Támadás a hálapénz ellen

Nem kell ahhoz onkológusnak lenni, hogy kijelenthessük, a hálapénz a magyar egészségügy rákfenéje. Olyan méretűre kell szabni az egészségügyi reformot, hogy mind az ágazat munkavállalói, mind a betegek számára indokolt és elfogadható legyen a korrupció eme makacs formájának azonnali törvényen kívül helyezése. Ettől kezdve a hálapénz elfogadása befolyással való üzérkedésnek és adócsalásnak fog minősülni. Ez a reform-csomag méretének alsó határa. A reform felső határa az Alaptörvény, amely 2011-ben egy csapásra megszüntette a társadalombiztosítás alkotmányos talapzatát. Belátható időn belül a tb-rendszer visszaépítésére nem lesz lehetőség, nemcsak azért, mert az Alkotmány visszaállításához 2/3-os többség kell, hanem azért is, mert a munkaképes korosztályok szolidaritási hajlandósága (másképpen fogalmazva: a járulékfizetési rendszerbe vetett bizalma) az elmúlt nyolc év során elillant. 
Itt és most az a betegek legfőbb érdeke, hogy minél kevesebb orvos és nővér hagyja el az országot és a pályát. A magán- és az állami egészségügy térbeli és intézményi elkülönítése – mint ahogyan az a kiszivárgott hírek szerint a kormány tervezi – értelmetlen, és ha mégis kierőszakolják, súlyos zavarokhoz fog vezetni. Sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy alacsony kapacitás-kihasználással, I. és II. osztályú színvonalat nyújtva, két független rendszer működjön egymás mellett. Ehhez sem orvos, sem nővér, sem pénz nincs elegendő, és növelné a szegények és gazdagok közötti társadalmi szakadékot. Az állami és a magánegészségügy együttműködésére és versenyére egyaránt szükség van, ám ehhez valós költségeken alapuló, átlátható elszámolások és racionálisan működő ösztönzők kellenek mind a betegek, mind az orvosok érdekeit tekintve. Hetven év után egyszer és mindenkorra világossá kell tenni, hogy mi mibe kerül a magyar egészségügyben. A versenynek csak akkor van értelme, ha a feltételek hasonlóak.
Mitől lesz több pénz a rendszerben? Az első lépés a lakásrendelők pénztárgépeinek bekötése a NAV-hoz, azért és pontosan úgy, mint ahogyan az más szolgáltató ágakban történt az elmúlt évek során. Szimbolikus mértékű, 5 százalékos ÁFA bevezetésére is szükség van. A magánszolgáltatóknál igénybe vett szolgáltatások díja 30 százalékban legyen visszaigényelhető minden magyar állampolgár számára. A visszafizetés adó-, illetve nyugdíj-jóváírás útján történik az államkincstáron keresztül. Az állami szektorban vissza kell állítani a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, illetve jogszabályi úton biztosítani kell, hogy 30 százalékos önrész (de minimum 5 ezer, maximum 100 ezer forint) vállalásával mindenkinek legyen joga a szabad kórház- és orvosválasztáshoz. Ezek a pénzek közvetlenül a kórházak és szakrendelők bevételét fogják növelni. A kórházban és szakrendelőkben dolgozó orvosok nem lehetnek közalkalmazottak; munkaviszonyban vagy vállalkozói szerződés alapján dolgoznak majd.
Az állami szektorban dolgozó nővérek és szakdolgozók helyzetén azonnali, radikális béremeléssel kell javítani – ennek fedezetét akár az épület- és gépberuházások halasztásával is érdemes előteremteni. A kormány jogszabályi változásokkal támogassa, hogy a szakdolgozók akár egyénileg, akár csoport-praxisban, számla ellenében otthonápolási tevékenységet vállaljanak, melynek díjából ugyancsak 30 százalék a kincstáron keresztül visszaigényelhető.
Valamennyi magánrendelőben – nem ideértve a mai háziorvosi rendelőket, amelyekben az ellátás továbbra is ingyenes – legyen kötelező az árlista közzététele mind a helyszínen, mind a szolgáltató internetes honlapján. A jövőben új orvosi magánrendelőt csak olyan orvos nyithat, akinek van legalább 3 év igazolt kórházi munkaviszonya a szakvizsga megszerzése után. A háziorvosi rendszert a nagyvárosokban kiegészíthetik olyan kisebb ügyeleti rendelők, ahová bejelentéssel, fizetés ellenében kisebb belgyógyászati panaszokkal lehet fordulni.
Valamennyi intézmény, valamennyi szakrendelésén szükség van folyamatos bejelentkezésre épülő, nyilvános várólistára, a kórházak és nagyobb szakrendelők esetében a szakmai indikátorok (pl. kórházi fertőzések) publikálására; bátorítani kell a szakmánkénti rangsorok készítését.
Budapest és az agglomeráció ellátására öt, az ország további területeinek ellátására összesen kb. 25 centrum kórházra van szükség. Jelenleg Budapesten és Pest megyében 21, az ország többi megyéjében 76 állami kórház működik – lényegében mindenütt állandó az orvos- és nővérhiány. A helyzet hónapról-hónapra romlik. Harminc centrumkórház azonban a nap 24 órájában, az év minden napján képes kell hogy legyen arra, hogy - kisszámú kivételtől (pl. súlyos égési sérülések) eltekintve – a betegek számára definitív ellátást nyújtsanak bármilyen megbetegedés esetén. Az egy-egy betegségcsoportra szakosodott országos intézeteket fokozatosan integrálni kell a centrumkórházakba. 
Mindez csak akkor lehetséges, ha az orvos- és nővérállomány a centrumkórházi funkcióra kijelölt intézményekben a mai szinthez képest jelentősen megnő. Ugyanakkor az ilyen módon nem működtethető kórházak alakuljanak át elsősegély-nyújtó helyekké, legyenek képesek enyhébb lefolyású belgyógyászati betegségek kezelésére, egynapos sebészetre és rehabilitációs gondozása. Ha van rá kereslet, akkor közülük többet – tisztességes versenyfeltételek mellett - privatizálni is lehetne.
Csodák az egészségügyben sincsenek. Értelmes reformok útján az ellátás minősége azonban számottevően javítható, a várakozási idők csökkenthetők, a korrupció visszaszorítható, az orvosoknak nem kell lehajtott fejjel borítékot elfogadniuk. Ha tudható, hogy mi mibe kerül, és mennyi hasznot termel, akkor van ok abban bízni, hogy az állami egészségügy mellett viszonylag gyors ütemben a magántőke is növelni fogja befektetéseit, és összességében az egészségügy minden magyar állampolgár számára érzékelhetően javul.
2018.11.07 10:01
Frissítve: 2018.11.07 10:15

