Exkluzív interjú a "Szürke ötven" trilógia sztárjával: Négy éves voltam. Színésznő.

Amikor sajtótájékoztatókon találkoztam vele, a szótlansága tűnt fel. Így nagyon kíváncsi voltam, vajon interjúalanynak milyen lehet Dakota Johnson. A legpontosabb szó rá: kedves. A hollywoodi filmcsillag a Luca Guadagnino-val forgatott Sóhajok világpremierjén, a Velencei filmfesztiválon adott exkluzív interjút a Népszavának.

Mikor találkozott először Luca Guadagnino-val?

Megkért, hogy látogassam meg Crema városában. Szóba hozott valami filmtervet, de végig azt hittem, hogy blöfföl. Mintha egy furcsa randin ültem volna. Ez az érzés akkor is folytatódott, amikor olvasópróbára hívott. Elmondta, hogy ilyet sosem csinált azelőtt. Meg, hogy kvázi másnap akár forgatna. Normális ez? – járt a fejemben. Ráadásul én meg afféle „nyári üzemmódban” voltam, egyszerűen minél előbb le akartam lépni. Aztán Tilda (Swinton – Cs. G.) rábeszélt, hogy vegyem komolyan végre magamat. Hazamentem pár napra gondolkodni, aztán visszatértem. Azóta Luca és én közeli alkotótársakká váltunk.

Mi volt a változás oka?

Amikor elkezdtük forgatni a Vakító napfényben első jelenetét, rögtön éreztem, hogy imádok Lucával együtt dolgozni. Ezt nem tudom szavakkal leírni, érezni kell.

Kérek egy kis segítséget!

Egyszer csak azt éreztem, hogy mindent megtennék a filmért, mélyről fakadó akarat tört belőlem elő, hogy minél többet adjak hozzá a produkcióhoz. Azt gondoltam, hogy örökké vele akarok majd dolgozni. Milyen szerencse, hogy ő is ezt gondolta és nemsokára előállt a Sóhajok ötletével. Lucát és Tildát elégedetté varázsolni a világ legjobb dolga.

Azért a Sóhajokban ez nem lehetett könnyű. Egyrészt van egy klasszikus drámai szerepe, másrészt a táncjelenetek, amelyekben a testével kellett kifejeznie magát.

A Sóhajok forgatását elképesztően hosszú felkészülési folyamat előzte meg, elvégre tényleg ki kellett magamat képezni táncosnak. Megtanultam számos koreográfiát Mary Wigman, Martha Graham és Pina Bausch életművéből. Luca kérésére nagyon sokszor megnéztem A vörös cipellőket. Hallgattam sok Nina Simone-t, Carpenters-t és Jefferson Airplane-t, amit a figurám Ohióban minden bizonnyal hallgathatott a hetvenes években. Azért nem egy profi táncost kért fel Luca, mert a karakterem Susie autodidakta művész, és épp arra volt szüksége, hogy egy civil képezze magát táncossá.

Hisz a misztikumban?

Van olyan gyerek a világon, aki nem hisz a boszorkányokban? Én mindenben hittem, ami egy fiatal lélek számára a meséken keresztül csak lehetséges. A varázslatban még most, felnőttként is hiszek, persze nem az abrakadabra szintjén. Vagy mégis? Mert a Harry Potter azért beszippantott!

Látta Dario Aregento 1977-es Sóhajok-verzióját?

Igen, miután leforgattuk a miénket. Luca invitált egy esti mozizásra, elmentem vele. Aztán halkan kérdeztem magamtól: „Jesszus, ez meg mi volt?” Még jó, hogy nem remake-et készítettünk.

A Sóhajok előtt az utolsó film, amit forgatott, a szürke ötven trilógia középső és záró része volt. Igaz, hogy utálta az egészet?

Ez nem jó szó rá. Fogalmazzunk úgy: mintha elvesztettem volna tőle az agyam: kiszállt a testemből. Mindenről megfeledkeztem, otthon felejtettem az útlevelem, amikor elindultam Európába, majd a reptéren a mosdóban hagytam a mobilom. Kellett egy kis idő, mire újra összeszedtem magam. Luca és Tilda húsz éve tervezték a Sóhajokat, miattuk is muszáj volt formába lendülnöm.

Mikor jött el az a pillanat az életében, amikor azt mondta: színésznő vagyok?

Ezt a kérdést minden nap felteszem magamnak. Aztán válaszolok rá, hogy igen, színész vagyok.

Az a színész, aki játszik, nem?

Igen, próbálkozom! Anyukám küldött nekem nemrég egy régi fényképet rólam, ami a Dugipénz forgatásán készült, amikor a nagyi eljött hozzánk. A nagyi beült anyu székébe, én meg felvettem egy magassarkút és egy szőrmesálat, hogy pózolhassak az ölében. Négy éves voltam. Színésznő.

Vannak színészidoljai?

Gena Rowlands, Michelle Pfeiffer, Elisabeth Taylor. Anyukám imádta Sophia Lorent, a nagymamám forgatott vele közösen egy filmet: A hongkongi grófnőt. Anyu egyszer kint volt a forgatáson és teljesen odavolt érte. Szinte az őrületig imádta Lorent. Ez nyilván rám is hatással volt.

A szürke ötven árnyalata miatti hisztériát hogyan kezelte?

Fontosnak tartottam, hogy távol tartsam magam a véleményektől, a kritikákat sem olvastam el. Ellenben a Sóhajok esetében alig várom, hogy olvashassam őket, még akkor is ha megosztók – tudtuk, hogy vegyes reakciókra számíthatunk. A művészet egyik lényege a provokáció. Ebben az esetben izgat, mit gondolnak az emberek, A szürke ötven árnyalata esetében pontosan tudtam, mi lesz a verdikt. Amikor kijött az első rész, befogtam a fülem. Ami a két folytatást illeti, már nem kellett, mert senkit sem izgatott már az, amit korábban láttak egyszer.