Johnny Rivers;rock and roll;Whisky a Go Go;

2018-11-11 19:32:32

Előbb Smith, majd Aerosmith

Annyira tetszett saját dala, hogy a kislemez mindkét oldalára azt vette fel.

A rock and roll 1972-ben lett tizennyolc esztendős, azaz nagykorú – mivel Bill Haley 1954-es Rock Around the Clockjától számították a kezdetet –, s ebből az alkalomból nagyszabású koncertet rendeztek a Wembley stadionban. A londoni show-n ott voltak a pionírok – Haley mellett Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és Little Richard –, Johnny Riverst pedig olyannyira megérintette kedvenc műfajának felnőtté válása, hogy elővette Huey „Piano” Smith-nek meg az ő muzsikus clownjainak ötvenhetes, nem túl sikeres darabját, és világszámot formált belőle. Az eredeti nótát az ötvenkettedik helyen jegyezték a Billboard lajstromában, a tizenöt évvel későbbi feldolgozást a hatodikon. A hetvenkettes változat egy híján húsz hétig maradt a tengerentúli listán, s mindenütt fújták az elfeledett – vagy addig meg se jegyzett – bemondást: „Rockin' pneumonia and the boogie-woogie flu”.

A januárban a nyolcvanötödik születésnapjához érkező New Orleans-i Smith-nek annak idején olyannyira tetszett saját dala, hogy az ötvenhetes kislemez mindkét oldalára azt vette fel; a B-re instrumentálisan. A szintén Louisianában – Baton Rouge-ban – nevelkedő Rivers akkor már játszott, és a nyolcesztendős kora óta gitározó tinédzsernek Alan Freed, a híres lemezlovas és koncertszervező azt javasolta: ha valamit akar a szakmában, akkor szabaduljon meg a rémisztő Ramistella névtől. „De mi legyek?” – tűnődött a húrok szerelmese. – "Mi Baton Rouge jellegzetessége?" – kérdezett vissza a rádiós disc-jockey. Majd nyomban válaszolt is: – "A Mississippi! Legyél hát Johnny Rivers!”

A folyós variáció olyannyira bejött, hogy hatvannégyben már Riversszel hirdették az akkor megnyíló, hamar népszerűvé, majd egyenesen legendássá váló hollywoodi nightclubot, a Whisky A Go Gót. E nevezetes helyen, ahol hömpölygött a közönség, olyan előadók és zenekarok fordultak meg rendszeresen, mint a Byrds, a Doors, Janis Joplin, Otis Redding, a Turtles, a Steppenwolf vagy később a Guns N' Roses. A gitáros-énekes Rivers olyannyira az első szezon fő attrakciója volt, hogy a nyitás évében a lokál nevével megegyező című nagylemezzel állhatott elő, és a csupa adaptációt tartalmazó korong örökzöldjeinek egyikével, Chuck Berry Memphis Tennessee-jével a Billboard-lista második helyére ugrott. Ezen túl átvette Rufus Thomastól a Walking the Dogot, mint a Rolling Stones; az Isley Brotherstől a Twist and Shoutot, akár a Beatles; vagy Don Gibsontól az Oh Lonesome Me-t, miként tette azt egy másik gitáros Johnny, bizonyos Cash. Amúgy a második helyre kapaszkodni az idő tájt nem volt semmiség, mert a Beatles 1964-ben letarolta Amerikát (is), miközben abban az esztendőben olyan múlhatatlan számok sorjáztak, mint Roy Orbison Oh Pretty Womanje, az Animals The House of the Rising Sunja, a The Kinks You Really Got Me-je, a The Searchers Needles and Pinse, a Martha és a Vandellas Dancing in the Streetje, ráadásul megjelent az első Stones-album. (Tizenkét nappal az után, hogy öt Beatles-szám hasított az amerikai slágerlista első öt helyén.)

Hatvanhatban már Rivers írta a Titkos ügynök című brit tévésorozat amerikai kiadásához a főcímzenét, majd hetvenkettőben – miközben milliókat fertőzött meg – a szerző Huey Smith-t valósággal narkotizálta az egyaránt gyógyíthatatlan rock-tüdőgyulladás és boogie-woogie-infuenza globális járvánnyá dagadásával. Az „öreg” büszke volt váratlanul felkapott dalának második életére, majd még inkább a harmadikra, mert az Aerosmith 1987-ben, éppen harminc évvel az után tűzte műsorára a számot, hogy annak eredetije napvilágot látott.

A bostoni rockbanda feldolgozása jól szólt.

Ahogyan az sem hangzott rosszul: Smith után Aerosmith.