a társadalombiztosítás alkotmányos talapzatát. Belátható időn belül a tb-rendszer visszaépítésére nem lesz lehetőség, nemcsak azért, mert az Alkotmány visszaállításához 2/3-os többség kell, hanem azért is, mert a munkaképes korosztályok szolidaritási hajlandósága (másképpen fogalmazva: a járulékfizetési rendszerbe vetett bizalma) az elmúlt nyolc év során elillant. 
Itt és most az a betegek legfőbb érdeke, hogy minél kevesebb orvos és nővér hagyja el az országot és a pályát. A magán- és az állami egészségügy térbeli és intézményi elkülönítése – mint ahogyan az a kiszivárgott hírek szerint a kormány tervezi – értelmetlen, és ha mégis kierőszakolják, súlyos zavarokhoz fog vezetni. Sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy alacsony kapacitás-kihasználással, I. és II. osztályú színvonalat nyújtva, két független rendszer működjön egymás mellett. Ehhez sem orvos, sem nővér, sem pénz nincs elegendő, és növelné a szegények és gazdagok közötti társadalmi szakadékot. Az állami és a magánegészségügy együttműködésére és versenyére egyaránt szükség van, ám ehhez valós költségeken alapuló, átlátható elszámolások és racionálisan működő ösztönzők kellenek mind a betegek, mind az orvosok érdekeit tekintve. Hetven év után egyszer és mindenkorra világossá kell tenni, hogy mi mibe kerül a magyar egészségügyben. A versenynek csak akkor van értelme, ha a feltételek hasonlóak.
Mitől lesz több pénz a rendszerben? Az első lépés a lakásrendelők pénztárgépeinek bekötése a NAV-hoz, azért és pontosan úgy, mint ahogyan az más szolgáltató ágakban történt az elmúlt évek során. Szimbolikus mértékű, 5 százalékos ÁFA bevezetésére is szükség van. A magánszolgáltatóknál igénybe vett szolgáltatások díja 30 százalékban legyen visszaigényelhető minden magyar állampolgár számára. A visszafizetés adó-, illetve nyugdíj-jóváírás útján történik az államkincstáron keresztül. Az állami szektorban vissza kell állítani a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, illetve jogszabályi úton biztosítani kell, hogy 30 százalékos önrész (de minimum 5 ezer, maximum 100 ezer forint) vállalásával mindenkinek legyen joga a szabad kórház- és orvosválasztáshoz. Ezek a pénzek közvetlenül a kórházak és szakrendelők bevételét fogják növelni. A kórházban és szakrendelőkben dolgozó orvosok nem lehetnek közalkalmazottak; munkaviszonyban vagy vállalkozói szerződés alapján dolgoznak majd.
Az állami szektorban dolgozó nővérek és szakdolgozók helyzetén azonnali, radikális béremeléssel kell javítani – ennek fedezetét akár az épület- és gépberuházások halasztásával is érdemes előteremteni. A kormány jogszabályi változásokkal támogassa, hogy a szakdolgozók akár egyénileg, akár csoport-praxisban, számla ellenében otthonápolási tevékenységet vállaljanak, melynek díjából ugyancsak 30 százalék a kincstáron keresztül visszaigényelhető.
Valamennyi magánrendelőben – nem ideértve a mai háziorvosi rendelőket, amelyekben az ellátás továbbra is ingyenes – legyen kötelező az árlista közzététele mind a helyszínen, mind a szolgáltató internetes honlapján. A jövőben új orvosi magánrendelőt csak olyan orvos nyithat, akinek van legalább 3 év igazolt kórházi munkaviszonya a szakvizsga megszerzése után. A háziorvosi rendszert a nagyvárosokban kiegészíthetik olyan kisebb ügyeleti rendelők, ahová bejelentéssel, fizetés ellenében kisebb belgyógyászati panaszokkal lehet fordulni.
Valamennyi intézmény, valamennyi szakrendelésén szükség van folyamatos bejelentkezésre épülő, nyilvános várólistára, a kórházak és nagyobb szakrendelők esetében a szakmai indikátorok (pl. kórházi fertőzések) publikálására; bátorítani kell a szakmánkénti rangsorok készítését.
