Miért szeretik a választók a deformált politikai jellemet és a közösségi hisztériákat - Pogátsa Zoltán írása a baloldali Bibóról

Publikálás dátuma
2018.11.11. 10:32
A KÖZTÉRI BIBÓ - Széri-Varga Géza szobrát 2005-ben Göncz Árpád és Gyurcsány Ferenc avatta fel
Bibó István a rendszerváltás környékén alapvetően mint a szabadság politikai filozófusa vált rendkívül népszerűvé. Akkor is, és a mai politikai helyzetben is a legtöbb embernek a „nem félni” jut eszébe róla, meg a „szabadság kis körei”. De Bibó nem csupán a szabadság, hanem az egyenlőség és a testvériség elkötelezettje is volt. Egész életében egy olyan politikai mozgalomhoz kötődött, amely az alul lévőket képviselte. Akár a tágabb népi mozgalomra gondolunk, akár a Nemzeti Parasztpártra, ezek alapvetően az alul lévők érdekeinek megfogalmazói, azaz baloldaliak voltak. A magyar népi mozgalom célja a Horthy-rendszer elképesztő egyenlőtlensége és igazságtalansága közepette a nincstelenség, a földnélküliség, a „három millió koldus országa”, a kilátástalan nyomor felszámolása volt. A nyomorral pedig kiszolgáltatottság és függés jár együtt, tanulatlanság és tájékozatlanság, passzivitás és félelem.

Az alul lévők felemelése

Bibó tehát egy baloldali, azaz az alul lévőket felemelni kívánó politikai mozgalomban élte végig életét. Más kérdés persze, hogy ennek a termékeny életnek jelentős része egy szovjet típusú diktatúra évtizedeiben zajlott, elhallgattatva, többnyire passzív oppozícióban, de például 1956 november 4-én még Nagy Imrénél is hősiesebb kiállásban. A szabadságot elnyomó úgynevezett proletárdiktatúra magát baloldalinak állította be, ezért Bibó annak ellenfeleként, a szabadság és a demokrata viselkedés politikai filozófusaként szinte antibaloldaliként tételeződött, vált a Kádár-rendszer liberális és etno-tradicionalista ellenzékének konszenzusos szimbólumává. Bibó neve elsősorban a szabadság eszméjével kötődött össze, amely ismert módon a liberalizmus központi fogalma.
Személye 1989-ban még igen ritka közös nevezőként tudott szolgálni az akkori jobboldal és a liberálisok között. Mára ez a hídszerep megszűnt, a Bibó Szakkollégiumból indult mai jobboldali elit már nem hivatkozik Bibóra, egykori politikai ellenfeleire annál inkább. Úgy tűnhet tehát, hogy Bibó megmaradt a liberálisoknak örök hivatkozási pontként, az autonóm, „szabad” és „demokrata” „polgár” eszményképenként, szembeállítva a „velünk élő feudalizmus” szervilis cinkosaival, kiszolgálóival, passzív útitársaival.
Bibó azonban népi baloldali és nem liberális politikus volt. Nem volt a kapitalizmusnak kritikátlan híve, azt nem hitte a történelem végpontjának, valamifajta természetes állapotnak, amelybe a kádári diktatúrából visszatérünk majd, mint rab a friss levegőre. Semmiképpen nem volt csak liberális, főképp nem abban az 1980-as évektől dominánssá vált értelemben, amely a politikai liberalizmust, a szabadságjogok ügyét elválaszthatatlanul összeköti a gazdasági liberalizmussal, az esélyteremtő és szabályozó államtól megszabadított piacra épülő kapitalizmussal. Több munkájában is világossá tette, hogy az európai társadalomfejlődés végpontja valamifajta demokratikus szocializmus kell hogy legyen. Nyilvánvalóan nem a szovjet típusú rendszer, melynek következetes ellenfele volt, mely megfosztotta a nyilvánosságtól, és amely hajszál híján életét is elvette. De mégis valamifajta szociális demokrácia, olyan rend, amely a szabadságot az alul lévők rendszerszerű és tudatos emancipációjával ötvözi. Sőt, az által hozza létre! Ez volt a népi mozgalom régi vágya és követelése.

