Brüsszel üzen

Johannes Hahn, az Európai Unió szomszédságpolitikáért és az EU bővítéséért felelős biztosa kedden mondta ki azt, amit talán már két évvel ezelőtt kellett volna: véget vetnek a Törökországgal folytatott csatlakozási tárgyalásoknak. 
Az EU számára óriási piacot jelentene ugyan a 80 milliós állam, ám nem fogadhat be egy olyan országot, amely – különösen a 2016. júliusi, kétes hátterű puccskísérlet óta – lábbal tiporja a demokráciát, s melynek kormánya tömegével tartóztat le újságírókat csak azért, mert leírják az igazságot. Szimbolikus módon Hahn bejelentése majdnem egybeesett azzal, hogy a Hürriyet című lap is elesett, már a patinás újságnak is a kormányzati propagandát kell ismételgetnie, így tömegével menekülnek – s rúgják ki – az újságírókat innen is. 
Az Európai Unió már évtizedek óta nem csak gazdasági közösség, ám a populisták megerősödésével egyre nagyobb gondot jelent, hogy az alapító atyák nem gondoltak arra: egy a közös Európához tartozó liberális demokrácia is átváltozhat illiberálissá, illetve egy az EU-ba vágyó állam esetében sem magától értetődő, hogy szakít antidemokratikus törvényeivel. Most azonban több uniós fővárosban is kezdik felismerni: szankcióval kell sújtani azokat, akik nem állnak be a sorba, máskülönben végveszélybe kerül az Unió.
Az EU-nak nem maradt más választása Törökországgal kapcsolatban, ugyanakkor Recep Tayyip Erdogan elnök a bejelentést a maga javára fordíthatja. Meg is teheti egy olyan országban, ahol már szinte teljesen kiirtották az ellenzéki sajtót, s a lakosság mintegy 47 százaléka hiszi el, hogy külföldi támadás áldozatává vált a gazdaság. Erdogan most még hangosabban mondhatja, hogy országát folyamatosan támadják. Jó ürügy számára a csatlakozási tárgyalások befejezése arra, hogy ismét mobilizálja híveit a jövő márciusi önkormányzati választás előtt.
2018.11.08 09:00
Frissítve: 2018.11.08 09:19

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58

Nincs kiszállás

Félénken végigpislogva vagy tapsikolva Görögország sorsát, megértve a hellének nyomorát, akár drukkolva a „legújabb új baloldal” felemelkedő bukásának, láthattuk, hogy bármily elszánt legyen is a nemzeti politika, az európai vonatból nincs kiszállás. Mondhattuk, persze, hogy a periféria gyenge láncszemét „visszazsarolta” a közösségbe a centrum centripetális gazdasági ereje, de az végül visszahúzta a szakadékból Athént és a bizonytalanságból a közösséget. 
Nagy-Britannia viszont nem Görögország. A Brexitet, az egykori birodalmi nagyság autonómiájának önmarcangoló vonaglását már kevésbé értettük. Felfogtuk viszont, hogy az Európai Unió gazdasági-pénzügyi integrációja, "az európai globalizmus" túljutott azon a kritikus ponton, ahol még bármely tagállam a többi nélkül is életképes lehetne. A Brexit – James Cameron kormányfő hatalmi ihletésű „népszavazás-innovációja” - inkább volt végzetesen elfuserált belpolitikai ötlet, semmint lett annak bizonyítása, hogy az egykori Brit Birodalom, a maga különleges atlanti kapcsolatrendszerével a kontinens nélkül is megáll a lábán. Hát, nem. 
Lehet zsarolásnak nevezni, ami előtt Theresa May meghátrált, lehet úgy tekinteni, hogy Berlin és Párizs  megvédte a kontinens közösségét, de London inkább a realitás és az álmok között vergődve tapasztalhatja meg, mivé lesz gazdasági hatalma, ha kiürül pénzügyi negyede, ha száműzi GDP-t hizlaló vendégmunkásait. Az Uniót. A német-francia „központ” ugyanígy cselekszik, amikor a "megfoghatatlan" európai értékeket kéri számon megkésve és erőtlenül az EU-ba túl korán befogadott kelet-európai periférián. Ahol – a magyar kormányfő hangvillája nyomán – a Centrumon kérik számon Európa szellemi-kulturális hagyományait és a nemzetállami autonómiát. 
Az európai értékek azonban minden európaiban benne vannak, azzal, hogy itt szocializálódtunk. Ha az európai kultúrát csak a civilizációk egyikének tekintjük, még nem mondtunk le róla. A közösség nemhogy "lakosságcserét" nem akar, akarhat, de még a kulturális nemzetállamok „feloldódását” sem valamiféle európai üstben. Már csak azért sem, mert a francia forradalom óta benne ülünk ebben az üstben. A XXI. század európai identitása a történelmi nemzeti identitások halmazának legkisebb közös többszöröse. Ha ezt megbontjuk, akkor a közös Európa helyett visszacsúszunk a XIX. század egymást hol erősítő, hol gyilkoló nacionalizmusába.
A politikai nemzetállamok autonómiáját pedig nem az akarat határozza meg, hanem a gazdasági-pénzügyi viszonyrendszer, az egymásra utaltság, amely kikényszeríti a politikai integráció elmélyítését is. Az identitásnak álcázott autonómia részeinek átadását a közösségnek. 
A magyar kormányfő asztali nyammogása – amelynek csak jókora morzsája a macedón Gruevski ügye – csupán egy autoriter hatalom újabb hetvenkedése. A lényeg: ami nem ment Athénnek és amitől London éppen megretten, még kevésbé sikerülhetne Budapestnek. Még ha a masinisztának jelentkező kormányfő egy közép-kelet-európai szerelvényt kínál is fel átszállásra. Az uniós vonatból kiszállni lehetetlen.
2018.11.19 12:56
Frissítve: 2018.11.19 12:59