A város színe

Ha rajtam múlna, rövidebb mandátumot adnék csak a főpolgármesternek. Nem mintha nagyon hiányolnám a kampánnyal járó hercehurcát, de az ilyenkor szokásos ötletelés kifejezetten felfrissíthetné azoknak a politikusoknak a gondolkodását, akiket foglalkoztat a város jövője. Persze még fél évtized sem elég hosszú idő ahhoz, hogy az elképzeléseit valaki meg tudja valósítani, de túlságosan is elegendő a tespedéshez. Lássuk, mire képes az új seprű, és ha jól végzi a dolgát, folytassa, ha nem, jöjjön valaki más.
Innen nézve persze ez túl egyszerűnek látszik. Elő lehet állni olyan eszetlen ötletekkel is, mint például a várospolitikusként nevesincs jelentkező, aki azt gondolja, hogy fejvesztve szaladunk majd az urnákhoz, hogy rá és a Sétáló Budapest programjára szavazzunk. Járja csak le a lábát ő mindennap a Fővám tértől a Jászai Mari térig, a Budai Vártól az Erzsébet térig, ha azt vette a fejébe, hogy a belvárost egy nagy sétálóövezetté alakítja! Úgy van ezzel ő is, mint a nyuszi a zsiráffal az egyszeri történetben. A zsiráf azzal büszkélkedik, milyen jó, amikor a nyári kánikulában a fagylalt szép lassan csúszik le a hosszú torkán egészen a gyomráig. A nyuszi csak csóválja a fejét, és megkérdi: zsiráf, te hánytál már? Puzsér úrnak hasogatott már a lába néhány perc gyaloglástól?
A szokatlan ötletekről persze később kiderülhet, hogy nem is annyira ördögtől valók. Tallinnban már öt éve bevezették az ingyenes közösségi közlekedést minden helyi lakcímmel rendelkező állampolgár számára, így csökkentve az autók számát és a levegőt rontó gázok mennyiségét a városban. A sikert látva tovább léptek, hamarosan az egész országban ingyenes lesz a közösségi közlekedés. Nálunk bezzeg kinevették a két ciklussal ezelőtt ugyanezzel kampányoló Horváth Csabát, igaz, az ő elképzelése mögül fájón hiányzott az, ami az észteknek megvolt: a törvényileg bebetonozott állami támogatás. Pedig ha az is megvan, talán ebben, és nem az egy főre jutó stadionok számában lehettünk volna világelsők, miközben drasztikusan csökkent volna a város szmogterhelése is. 
Minden világvárosnak kifejezetten jót tesz, ha valamiben egyéni arculata van. Hágában és Prágában egyre-másra feltűnnek az öreg veteránautók, amelyeket nagyon kedvelnek a belvárosi látnivalókra kíváncsi turisták. De nem kell olyan messzire mennünk, Bécsben a konflisok jelentik a látnivalót. Nem állítom, hogy ennek minden bécsi polgár örül, de a fogatokat, a bakon ülő bajszos, köpönyeges kocsisokat szájtátva bámulják az idegenek. A háttérben ott is folyik a hatóság és a vállalkozók csatája, de a közös érdekeket mindkét fél tiszteli.
Nálunk sem veterán autók, sem konflisok nincsenek. A közelmúltban még némi színt hoztak a nyári utcaképbe az időnként feltűnő sörbiciklisek, de lakossági tiltakozásra hamarosan le is zavarták ezeket a járgányokat a főútvonalakról. És bizony a lassan világhírű romkocsmáink fennmaradására sem mernék nagyobb tétben fogadni, már ha változik az önkormányzat összetétele.
Mindenesetre itt az idő: most kéne végre valami jó ötlettel kampányolni.
2019.01.17 09:35
Frissítve: 2019.01.17 09:51