Budapest és az agglomeráció ellátására öt, az ország további területeinek ellátására összesen kb. 25 centrum kórházra van szükség. Jelenleg Budapesten és Pest megyében 21, az ország többi megyéjében 76 állami kórház működik – lényegében mindenütt állandó az orvos- és nővérhiány. A helyzet hónapról-hónapra romlik. Harminc centrumkórház azonban a nap 24 órájában, az év minden napján képes kell hogy legyen arra, hogy - kisszámú kivételtől (pl. súlyos égési sérülések) eltekintve – a betegek számára definitív ellátást nyújtsanak bármilyen megbetegedés esetén. Az egy-egy betegségcsoportra szakosodott országos intézeteket fokozatosan integrálni kell a centrumkórházakba. 
Mindez csak akkor lehetséges, ha az orvos- és nővérállomány a centrumkórházi funkcióra kijelölt intézményekben a mai szinthez képest jelentősen megnő. Ugyanakkor az ilyen módon nem működtethető kórházak alakuljanak át elsősegély-nyújtó helyekké, legyenek képesek enyhébb lefolyású belgyógyászati betegségek kezelésére, egynapos sebészetre és rehabilitációs gondozása. Ha van rá kereslet, akkor közülük többet – tisztességes versenyfeltételek mellett - privatizálni is lehetne.
Csodák az egészségügyben sincsenek. Értelmes reformok útján az ellátás minősége azonban számottevően javítható, a várakozási idők csökkenthetők, a korrupció visszaszorítható, az orvosoknak nem kell lehajtott fejjel borítékot elfogadniuk. Ha tudható, hogy mi mibe kerül, és mennyi hasznot termel, akkor van ok abban bízni, hogy az állami egészségügy mellett viszonylag gyors ütemben a magántőke is növelni fogja befektetéseit, és összességében az egészségügy minden magyar állampolgár számára érzékelhetően javul.
Szerző
Mihályi Péter
Frissítve: 2018.11.07. 10:15

Ratkó Anna öröksége

Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség - mondta a Rákosi Mátyástól miniszteri rangot kapó Ratkó Anna. A népjóléti és egészségügyi tárca irányítója jó káder módjára végrehajtotta feladatát: megszüntette a családok autonómiáját a gyermekvállalásban, büntette az abortuszt, gyermektelenségi adót vetett ki - a  férfiakra 50, a nőkre 45 év alatt.    
Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb rendű formáját abban éreznék, ha unokákat szülhetnének nekünk - ezt már Kövér László mondta majd' hetven évvel később. A nagyon is áthallásos üzenetben a házelnök a nemzet lélekszámának csökkenése miatt aggódott, és ha nem lett volna egyértelmű a mondandó, Németh Szilárd Fidesz-alelnök még pontosította is: „Szüljük tele a Kárpát- medencét”! 
Ma már fizetett kormányhirdetésből (is) tudjuk: „Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki!” A családok évében fogant EMMI ajánlás, úgy vélem, minden józaneszű honfitársunknak evidens. Kár mindeközben még a nemzettudatot is aprópénzre váltani. Ráadásul a radikális nemzeti "fogantatások" ügye nagyon is összetett kérdés. Kétségtelen, hogy amíg a Ratkó korszakban több mint 200 ezer magyar gyerek látott évente napvilágot, addig ma a fele sem, miközben a halálozások száma ez idő alatt megnőtt. A ma évente születő kilencvenezer gyerek valóban a kívánatos reprodukciós ráta alatt marad. A családonként kettőt sem elérő gyermekszám kétségkívül riasztóan illusztrálja a népességfogyást.
A kormányzatnak tudomásul kellene vennie: egy gyermek felnevelése nem parancsra megy, még központi segítség nélkül is 20-25 millió forintba (!) kerül egy családnak, amíg kibocsátja a fészekből legféltettebb kincsét/kincseit. (Ez az évi egy-másfélmillió persze a gyermek növekedésével „szóródik”.) Mégis, tisztán kell(ene) látni: az első gyermek vállalásának kitolódása a 30-35 éves korra a párok életében ma már természetes, és az sem feledhető, hogy a Ratkó-generáció gyermekei-unokái már külföldön keresik a boldogulásukat, ott adóznak és fizetik a tébéjárulékot.  