A neoliberális rendszerváltás

Az 1989 utáni kelet-európai demokráciák nem ilyenek voltak. Egy olyan világkorban fogantak, melyet Thatcher és Reagan, Hayek és Friedman domináltak. A szociális államot mindenhol leépítették, és ezt a mintát követte Kelet-Európa is. A szovjet típusú rendszerek nem voltak baloldaliak abban az értelemben, hogy a jobbágyi megalázkodáshoz szokott nincsteleneket nem tették önérzetes, „nem félő” demokratákká, akik univerzális normákban és meritokratizmusban kezdhettek volna el gondolkodni, hanem fenntartották a felülről-lefelé uralkodó hatalmi viszonyokat, és az ezzel járó érdekkijárást, klienshálózatokat, korrupt társadalmi viszonyokat. Ám ha volt megőrzendő és továbbfejlesztendő civilizációs vívmánya a szovjet típusú rendszernek, az pont az ingyenes és univerzális iskolarendszer, egészségügy, szociálpolitika, nyugdíj létrehozása volt. A lakáspolitika, amely millióknak adott hajlékot, ha szerényet is. A hatékony közösségi közlekedés megszervezése. A világszínvonalú kutatás-fejlesztés, a szabadalmak és újítások rendszere, a társadalmi szintű tudás szétterjesztése és a társadalmi mobilitás megteremtése. Mindezeket nem csak fenntartani kellett volna a rendszerváltás után, hanem a kor színvonalának megfelelően továbbfejleszteni, globálisan versenyképes szintre emelni, és ehhez biztosítani a finanszírozást.
De nem ez történt. Azok, akik ma is Bibó szellemi örököseinek gondolják magukat, kormányon elzárták a szegények milliói elől az érvényesülés és a felemelkedés csatornáit. Így történhetett meg, hogy nemzetközi felmérések szerint 2010-re Magyarország az EU legkisebb társadalmi mobilitású országává vált. Öt magyar háztartásból négynek nem volt megtakarítása, majd négymillióan a létminimum alatt nyomorogtak. Így történhetett meg, hogy az ország egészségi állapota nem a visegrádiak szintjén volt, hanem a jóval szegényebb balkáni államokén. Így állhatott elő, hogy míg az oktatási rendszerünk Budapest elitkerületeiben és egyes nagyvárosokban világversenyeken győztes diákokat termelt ki, addig az OECD szerint brutálisan elvágta pont annak a vidéki szegény rétegnek az életesélyeit, akiket a 30-as években a népi mozgalom képviselt volna. Így történhetett meg, hogy Magyarországon a szociálpolitika nem a magas jövedelműek felől osztott újra az alacsony jövedelműeknek, hanem fordítva. Így történhetett meg, hogy mikor 2010-ben a "hamis realista" ismét bejelentkezett a hatalomért, az ország választóinak nagy része olyan alacsony tudati szinten volt a globalizáció, a demokrácia, a gazdaság, a jogállamiság témaköreiben, hogy azt a magát demokratának gondoló elit megdöbbenéssel konstatálta. Pedig ezt a társadalmat ő maga hozta létre a rendszerváltás utáni évtizedekben. Mindez nem a fejlettségi szint, hanem az újraelosztási mechanizmusok befagyasztásának kérdése volt.

