Támadás a hálapénz ellen

Nem kell ahhoz onkológusnak lenni, hogy kijelenthessük, a hálapénz a magyar egészségügy rákfenéje. Olyan méretűre kell szabni az egészségügyi reformot, hogy mind az ágazat munkavállalói, mind a betegek számára indokolt és elfogadható legyen a korrupció eme makacs formájának azonnali törvényen kívül helyezése. Ettől kezdve a hálapénz elfogadása befolyással való üzérkedésnek és adócsalásnak fog minősülni. Ez a reform-csomag méretének alsó határa. A reform felső határa az Alaptörvény, amely 2011-ben egy csapásra megszüntette a társadalombiztosítás alkotmányos talapzatát. Belátható időn belül a tb-rendszer visszaépítésére nem lesz lehetőség, nemcsak azért, mert az Alkotmány visszaállításához 2/3-os többség kell, hanem azért is, mert a munkaképes korosztályok szolidaritási hajlandósága (másképpen fogalmazva: a járulékfizetési rendszerbe vetett bizalma) az elmúlt nyolc év során elillant. 
Itt és most az a betegek legfőbb érdeke, hogy minél kevesebb orvos és nővér hagyja el az országot és a pályát. A magán- és az állami egészségügy térbeli és intézményi elkülönítése – mint ahogyan az a kiszivárgott hírek szerint a kormány tervezi – értelmetlen, és ha mégis kierőszakolják, súlyos zavarokhoz fog vezetni. Sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy alacsony kapacitás-kihasználással, I. és II. osztályú színvonalat nyújtva, két független rendszer működjön egymás mellett. Ehhez sem orvos, sem nővér, sem pénz nincs elegendő, és növelné a szegények és gazdagok közötti társadalmi szakadékot. Az állami és a magánegészségügy együttműködésére és versenyére egyaránt szükség van, ám ehhez valós költségeken alapuló, átlátható elszámolások és racionálisan működő ösztönzők kellenek mind a betegek, mind az orvosok érdekeit tekintve. Hetven év után egyszer és mindenkorra világossá kell tenni, hogy mi mibe kerül a magyar egészségügyben. A versenynek csak akkor van értelme, ha a feltételek hasonlóak.
Mitől lesz több pénz a rendszerben? Az első lépés a lakásrendelők pénztárgépeinek bekötése a NAV-hoz, azért és pontosan úgy, mint ahogyan az más szolgáltató ágakban történt az elmúlt évek során. Szimbolikus mértékű, 5 százalékos ÁFA bevezetésére is szükség van. A magánszolgáltatóknál igénybe vett szolgáltatások díja 30 százalékban legyen visszaigényelhető minden magyar állampolgár számára. A visszafizetés adó-, illetve nyugdíj-jóváírás útján történik az államkincstáron keresztül. Az állami szektorban vissza kell állítani a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, illetve jogszabályi úton biztosítani kell, hogy 30 százalékos önrész (de minimum 5 ezer, maximum 100 ezer forint) vállalásával mindenkinek legyen joga a szabad kórház- és orvosválasztáshoz. Ezek a pénzek közvetlenül a kórházak és szakrendelők bevételét fogják növelni. A kórházban és szakrendelőkben dolgozó orvosok nem lehetnek közalkalmazottak; munkaviszonyban vagy vállalkozói szerződés alapján dolgoznak majd.