A korrupció kivégzése

Nem érdemes túlságosan nagy nemzetközi kitekintést tenni, ha az első magyar kormányzatilag korrupt államot akarjuk tanulmányozni, de azt leszögezhetjük, hogy ez általában a populista diktátorok műfaja. A magyar korrupt állam annyiban is sajátos, hogy a 2010-ben alkotmányozó többséget szerzett populista népvezér az egész államrezont a kormányzati bűnözés szolgálatába rendelte. Vagyis a kormányzati korrupció alkotmányosan űzhető gazdasági ágazattá vált. További sajátosság, hogy a haszonélvező – csaknem teljes egészében – a végrehajtó hatalom feje. 
Ilyen körülmények között természetes, hogy az igazságszolgáltatás minden kulcspozíciója a diktátortól függő helyzetben van. Vagy úgy, hogy részesül a zsákmányból, vagy úgy, hogy zsarolható. O1G esetében biztosak lehetünk benne, hogy duplán van biztosítva a függés. 
Nem kis jelentősége van annak, hogy milyen az ország helyzete, vagyis van-e mit ellopni. Volt idő, amikor a nyugdíjkasszát kellett lenyúlni, sőt olyan is, amikor aprópénzért baltás gyilkost árusítottunk. Ilyen tekintetben a legszerencsésebb időszak a mostani volt, a „számolatlanul” beözönlő uniós pénzek miatt. A bűnözés szempontjából igen kedvező politikai konstelláció alakult ki: a pályáztatást és a felhasználást lényegében senki sem kéri számon. Az e célból (késve) alapított európai ügyészséghez pedig nem kötelező csatlakozni. 
Sajnos arra nincs esély, hogy a meglovasított milliárdok valahogy visszakerülhessenek oda, ahonnan hiányoznak. Arra van valamicske, hogy a mi gazfickóink – ahogyan például a macedón Gruevszki - elcsíphetők legyenek, de biztosan még erre sem alapozhatunk. Elejét kell tehát vennünk, hogy mindez folytatódjon, illetve megismétlődhessen. Már ha egyszer sikerülne valahogy megállítani a „jelen gonoszt.”
A kormányzati korrupció megszüntetésének első lépcsője lehetne az, hogy a népképviseletben döntéshozói, illetve végrehajtó szerepet vállalni szándékozók ne rendelkezzenek semmiféle honi vagy külföldi gazdasági kapcsolattal. Zéró toleranciát kell bevezetni. Vagyis aki választott politikai tisztségre pályázik, ne lehessen magyar vagy külföldi gazdasági társaság tulajdonosa, tisztségviselője, alkalmazottja, tanácsadója. Továbbá csak egyetlen, magyarországi bankszámlája legyen. Sajnos O1G rendszere szertefoszlatott minden bizalmat, ezért nemcsak a képviselőjelöltet kell „átvilágítani”, hanem a széles pereputtyot és a baráti kört is, hogy ne termelődhessen újra a jelenlegi stróman szisztéma. De emellett azt is elvárhatnánk, hogy a politikusjelölt (plusz pereputty és baráti kör) legalább öt évre visszamenőleg tudja igazolni, hogy nem volt valamilyen cég vagy cégcsoport meghatározó szereplője. 
Egy ilyen szabályozás - nem mellesleg – azt az előnyt is adná, hogy csak a köz szolgálata iránt igazán elkötelezett hölgyek és urak céloznák meg a politikusi karriert. 
A második lépcsőben pedig a pártfrakciók által irányított területi önkormányzati rendszer gyökeres átépítésére volna szükség. Ugyanis a városi, és különösen a budapesti képviselő-testületekben – az utóbbi években – az országgyűlési szavazat-arányok képeződnek le, miáltal az önkormányzat (és a polgármester) „főmunkaidőben” csak a kormányzat kiszolgálására rendezkedik be. A városi önkormányzatok helyzete egyébként is katasztrofálisan rossz, hiszen bevételeiknek erősen túlnyomó részét a központi kormányzat ragadja el, és egy velejéig korrupt, inverz visszaosztást erőltet az országra abból, ami a direkt rablás után még marad. Visszaállt tehát a tanács-rendszer és a pártállami működés.
A hatósági és a közigazgatási korrupció is hitelteleníthet egy politikai rendszert, azonban nem veszélyezteti a hatalom-megosztás demokratikus viszonyait. Azon kívül ezek visszaszorítása lényegesen egyszerűbb. „Csak” tisztességes jövedelmi viszonyok és polgárbarát törvénykezés kell hozzá.
2019.01.17 09:34
Frissítve: 2019.01.17 09:50