S ha úgy alakul, majd külföldön szereznek Nobel-díjat is. Egy sikerre ítélt generáció távozik most, akik hiába születtek idehaza, mégis máshol teljesednek ki, és csupán számszerűen növelik a magyar népességet.
Frissítve: 2018.11.07. 10:13

Korlátok

Derékig csüng az ablakban. Hadonászik, miközben egyensúlyozni próbál. Mintha valami furcsa állat próbálna minél nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnni azáltal, hogy kifeszíti a nyaka körül a bőrredőt. Csak épp ő nemhogy nem félelmetes és hatalmas, de egyenesen zsugorodni látszik. Legszívesebben leszaladnék hozzá, át az úttesten, beugranék az ablakon, és behúznám a szobába, csókolom, itt lakom szemben, tessék csak megnyugodni, tudom, hogy igaza van, de úgysem tehetünk semmit, ha lett volna bármiféle hatása a folytonos panaszoknak, már történt volna valami. De láthatóan semmi sem történt.
A nő hadonászik és ordibál – a dühtől kissé artikulálatlanul, de azért érthetően.
- Rohadjatok meg mind, a büdös kurva anyátokkal együtt, aki hagyja, hogy itt vedeljetek! Dögöljetek meg, ahányan vagytok, nincs nyugta az embernek tőletek, hát nem értitek, kis rohadékok, hogy hónapok óta nem tudok aludni?!
Több ponton is igazat kell adnom neki: hajnali fél egy múlt, én is aludnék, csak azért nyitottam ki az ablakot, hogy megnézzem, mi volt ez az éktelen csattanás. Hát a kocsma előtt álldogáló gyerekek közül a legrészegebb feldöntötte a gázvezetéknek ásott gödröt elkerítő hevenyészett korlátot, ami dominóelv-szerűen magával rántotta a léceket vagy száz méter hosszan a feltört járda mellett. Az aszfaltra zuhanó fa és a kidőlt vasoszlopok olyasféle hangot adtak, mintha valami felrobbant volna. A többi gyerek persze ezt rettenetesen viccesnek találta, úgyhogy mire a hozzám hasonlóan halálra rémült néni megjelent az ablakban, már a térdüket csapkodták a röhögéstől. Hát ez kurva vicces volt, veregette vállba a legrészegebbet egy lány, igyekezvén hozzátenni, hogy mekkora poén, kár, hogy nem nyomtunk róla lájvot.
Az úttesten heverő lécek balesetveszélyesek: az autósok nemigen látják őket, ám ha valaki ráhajt egyre, könnyen kisodródhat, és kész a baj. Ez eszébe jut két kevésbé részeg gyereknek is, mert elindulnak, hogy felállítsák a kordont, ami persze újra meg újra eldől. A gyerekek röhögnek, a néni a sírásig hergelte magát, félő, hogy egyszer csak előrebukik, és kiesik a járdára. Ha kicsit nyújtózna, talán el is kaphatná valamelyik magasabbnak a fejét, de ő láthatóan túl van már a racionalitás határain, azt üvölti, hogy fel fogja gyújtani az egész tetvedék kocsmát, akkor is felgyújtja, ha az ő lakása is kiég vele együtt, égjen le az egész kóceráj, úgyis mindegy, mert ez így nem élet.
Amióta újranyitott a kocsma azokkal a ronda fényfüzérekkel, idejárnak a gyerekek a közeli iskolából. A pletyka szerint már az is hosszas hadakozásba került a szülői munkaközösségnek meg a tantestületnek, hogy legalább a 14 éven aluliaknak de adjanak alkoholt. 
Egy taxis jó nagyot dudál az úttest szélén szerencsétlenkedő gyerekekre, akiknek végre sikerül felállítani a kordont. A nő az ablakban rekedten kiabálja, hogy benn fogtok égni mind, ti kis férgek; amikor leégnek a cigik, a gyerekek visszamennek a kocsmába, a nő még áll egy darabig, aztán bezáródik az ablak. Másnap kezdődik minden elölről.
Frissítve: 2018.11.06. 09:38