A "hamis realisták"

Márpedig a "hamis realista" nem az ok, ő már a következmény. A "hamis realistáknak", ahogy Bibó írja, „…kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság [volt] a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljanak”. Bibó példaként hozza Tiszát, Brătianut, Pašićot, Bethlent és Venizéloszt. Ilyen nagy, de "hamis realisták" minden korban és mindenhol szívesen bejelentkeznek. A mának is megvannak a maga Orbánjai, Kaczyńskijei, Berlusconijai, Erdoganjai, Trumpjai, Netanyahujai, Putyinjai, Modijai, Hszi Csin-pingjei és Bolsonarójai. Ők nem az ok, ők már a következmény. Bejelentkeztek hasonló politikusok jóléti demokráciákban is, ám sosem jutottak hatalomra. A kérdés tehát az, hogy mitől lesz egy választói közeg fogékony mindarra, amit Bibó így listáz: „elpolitizálódott kultúra”; „deformált politikai jellem”; „közösségi hisztériák”; „túlzott nemzeti öndokumentálás és belső bizonytalanság”; „túlméretezett nemzeti hiúság”, valamint „...félelem a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Miért nem utasítják el egy ország választópolgárai a komplex világértelmezés helyett a brutális leegyszerűsítéseket? Az érdekharmonizálás helyett az egy személyre szűkülő extrém centralizációt? A kulturális magabiztosság helyett a folyamatos fenyegetettség-érzést? A konstruktív viták helyett a homogenizált propagandát? Azért nem, mert a "hamis realista" előtti korszakban sem kaptak esélyt biztosító, kozmopolita tájékozottságot adó oktatást; a világszintű tudást az otthonaikba hozó közmédiát és -vitákat; érdemi életesélyeket, valódi érdekharmonizációt, stabilitást és biztos megélhetést, igazságos társadalmat. Sok-sok millió alul élő magyarnak nem volt mihez kötődnie.
A "hamis realista" sikere mögött mindig a magukat demokratáknak gondolók kudarca áll. Az 1989-es, harmadik Magyar Köztársaság összeomlása épp azon társadalmi osztályok és rétegek kirekesztése miatt következhetett be, akiket Bibó és a népi mozgalom kívánt képviselni egy korábbi korban.
Megtakarításokkal nem rendelkező, prekárius jövedelemből élő, tanulatlan emberektől nem várható el, hogy évszázadok feudális túlélési sémáin átlépve, változatlan objektív periferizáltságukban váljanak hirtelen „polgárrá”, „Bürgerré”, „citoyenné”, „demokratává”, „balkániból nyugativá”, kádári-mikszáthi szolgalelkűből az uralommentes kommunikáció öntudatos, kollektív racionalitásra törekvő autonóm aktorává. Ehhez nekik meg kell teremteni az emancipáció, az önmegvalósítás, a participáció lehetőségeit. Ezekre nekik saját anyagi és kapcsolati erőforrásaik, saját sémáik és mintáik nincsenek. A harmadik Magyar Köztársaság magát bibói demokratának gondoló elitje mindezt nem adta meg nekik. Ma ez az elit megtörve visszaszorult a szabadság kis köreibe, ahonnan néha még mindig lenézéssel és szemrehányással tekint a körön kívüliekre. Elmarasztalja őket passzivitásukért, szervilizmusukért, balkáni értékrendjükért. Kontrasztba állítja őket az egyre fogyatkozó számú jóléti demokráciák öntudatos polgáraival. Hiába a társadalomtudományi háttér, ez a demokrata önképű elit nem hajlandó észrevenni, hogy ahol a választók a közügyekben aktívak, befogadóak, ahol elutasítják a demagógiát, ott a választók számára a jóléti állam megadta a tudást és az egzisztenciális biztonságot.
Az Új Egyenlőség műhely ezért vállalja és megkerülhetetlenül fontosnak tartja a baloldali Bibó István szociálisan demokrata szellemi örökségét.
(Az írás a Bibó-szobor november 4-i koszorúzásán elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