Az állami szektorban dolgozó nővérek és szakdolgozók helyzetén azonnali, radikális béremeléssel kell javítani – ennek fedezetét akár az épület- és gépberuházások halasztásával is érdemes előteremteni. A kormány jogszabályi változásokkal támogassa, hogy a szakdolgozók akár egyénileg, akár csoport-praxisban, számla ellenében otthonápolási tevékenységet vállaljanak, melynek díjából ugyancsak 30 százalék a kincstáron keresztül visszaigényelhető.
Valamennyi magánrendelőben – nem ideértve a mai háziorvosi rendelőket, amelyekben az ellátás továbbra is ingyenes – legyen kötelező az árlista közzététele mind a helyszínen, mind a szolgáltató internetes honlapján. A jövőben új orvosi magánrendelőt csak olyan orvos nyithat, akinek van legalább 3 év igazolt kórházi munkaviszonya a szakvizsga megszerzése után. A háziorvosi rendszert a nagyvárosokban kiegészíthetik olyan kisebb ügyeleti rendelők, ahová bejelentéssel, fizetés ellenében kisebb belgyógyászati panaszokkal lehet fordulni.
Valamennyi intézmény, valamennyi szakrendelésén szükség van folyamatos bejelentkezésre épülő, nyilvános várólistára, a kórházak és nagyobb szakrendelők esetében a szakmai indikátorok (pl. kórházi fertőzések) publikálására; bátorítani kell a szakmánkénti rangsorok készítését.
Budapest és az agglomeráció ellátására öt, az ország további területeinek ellátására összesen kb. 25 centrum kórházra van szükség. Jelenleg Budapesten és Pest megyében 21, az ország többi megyéjében 76 állami kórház működik – lényegében mindenütt állandó az orvos- és nővérhiány. A helyzet hónapról-hónapra romlik. Harminc centrumkórház azonban a nap 24 órájában, az év minden napján képes kell hogy legyen arra, hogy - kisszámú kivételtől (pl. súlyos égési sérülések) eltekintve – a betegek számára definitív ellátást nyújtsanak bármilyen megbetegedés esetén. Az egy-egy betegségcsoportra szakosodott országos intézeteket fokozatosan integrálni kell a centrumkórházakba. 
Mindez csak akkor lehetséges, ha az orvos- és nővérállomány a centrumkórházi funkcióra kijelölt intézményekben a mai szinthez képest jelentősen megnő. Ugyanakkor az ilyen módon nem működtethető kórházak alakuljanak át elsősegély-nyújtó helyekké, legyenek képesek enyhébb lefolyású belgyógyászati betegségek kezelésére, egynapos sebészetre és rehabilitációs gondozása. Ha van rá kereslet, akkor közülük többet – tisztességes versenyfeltételek mellett - privatizálni is lehetne.
Csodák az egészségügyben sincsenek. Értelmes reformok útján az ellátás minősége azonban számottevően javítható, a várakozási idők csökkenthetők, a korrupció visszaszorítható, az orvosoknak nem kell lehajtott fejjel borítékot elfogadniuk. Ha tudható, hogy mi mibe kerül, és mennyi hasznot termel, akkor van ok abban bízni, hogy az állami egészségügy mellett viszonylag gyors ütemben a magántőke is növelni fogja befektetéseit, és összességében az egészségügy minden magyar állampolgár számára érzékelhetően javul.
2018.11.07 10:01
Frissítve: 2018.11.07 10:15