Miklós Gábor: Száz év a Függetlenség állomáson

Publikálás dátuma
2018.11.11. 08:00
100. ÉVFORDULÓ - Piłsudski 1918. november 11-i hatalomátvételének, a lengyel függetlenségnek az ünnepét több éve eltérítették a
Fotó: ARTUR WIDAK / NURPHOTO
Száz éve újra független Lengyelország. Száz évnél hosszabb függetlenség nélküli állapot előzte meg ezt a napot. A vele szomszédos nagyobb hatalmak konca volt ez az állam a XVIII. és a XX. században is. Most végre szabadon, biztos határok között ünnepelhet. A megosztottság azonban létezik - belül van.
A lengyel állam újjászületése valóságos csoda volt. Ez így igaz, még ha egyébként ekkor több más független állam alakult vagy alakult újjá térségünkben, változtatta meg addigi határait a háborús kataklizma következtében. Lengyelország akkor már 123 éve nem létezett. Három birodalom osztotta fel maga között – többször is. 1918 végére mindhárom birodalom összeomlott. Vége lett a cári Oroszországnak, a Német Birodalomnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának is. Ausztria engedte meg a lengyel fegyveres erők megszervezését Józef Piłsudskinak. Ez a mai Litvánia területéről származó lengyel nemesemberből lett szocialista forradalmár (terrorista?) hozta létre a majdani lengyel hadsereg magját a háború előtti időszakban a Monarchia támogatásával, Németország egyetértésével. 
Piłsudski – ahogy mondta – 1914-ben leszállt a szocializmus villamosáról a Függetlenség állomáson. 1918. november 11-én német fogságból Varsóba érkezve átvette a hatalmat a német és az osztrák császár által kinevezett Régenstanácstól. Ő lett az új állam vezetője. Személye, hatása meghatározta az állam elismeréséért és határaiért folyó háborúkat, s az 1918 és 1939 közötti időszakot. A két háború közötti soknemzetiségű államnak összes szomszédjával volt területi vitája, s belső nemzetiségi, politikai vallási ellentétek is tépték. (Lengyelország és Magyarország szinte egy időben lett újra független, szabadult meg a birodalmi kötelékektől. Az élmény azonban egészen más. Az egyik oldalon a szabadság, önállóság öröme, a másikon az elvesztett területek, nemzetrészek feletti veszteség érzése. A lengyelek a győztes, a magyarok a vesztes oldalon találták magukat.)
A mai lengyel térképeken felismerhetők az egykori orosz, német és osztrák övezetek határai; például a vasúti hálózat sűrűsége jelzi, hol ért véget a porosz, az osztrák uralom, hol kezdődött az orosz birodalom. De a mai lakások saját vízöblítéses vécével való ellátottságáról készített térkép is mutatja az egykori államhatárokat. Úgy mondják: Lengyelország A és Lengyelország B. A mentalitásban is vannak különbségek. A keleti vajdaságok többnyire a jobboldali, klerikális, nacionalista politikát képviselő pártokra szavaznak.
Lengyelország volt a nácizmus első háborús áldozata. (Sztálin cinkosa volt Hitlernek, a háborús támadás előtt, 1939-ben az ún. Molotov-Ribbentrop paktum újra felosztotta Lengyelországot.) Óriási veszteségeket szenvedett az ország, elveszítette hatmillió állampolgárát. Közülük minden második zsidó volt. Lengyelország a háború utáni nagyhatalmi játékokban is inkább volt áldozat, mint önálló szereplő, s az újjáépítés, a tragikus lakosságcserék migrációja máig élő súlyos örökség. Ezzel együtt a lengyel társadalom képes volt a megújulásra, a rendszerváltoztatásra. Így, ami 1990 óta történt, az újra normalizálódó és régi státuszát visszanyerő állam történelme. Most éppen a hajdani katolikus-nacionalista erők örökösei vannak kormányon, miközben a legutóbbi választásokon, kiváltképp a városokban, újra erőt mutattak a liberális, Nyugat felé tekintő pártok.
Pár nappal a november 11-i évforduló előtt arról vitatkoznak, méltó ünneplése lesz-e ez a nap az évfordulónak? A függetlenség ünnepét ugyanis már több éve botrányosan eltérítették a lengyel szélsőséges nacionalisták. Sőt, nemzetközi neonáci dzsemborivá tették. Az idén is féltucatnyi külföldi fasiszta érkezik – köztük több busszal a Jobbikból kivált renegátok. A lengyel nacionalistákról korábban csak mint csoportocskákról beszéltek, de ezek az évek folyamán eléggé számosan lettek, az ifjúsági szubkultúrától a parlamenti képviseletig jutottak.
Hogy miként válhatott a szélsőséges, rasszista eszme csábítóvá éppen ott, ahol a nácizmus a legtöbb pusztítást okozta? Ezek a „hazafiak” hívták meg az idei menetükre Andrzej Duda államfőt, aki előbb elfogadta a meghívást, s a pártvezetőket is meghívta, akik nem éltek a lehetőséggel. Erre Duda is talált magának fontosabb programot. A nagyhatalmak képviselőire sem számíthattak – ezek ugyanis már korábban elrendezett programokon vesznek részt –, az első világháború végéről emlékeznek meg Párizsban és Londonban. A Jog és Igazságosság (PiS) párt, Jaroslaw Kaczynski kormányzása alatt Varsó a nemzetközi, az uniós politikában perifériává vált. Bizarr módon a lengyel kormányzat – Orbán nyomán haladva – sorra vesztegeti el az európai politikában korábban elnyert szerepeit. Hasonlóak az okok is. Kaczyński szeretné ugyanúgy bebetonozni pártját a hatalomba, ahogy azt Orbán Viktor és a Fidesz tette Magyarországon. Hasonló eszközökkel: a sajtó kisajátításával, az alkotmánybíróság átalakításával, a titkosszolgálatok megszállásával. A lengyel jobboldal örömmel vette meg az orbáni migránsozás politikai kottáját is. Végül a PiS az igazságszolgáltatást alakítaná pártszolgálattá – itt ütközött a legnagyobb hazai ellenállásba és most is tartó európai uniós eljárásokba.
A lengyelországi államszocialista diktatúra békés, demokráciaépítő leváltása, s a látványos gazdasági fejlődés elég ok lenne ahhoz, hogy a társadalom megszabaduljon a kizárás, a gyűlölet hivatásosaitól. Vagy soha nem is tűntek el ezek? Ahogy más országokban, itt is mindig jelen voltak a közbeszédben, a gondolkodásban, s átélték a szocialistának mondott évtizedeket, átigazoltak az új korszakba is. A szélsőség akkor kap erőre, amikor az ún. konzervatív nacionalisták vannak a hatalomban. Mint most Lengyelországban.