Az ördög neve: vámtérség

Lehet, hogy most tévedett a Financial Times, de az is lehet, hogy mégsem. A londoni City mellett a brüsszeli uniós apparátus körében is mindennapi kötelező olvasmánynak számító, rózsaszín papírra nyomott lap szerdai számában megjelent kommentár, amely a Brexit-tárgyalásokon elért áttörés előző esti bejelentéséről szólt, tartalmazott egy olyan kitételt, hogy Dominic Raab kiválásügyi minisztert kell figyelni, mert ha az ő kemény feje befogadja az alku tartalmát, akkor az jó eséllyel keresztülpasszírozható a brit döntéshozatali gépezeten. Ha viszont Raab tiltakozásul lemond, akkor valószínűleg magával rántja a mélybe egyfelől az unióból való rendezett, megállapodáson nyugvó brit távozás lehetőségét, másfelől pedig megpecsételi Theresa May miniszterelnök politikai sorsát.
Dominic Raab tegnap lemondott. Jelen pillanatban még nem szakadt le az ég, de - mint tudjuk - Nagy-Britanniának nincs állandó éghajlata, csak pillanatnyi időjárása. Szerda este a maratoni kormányülésen Maynek még sikerült leszuszakolnia a többség torkán a tervezetet, de ha valóban Raab a lakmuszpapír, akkor a miniszterelnöknek van oka aggódva várni a december elejét, amikor már a parlamentben is szavazásra kell bocsátani a kérdést. Előtte, november végére még beterveztek egy rendkívüli, Brexit-ügyi EU-csúcsot, amelynek egyik nyilvánvaló célja, hogy hangzatos ígéretekkel kápráztassa el a radikális kilépéspárti brit törvényhozókat.
Raab azzal indokolta lemondását, hogy nem tudja támogatni a tervezet Észak-Írországra vonatkozó részét. Arról van szó, hogy az ír szigeten az EU-ban maradó Ír Köztársaság és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország (Ulster) között nem akarnak újra vámhatárt létrehozni, mert az ellentmondana a korábban Észak-Írországban polgárháborús állapotokat is előidéző helyzet rendezésének, a nehezen megvalósított megbékélésnek. De nem akarnak vámhatárt Ulster és Nagy-Britannia közé sem, mert az kikezdené az Egyesült Királyság egyesült voltát.  
A gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy a megállapodástervezet értelmében végdátum nélkül lépne életbe szükség esetén az egységes vámügyi szabályozás az Európai Unió és az EU-ból kilépő Egyesült Királyság között. Raab szerint ez azt jelenti, hogy az EU megvétózhatná, ha London e szabályozási rendszerből ki akarna lépni.
A kecske tehát csak akkor lakhat jól a káposzta épségben maradása mellett, ha britek úgy lépnek ki az unióból, hogy bennmaradnak az egységes vámtérségben. Ettől a ponttól az ügy megítélése már szubjektív: mindenkinek el kell eldöntenie, hogy ennyi szuverenitásra szavazott-e a 2016-os népszavazáson a résztvevők szűk 52 százaléka. Mert ennél többet nem kapnak. Abszolút szuverenitás természetesen nincs, csak a megrögzött demagógok szótárában. Egymásra utaltság van a világban mindenütt. Az Egyesült Királyság és "a maradék Európa" ("the rest of Europe") között úgyszintén. 
Az angolok feltalálták a Brexit nevű társasjátékot, amelyben mindenki veszít valamennyit, csak az arányok kérdésesek.
2018.11.16 09:00
Frissítve: 2018.11.16 09:17

Kárpótlás

Hat és fél éven keresztül úgy tűnt, az Orbán-kormány valamiféle fordított Potemkin-egészségügyet épít: miközben látszatra hagyja teljesen szétrohadni az intézményrendszert, a világ egyik legbravúrosabb gyógyulási statisztikáit produkálja, méghozzá alig néhány hónap alatt. 
A gyermekparalízis ugyanis – ahogyan a világon másutt is – idehaza évtizedeken keresztül súlyos fogyatékosságnak számított, a betegségben szenvedők ennek megfelelően kapták járandóságukat az államtól. A fogyatékkal élők 2012-ben kezdődött felülvizsgálata során aztán hirtelen 60 százalékosra módosult rokkantsági fokozatuk, ami a korábbi gyógyíthatatlanság ismeretében igencsak jelentős, az orvostudomány jövőjét is meghatározó fejlődés, mely feltétlenül Nobel-díjért kiált. Az már csak az állandó ellenzékiek, mint ne mondjak, migránssimogató Soros-bérencek kekeckedése, hogy a javulás csak az új adminisztrációs eljárásnak és szabályrendszernek volt betudható.
A szűk hét éve életbe lépett – s az Alkotmánybíróság által végül a múlt héten elmeszelt – új minősítési rendszert egyetlen cél hozta létre: igazolni a kormány állítását, hogy az ellátást kapó fogyatékkal élők jelentős része csaló. Ezen elv alapján úgy 200 ezer ember életét változtatták meg drasztikusan, az azóta eltelt időben átlagosan több mint 1,5 millió forintot kivéve az érintettek zsebéből. Olyanokéból, akik addig is havi 50-80 ezer forintból szűkölködtek. Sokuk élete annyira kisiklott az elmúlt években, hogy az egyösszegű kárpótlás sem segítene rajtuk. Azokon pedig pláne nem, akik otthonukat veszítették, vagy éppen az öngyilkosságba menekültek kilátástalanságukban. 
A kormány végül kapott egy fülest az Alkotmánybíróságtól, meg persze fél évet, hogy orvosolja a törvénysértést. Vagyis nem kell kapkodniuk. A ráérősség a kommunikációban is megmutatkozik, hiszen a bocsánatkéréssel sem sietnek, pedig gesztusnak megtenné, ha kiállna valaki, s azt mondaná: elnézést, szívtelen, erkölcstelen gyökerek voltunk.
Bár ezt mondani sem kell.
2018.11.16 09:00
Frissítve: 2018.11.16 09:18