Erdélyi Eszkimó Péter: A nyelvtudás ereje

Publikálás dátuma
2018.11.10. 19:30
TURISTAÚTLEVÉL - Háromévente egyszer juthatott hozzá a példásan viselkedő polgár
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
– Képzeld, asszony, mi történt – viharzott be lakásuk ajtaján Józsi, akit Rózsi ilyen lelkesnek soha nem látott, még az esküvője napján sem, pedig huszonnégy éve a hitvese. – Amerikában fogok dolgozni! A washingtoni nagykövetségünkön. Háromhetes kiküldetés, napidíj, meg minden – folytatta még mindig euforikus hangulatban.
Mi tagadás, Rózsira is átragadt a felfokozott hangulat, hiszen Józsi egyszerű asztalos volt a külügyminisztériumban és átlagos fizetésért formálta a fát a fűrészporos alagsorban.
– És mennyi lesz a díjad, fiam? – tapintott rá a lényegre Rózsi. – Napi tíz dollár, teljes ellátás, vagyis háromszori étkezés és útiköltség – vallotta be Józsi engedelmes férjhez illően centre pontosan a kinti járandóságait. – Ráadásul egy New York-i kirándulást is fizetnek – lelkendezett a férfi.
1972-t írtunk. A rezsim többek között azzal kényeztette a mintaszerű szocialista zombit, hogy enyhén szólva körülményessé tette a nyugati utazást. Pontosabban turista útlevelet csak háromévente egyszer kaphatott a példásan viselkedő, politikailag öntudatos állampolgár, de a kiutazási engedély 30 nap után elvesztette érvényességét. Mindennek a tetejébe az útlevélkérelemhez munkavállaló esetén csatolni kellett a szakszervezeti és a párttitkár aláírását, diákok esetében pedig a KISZ-titkár szignóját. A kiutalt úti okmányhoz maximum 70 dollárt lehetett vásárolni, több valutát tilos volt kivinni az országból, olyannyira, hogy a tilalom megszegése bűncselekménynek számított.
– Na, várjál csak, fiam, ha három hét alatt 210 dollárt keresel és kivihetsz 70-et, az összesen 280 – számolt a család pénzügyminisztere, Rózsi. De ez kevés lesz, ha mindent meg akarunk vásárolni, például a fiadnak a farmeröltönyt, meg a többi holmit, amit idehaza nem lehet kapni. Telefonáltam Julcsi néninek Csikágóba, aki megtáviratozta az ottani árakat. Feketén kell még vennünk legalább 50 dollárt! – adta ki a verdiktet.
Mindez hármas kockázatot jelentett. Az első maga a feketézés, vagyis a valutavásárlással járó veszély volt, a második a pénz titokban való kivitele a magyar határon, végül az illegálisan vásárolt áruk becsempészése szocialista hazánkba.
– Fiam – szólalt meg kicsit bizonytalanul a ház ura – én féltem az állásomat, sőt, a puszta szabadságomat is. Biztosan nem lesz elég az a 280 dollár? Érdemes reszkíroznunk?
A verdikt persze verdikt maradt, vagyis az 50 dollárt beszerezték és beépítették egy babkonzervbe, így sértetlenül ki is került Washingtonba. Kint a munka jól haladt, ezért a másfél napos New York-i kiruccanást jutalomból két naposra bővítette a nagykövet, miközben nyomatékosan felhívta a két asztalos figyelmét arra, hogy a hazai közbiztonsággal ellentétben New Yorkban közbizonytalanság uralkodik, vagyis fokozottan vigyázzanak értékeikre.
– Nem is hiszem el, hogy New Yorkban sétálunk – mondta kollégájának Józsi, mikor már a Times Square-en bámészkodtak. – Előbb alaposan nézzünk körül, tervezzük, meg, hol és mit vegyünk meg holnap. Rendben? – javasolta Józsi, kollégája pedig egyetértően bólogatott.
A rengeteg élmény mellett áthatotta őket a szabadság eddig ismeretlen érzése. Szinte az aszfalt felett tíz centivel lebegtek… Lassan rájuk esteledett, de ezt az új, ismeretlen élményt a fényben úszó város fokozta. Ekkor tévedtek be Harlem egyik kis utcájába, ahol négy marcona fekete férfiú „Give me your money!” szavakkal köszöntötte őket. Felszólításuknak egy-egy villogó késsel adtak nyomatékot.
– Te Józsi, ezek ki akarnak rabolni minket – szólalt meg a kolléga. Most mit csináljunk? Ugye, te is az övedbe rejtetted a dugipénzedet? Ugye, csak apród van? Hát akkor talán megússzuk a zsebünkben zörgő fémpénzekkel – reménykedett.
– Ne hülyéskedjetek fiúk, csak ti nem lenni magyarok? – szólalt meg ekkor némi akcentussal az asztalosok anyanyelvén a banda vezetője.
A két famunkás szívéről hatalmas kő esett le, hiszen egykori vendégdiákkal hozta össze őket a sors, akitől ösztönösen csak kölcsönös barátságot, vendégszeretet reméltek. És valóban a kések eltűntek a zsebekben és igen kedélyes beszélgetés kezdődött. Kiderült, hogy a szerecsen vezér a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult, imádja a magyar lányokat, a jó kajákat, borokat, meg a barátságos embereket. De a főnök megunta a nyelvgyakorlást és a nosztalgiázást, arcáról váratlanul eltűnt a műmosoly, a feketék ismét elővették a bökőket.
– Na, elég kiscsávók, öveket levenni, pénzt kivenni, órákat lecsatolni, zsebeket mutatni, mindent ideadni és futni gyorsan, nagyon gyorsan haza – parancsolta az egykori szegedi sebésztanonc, kezében szike helyett méretes késsel.